 |
| Mert kell egy jó barát... |
Már hetek óta terveztük, és végre
elérkezett Kowa a városunkba. Igaz alig pár hete volt itt a Black out
formációval, de hát Kowank sok projectben van, így lehet válogatni. Erőt vettem
magamon és nem vittem fényképezőgépet, mert hát ha buli akkor buli. Nem várt,
de annál jobban szeretett emberek is megjelentek a koncerten, így volt hova
sodródni, de valójában a tér és idő elvesződött ahogy a küzdőtérre értem. Magam
sem tudom mikor voltam utoljára a Lovardában, de élvezem hogy nem lehet bent
dohányozni, igazán tetszik. Szóval a koncert pörgött én pörögtem ahogy illik,
ahogy láttam és ahogy tanultam a szüleimtől. Aztán séta haza, majd egy rossz
döntés és egy figyelmetlen lépés. Épp hogy megúszod esés nélkül, talán épp a
mellett levő kap utánad, s te örömmel látod, hogy van egy korlát amire
rátámaszkodhatsz, s támaszkodás közben eldöntheted hogy nevess, sírj, üvölts
vagy épp a fájdalomtól elhányd magad. Azt mondják, hogy akkor fáj igazán ha
hányingered is van. Jelentem volt. Közben azt sem tudod, hogy csillagot látsz,
s már a melletted levő is kezdi felfogni, hogy nem viccelsz, nem hisztizel,
hanem tényleg szenvedsz. No de fog összeszorít és indulás, hiszen csak 5 percre
laksz. Mutasd magad keménynek, de erőd elfogy, és a melletted levő próbálna
vidítani, de te inkább azt mondod: ok jöhetsz mellettem, de inkább ne nagyon
szólj hozzám. Aztán gyors búcsú mert iszonyat kemény vagy. Na persze a második
emelet, ami magasföldszinttel három, olyan mintha a Himalayat másznád. Aztán
belépsz a lakásba lerúgod magadról a cipőt, majd a zoknit nadrágot, hűtő
kinyit, mirelit zöldség a kézbe, bebicegsz a szobába, bedőlsz az ágyba és a
lábadra helyezed a fagyott zöldborsót és átadod magad a fájdalomnak, a mennyei
szenvedésnek, és csak vergődsz. Először nyeled a könnyeidet, majd rájössz hogy
rohadtul nem lát senki, így már nem kell megfulladnod, majd hallod hogy egyre
hangosabban tör elő belőled az az irdatlan fájdalom, ami hihetetlen mélyről tör
elő, ami mindent magába foglal. S közben ráz a hideg, mert a zöldség hideg, s
talán ha nem fájna annyira felvennéd a fűtést, vagy lenne annyi eszed hogy
betakarózz. De nem te csak hánykódsz, közben szólnál valakihez aki a telefon
másik oldalán van, de kevésbé tudsz már érthetően kommunikálni, mert a
könnyeket már nem nyeled, hiszen senki sem lát. Eltelik vagy egy óra, már
belefáradtál a szenvedésbe, a zöldséget visszarakod a hűtőbe, jó lesz az máskor
is mert 2 in 1: ehető és gyógyító. Majd beveszed a kedvenc fájdalom
csillapítódat, mert jobb mint a csoki torta, és bevánszorogsz a szobába. Végre
felveszed a fűtést és be is takarózol. S szépen lassan rájössz: túléltem most
már alhatok. És elalszol. Pár óra múlva felkelsz és szembesülsz a hajnali
fájdalmad 80%-ával, s tudod, hogy te most nem fogsz ételt osztani. Előveszed
telefonod, és a facebookot, összeszeded a gondolataidat és bízol benne hogy
akik megígérték ott lesznek, és segítenek, és fel sem tűnik hogy nem vagy ott.
És igen a csapat egy személyben mögötted áll: mennek bevásárolnak, megrendelik
a következő hétre a kenyeret, eljönnek a kötényért, közben aggódva kérdezik,
hogy vagy, mit tehetnek. Mindenki ajánlj egy jó gyógyírt. Aztán eljön a déli
12, de te nem akarod őket sokkolni, így csak várod hogy minden menjen a maga
módján, ahogy hétről hétre, közben egy egy bizonytalan telefon, mert hát
döntéshozót bár kijelöltem de ő a konyha rabja, én meg ott vagyok a telefon
végén. Majd lezajlik minden, ahogy hónapok óta mindig. Elfogyott minden, szinte
eljött mindenki, s közben még a zöldbab is akciós volt. Mert a csapat mint egy
hátvéd áll mögötted, akik ha kell átmennek „támadóba” és előtérbe kerülve épp
úgy jól működnek. Gyors helyzetjelentés, majd részemről sok sok köszönöm, mert
igen köszönöm, hogy azzá lettünk amikké. És valójában az elmúlt időszakban többször mondtam, hogy a lelkem fáj, s talán fájhatna a testem kicsit, hogy elterelődjön a gondolatom. Hát vigyázzunk mit kívánunk, mert megkaphatjuk!
