A gödörből mindig van kiút, csak meg kell látni és el kell
fogadni azt a bizonyos kezet. Biztos mindenki ismeri a nem is annyira viccnek
számító, mint inkább tanmese jellegű szösszenetet: egy ember hajótörést
szenved, egy deszkán ül és süllyed. Arra megy egy hajó: gyere mássz fel! A
válasz: oh nem köszi, én hívő vagyok, engem Isten megment. Az emberünk süllyed
tovább. Arra jön egy repülő: gyere mássz fel elviszünk. A válasz: oh nem köszi,
én hívő vagyok, engem Isten megment. Majd emberünk elsüllyed, és Isten színe
elé kerül, kinek szemrehányóan mondja: én igaz hívőd voltam miért nem mentettél
meg. Isten válasza: de küldtem hajót, nem kellett. Küldtem repülőt nem kellett,
hát ennél többet mit tehettem volna?
Szóval a szolgálatban az is egy feladatunk, hogy segítsük
egymást (a másikat) szolgálata végzésében. Így kapóra jött egy telefon, hogy
nem mennék-e könyvet osztani. Ugyanis november végétől december végéig van az
ún. Prabhupada maraton. Ilyenkor még nagyobb kegy könyvet osztani, mint máskor.
Így Debrecenben is az utcára megyünk pár könyvvel. Szóval igent mondtam. Előtte
este kérdezték is, hogy izgulok-e. Mondtam még nem, na de majd ha az első
embert le kell szólítanom. Eljött a napja: reggel japa, guru-puja, lecke majd 4
lelkes ember könyvekkel el is indult. Azt hiszem az idei tél leghidegebb napját
sikerült kiválasztanunk. Megérkeztem a kiszemelt helyre (osztottam már itt
régebben). Nem egy szélcsendes hely. Az első 10 ember meg sem állt. Egyből a telefonhoz
nyúltam és hívtam párom: gyere, mert feladom. És ő jött. Közben Andi mata
kiosztotta első könyvét. Lelkesedése erőt adott, és alig 30 perc alatt 3
könyvet is kiosztottam. Közben repkedtek a mínuszok, de erőt adtak azok az
emberek akik emlékeztem rám az utcákról vagy épp az étteremből. Közben
felhívtam beépített emberemet is, hogy dél körül viszem neki a két könyvet
(előre bebiztosított sankirtan). Közel másfél órát voltam az utcán: kaptam
hideget, meleget. A lényeg mosolyogva töltöttem a nap hátralevő részét.
Sankirtana ki jaya!
