Reggel időben keltünk,
bepakoltunk a bőröndünkbe, amit ideje megszokni. Ugyanis ez az egyetlen hely
ahol 4 napot voltunk: innentől kezdve 2 éjszaka után útra kelünk. Igen a
bőröndből élés sosem egyszerű. Valójában mindig minden a bőrönd alján van.
Hiába csoportosítom, olyan mintha a bőröndömnek csak alja lenne. Már a tegnapi
nap folyamán szembesültünk azzal, hogy bár no problem Indiában minden,
számunkra mégis csak probléma, hogy a busz 14 személyre van tervezve. Hiába
vagyunk csak 14-en, vannak csomagjaink is: ki hitte volna?! És fejenként
legalább egy nagyobb bőrönd és egy hátizsák. Minimum. Nekem pl. még egy nasi
tasim is van: végszükségletre. Tehát szembesülés után egy újabb autó rendelése
következett. Semmi gond, hamar lehet találni, hiszen itt a taxisok tudják,
sejtik és egyben remélik is, hogy nem 5 perces útra hívod el. Mondjuk náluk az
5 perc alapból fél óra. De a lényeg, hogy nem csak országon belül, hanem
városon belül is akkora távolságok vannak, hogy simán el tudom képzelni, van aki
csak hétvégén jár haza. Pedig nem kell elhagyni a városhatárt..
Na és akkor így
két autóval útnak indultunk. Két megállót terveztünk, az amúgy sem rövid útra, és egy ebédszünetet. Az ebéddel én nem foglalkoztam. Hagyatkozni szoktam a
megérzéseimre. Bár szinte mindenki evett az étteremben, de nekem annyira nem
tetszett. Nem tudtam megmondani, hogy mi az ami nem, de nem és kész. Ilyenkor
nem erőltetem. Na erre jó a nasi tasi.
Ebéd után egy több száz éves kőtemplomot látogattunk meg. Természetesen az udvarra is már csak cipő nélkül lehetett belépni. De minta tudtam volna, mert reggel a kézipoggyászomba rejtettem egy zoknit. Így vissza is futottam a buszba érte, mert a talpaim még mindig nem bírják a 30 fokos földet. Kedvesen végigvezettek bennünket, majd a templom belsejéből (vagy ki tudja honnan) folyó vízzel kaptunk egy kis áldást. Nah, azt egyből fertőtlenítő kendővel le is töröltem, mert a szagán érezhető volt a több száz év. Mondjuk így biztosan tisztító hatása volt.
A megtisztulást követően újra útra keltünk
kedvenc buszunkkal és Kanchipuramig meg sem álltunk. Jelzem ekkor még csak 130 km-re voltunk az
indulási helyünktől, de esküszöm már fél napja úton voltunk. Igaz már csak
mosolyogni tudtam ezen..de tény fárasztóak ezek az utazások.
Ahogy beléptünk
jött is az idegenvezető, aki igazán tájékozott volt Európáról és a magyarokról
is. Szép előadást tartott a finnugor rokonságról..mintha sosem hallottuk volna,
úgy hallgattuk. Nem akartuk elszomorítani, hogy ezek az elméletek kezdenek már
megdőlni. Bevitt bennünket a 100 oszlopos templomba, ahol nem számoltam meg,
de tényleg sok oszlop volt. És persze mind faragott és ha fotóznám, még most is
ott lennék (dejóislenne). Szóval az oszlopok számával megegyező mennyiséget
tudott mesélni az ember, és közben még ránk is sötétedett. És még felét sem
láttuk a helynek. Gyorsan körbevezetett bennünket. Igaz forgalommal szembe. Ugyanis mindent az óra járásával megegyező irányban kell és illik megkerülni. Ha mi tudjuk akkor ő is
tudja, de ő épp leszarta, mert most mintha hajtott volna bennünket a tatár.
Figyelmeztetett bennünket, hogy senkinek ne adjunk pénzt. Hát jó, igazából
sosem tudhatod, hogy kinek adsz. Lehet egy koldus és lehet akár pujari is
(nevezzük papnak). Nekünk nyugatiaknak meg szinte mindenki szentnek tűnik. Szóval haladnunk kellett, mert lassan már
zárni készültek. És mi még Sri Varadaraja-ot is látni szerettük volna, vagyis ő
is látni akart minket, mert amúgy tuti nem engedte volna, hogy forgalommal
szembe menjünk. Persze illedelmesen megvártuk a hazai látogatókat. Volt aki
szólt is nekünk, hogy nem jó irányban haladunk, de mi csak bólogattunk,
megköszöntük, de jeleztük, hogy a pandit (nevezzük őt is papnak) engedélyével,
sőt vezetésével tettük ezt. Aztán a sorban állás és a köteg füstölő, na meg a
meleg, meg a pára, és természetesen a busz út megtette hatását: volt ki rosszul
lett, volt ki csak szédelgett és mikor ott álltunk az Úr színe előtt, dögöljek meg már megint nem
tudtam mit kérjek, és amúgy is. Még jó, hogy szobatársam észnél volt: és kért...és megkaptunk, de nem szaladok ennyire előre.
Szóval egy gyors hare krisna és már mentem is a
levegőre. Közben vezetőnk szólt, hogy ételt se fogadjunk el, mert nem igazán
finom. Nos ő még ezt is megtehette: prasadamra azt mondani, hogy nem finom! Volt aki ezt nem hallotta és nem értette miért nem ehet. Majd mikor kiértünk a
templomból látta a templom tövében az ételes tálakat étellel és már nyúlt is
érte, hogy milyen kedvesek, hogy előre elkészítették nekünk. Mi persze szóltunk
neki, hogy nem azért van ott..épp ellenkezőleg. Persze a fáradtságtól ezen már
akkor könnyesre röhögtük magunkat, sőt szerintem aki ott volt és most olvassa
soraimat épp úgy röhög mint én. Ugye?
Majdnem elfelejtettem volt itt
még egy gyík, Hold, Nap kombó a mennyezeten, amit meg kellett simogatni. Persze
nem volt mindegy sem a sorrend sem az irány. És azt sem tudom, hogy miért is
simogattuk..tuti valami áldást kaptunk, vagy tisztultunk. Viszont csak én
fényképezhettem le, mert engem szavazott meg a közönség.
Ezek után újra busz és indulás
Mahabalipuramba az óceán partjára.
