Pondicherry
A hosszú buszút köszönhető annak
is, hogy megállunk itt ott és amott. Első megállónk Pondicherryben volt. És
egyből az óceán partjára siettünk, igaz az időjárás nem kedvezett nekünk. A
parton már nincs különbség turista és hazai között. Mindenki fotózta magát, a
társát és persze a végtelen vizet. Még mindig nem tudok betelni vele: annyira
csodálatos, ahogy jönnek a semmiből a hullámok, ahogy simogatják a lábam, ahogy
morajlik, ahogy megnyugtatja zavarodott elmém. Mint egy léleksimogatás. Lassan
elköszöntem és újra a buszban találtam magam. A következő megálló egy útszéli étterem volt, ahol ismét Butter paneer masalat ettem, de ez a listám legaljára
került. Közben 39 ember után betérve a mosdóban ki is fordultam egyből. Hát
gondolatban százszor elnézést kértem, hogy ezt hagytuk magunk után mi fejlett
nyugatiak..
Thanjavur
Majd Thanjavurba érkeztünk. És
ott a parkban sétálva rádöbbentem. Így az érkezett 39 emberrel egy turista
csoportban találtam magam. Egy olyanban, amitől mindig is kirázott a hideg,
aminek nem akartam sosem a részese lenni. Egyszerűen nem tudok ebben létezni.
Kezdem érteni, hogy a turisták miért csinálnak olyan fotókat, mint amilyeneket.
Hiszen állandóan belesétálnak a képbe, vagy a hátukat vagy a fejüket fotózod.
Ha megvárod amíg elmennek, lemaradsz és rád kell várni. Ha előre mész az ő
képeiken leszel rajta, és amúgy sem hallod a helybemutató szöveget. Ha találsz
egy fotótémát épp 20-an próbálják meg majd ugyanazt lefotózni..de ember én
láttam meg: ne utánozz! Hát ilyen gondolatokkal léptem be a 4 méteres Siva
lingamhoz.
Érdekes volt, mert nincs mit szépíteni: Siva lingam = fallosz. De
itt ki volt festve, szinte volt szeme is. Jójó tudom ez így hülyén hangzik, de
hát ez India, itt nem szabad semmin sem meglepődni. Miután kigyönyörködtem
magam Siva egy bizonyos részében, kifelé vettem az utat: minél távolabb a
csoporttól. Persze egyből jöttek a helyi fiatalok szelfizni, majd kaptam egy
névjegykártyát, ha netán bronz szobrot szeretnék venni. Hát hogy ne szeretnék,
igaz a csomagom túlsúlyos lesz, de kit érdekel?! Aztán jöttek az árusok,
akiktől szabadulni művészet. Itt is ahogy az úton átkelésnél igazán határozottnak
kell lenni. A gyengéket itt is felfalják. Utána újra a buszba kerültünk és már Trichyben
álltunk meg, az új szállásunkon. Gyors szobafoglalás és alvás, mert el is telt
a nap.
Mert csodák mégis vannak
Trichyben is
Indiában vannak helyek, ahova
csak hinduk mehetnek be, vagy legalább vaisnava ruhában levők. Aztán persze ezt
bármikor megváltoztathatják, visszavonhatják. Én nem szoktam ezen sokat
agyalni, egyszerűen elfogadom, hiszen ez az ő országuk, az ő szabályaikkal, én
csak vendég vagyok itt. Így aztán nem is tudtuk, hogyan lesz Sri Rangamban,
ahol az Úr Visnu (Ranganatha) fekvő formája van. Azt mondják nagyon nagy és
nagyon szép és nagyon kegyes. Voltak, akik bejutottak és voltak, akik nem. Az
esélytelenek nyugalmával indultunk el: lesz ami lesz. Szobatársam elárulta,
hogy a minden lelki vágyat ingyen teljesítő Varadharaja-nál (Kanchipuramban)
azt kérte, hogy jussunk be hozzá. És akkor lássuk mi is történt és hogyan.
Odaértünk és a kapuőr jelezte, hogy nyugati ruhában oda ugyan be nem tesszük a
lábunkat. És persze adott volt a mi kis 11 fős csapatunk és nagy 39-es csapat.
És ekkor valahogy úgy alakult, hogy a 2 csoport ketté vált. A többség ment a
kilátóba, mi pedig szerencsét próbáltunk. Akadály nélkül bejutottunk az oltár
közelébe, ahol viszont közölték, hogy fél háromkor lesz oltárnyitás. Ez még
önmagában nem is lett volna gond, de a buszunk 2-kor indult volna vissza. Ezt
persze gyors egyeztetés után megoldottuk. Közben kaptunk egy fülest, hogy 10
perc és már láthatjuk is. Aztán jött egy újabb, hogy mégis a fél 3-as időpont
az igazi. Sebaj, gondoltuk a cél előtt nem adjuk fel. Közben kihozták a lángot,
szólt a zene. Én jeleztem, hogy ilyenkor már rövidesen kinyitják az oltárt, nem
szoktak várni egy órát. Aztán jött egy ember, aki közölte, van gyorsító sáv.
Igaz, ha készpénzben fizetsz csak 50 rúpia, ha kártyával, akkor 250. Nem kis
kezelési költség, de valljuk be itt már ez a 200 nem számított volna. Miközben
sorban álltunk, csatlakozott hozzánk egy másik társunk és akkor még nem tudtuk
miért is. Na és eljött a pillanat, beléphettünk. És tényleg nagy és tényleg
szép és tényleg kegyes, hiszen beengedett, hiszen láttuk és igen hálásak
lehetünk. Majd kifelé menet tisztult le a kép: utolsó társunk azért lépett be a
képbe, mert egy társunk más utakon járt. És ha a kérésben 11 fő szerepelt,
akkor ha törik ha szakad 11-nek kell lennie. Szóval Indiában csak óvatosan, és
igazán pontosan szabad kérni, mert a végén még teljesülni fog.
Estére kicsit már elegünk lett az indiai ételekből, így nyugatira vettük a figurát: vegaburger és pizza. Utóbbinál feltűnt, hogy nem kérdezték meg hány cm-es kell. Hát mikor kihozták egyik társunk egyből jelezte, hogy kérne egy vegaburgert és egy nagyítót. Ezen a felszolgáló épp olyan jót nevetett, ahogy mi. Hát igen a pizza (bár finom volt) egy kistányér nagyságú volt.
Azt meséltem már, hogy az éttermekben ill bárhol a visszajáróra éveket kell várni? Tehát: rendelsz, eszel és kéred a számlát. Kihozzák, leteszik. Beleteszed a pénzt. Elviszik. Ott átszámolják: többször és többen. Majd elkezdődik az apró vadászat. Valahogy Indiában a fekete lyuk elnyeli az aprót. Szóval vársz és vársz. Aztán ha nem vagy kitartó otthagyod borravalónak. Persze lehet erre megy ki a játék épp..hiszen ez India!
