Utazás Puriba belföldön

Korán indultunk még akkor is ha tudtuk belföldi járatunk csak késő délután száll fel a reptérről. Fontos, hogy Indiában az előre jósolható menetidőt szorozd meg hárommal, s persze akkor sem biztos, hogy odaérsz időben. Nincs ezzel baj, épp így szép, így jó, így szeretünk India. Induláskor derült ki, hogy kis busszal kelünk útra, s ezzel nem is lett volna gondunk, ha a shoping zarándoklaton csomagjaink száma nem háromszorozódott volna meg. Így hát jött a pakolás, amiben az indaiak nagyon jártasak, épp úgy mint ahogy egy négyszemélyes riksába képesek 12-en is beülni. Így én nem aggódtam, még akkor sem mikor a bőrönd a busz tetejére került, bár elgondolkoztam, hogy vajon Ibcsy, aki a bőrönd tulajdonosa vajon mit szólna. Beültem a buszba, ablak mellé. Fülemet bedugtam és ahogy jöttem, úgy távoztam. Csak néztem az embereket, az épületeket, a tájakat. Próbáltam jól az emlékezetembe vésni minden szegletét, bár tudtam, hogy amit magammal vihetek az csakis az érzés lehet. Egy idő után elnyomott az álmosság, de meg megébredvén tudatosult bennem, hogy nem, nem álmodom, még mindig itt vagyok. Jött egy pihenő, s egyből mentem chips-ért és magnó italért. Amíg a chips árát megkérdeztem, a mangó italával nem törődtem. Fizetéskor néztem is, hogy míg máshol a fél liter kerül ennyibe, itt a dobozos alig három decisnek lett ez az ára. Sebaj gondoltam, nem hibáztathatok senkit csak magam, azt meg nem akarom. Igaz visszaszállván a buszra szembesültem vele, hogy nesze neked higiénia, hogy a fenébe tisztítom le a fémdobozt? Tudtam, hogy hazánkban sem a legtisztább dolog ez, így legyintettem egyet, s arra jutottam, hogy az ital utolsó cseppjét is örömmel fogyasztom: 1. mert aranyáron vettem, 2. mert igazából  minden mindegy már. Utunkat folytattuk, majd Delhibe érvén kissé eltévedtünk. Először is az út szélén megálltunk és bevártuk a csomagraktározó emberünket. Mert a világ kicsi, és magyarok mindenhol vannak, meg bhakták is, akik segítik egymást. Ugyanis míg a repülőn a nemzetközi súlyhatár 30 kg/fő addig a belföldin 15kg/fő. És őszintén mondom nem tudom, hogyan lehet Vrindavanban 15kg alatt vásárolni? Nekem nem sikerült, pedig visszagondolva alig vettem valamit. Így is túlléptem a bűvös számot. Persze a murti ruhákat nem mertem otthagyni, pedig őrzött-védett fizetős hely ez, de hát mégis csak kincsekről van szó.  Igaz azt sem értem, hogy ezt miért nem lehetett egy parkolóban intézni, miért kellett az út szélén állni, várni. De hát mindig Indiáról van szó, így ne csodálkozzunk semmin se. Átpakolás után irány a reptér. Valószínűleg sofőrjeink soha sem jártak még a reptéren, bár induláskor biztos közölték, hogy no problem. Így mentünk pár kört, s mikor már a busz megunta, hogy nem találja a feljárót inkább szabálytalankodva, de ő csak is arra ment. Leszálltunk, lecuccoltunk, de nekem gyanússá vált a dolog, mert két évvel ezelőtti emlékeim nem ezt a reptéri várakozót jutatta eszembe, pedig időm volt megfigyelni, mivel pár órát a földön töltöttem, hiszen a járatot nemes egyszerűséggel akkor törölték. Szóval kétkedésem nem volt alaptalan, mert közölték, hogy tényleg nem jó helyen vagyunk, így a csomagokkal felszálltunk egy terminál járatra, és csak bízhattunk abban, hogy most már értik hova is tartunk. Letett egy helyen, de a bejáratot nem találtuk. Csoportvezetőnk lelkesen megkérdezett egy úriembert, aki kiderült nem úriember, mert bizonyos mennyiségű rúpiáért akarta elárulni, hol is van a lift amivel megközelíthetjük a terminált. Maga az összeg is nevetséges volt, a hozzáállásról nem is beszélve. Vélhetően erre ő is rájött, s kegyesen megmutatta merre is van az arra. S ez még mindig India, így nincs ezen mit csodálkozni, s mi igen így szeretünk téged.  Szóval tényleg jó korán elindultunk, de a repülőre már nem kellett sokat várni, hogy felszálljon. S közben mert szervező tehetségünk óriási a csapatunk később induló magyar része is befutott. Öröm és boldogság, ölelés és magyar illat, mert valahogy én egy hete olyan koszosnak érzem magam, a hideg miatt, meg a meleg miatt, meg úgy alapból. De a többiek megnyugtattak, hogy szagom nincs, de vajh ha lenne elárulnák? Azért várakozás közben már gyémánt áron vettem egy tábla milka csokit, és az árát el sem akartam árulni senkinek:  elég ha Krisna meg én tudom, hogy még egy ekkor hülye nincs a világon. Sebaj, repülő felszállt, nyugis utunk volt, én aludtam, majd szépen leszálltunk. Szerintem életem legjobb repülései India belföldi járatain történtek. És egy újabb busz következett, és már sötét volt, de végre meleg. Igaz én alig akartam ezt elhinni, és a pulcsimat le nem vettem volna, csak gyűjtöttem be a meleget. Szállásadónk igazán kedvesen köszöntött bennünket a buszon, és közölte hogy ő motorral jön utánunk, előttünk és érkezésünkkor meleg étel vár, igazi Jagannatha prasadam. Tudtam ezt visszautasítani nem illik, de így a több mint 15 órás utazás után nem hiszem, hogy enni szeretnék. Szóval lelkiekben készültem a gyomorrontásra, mert igen illik elfogadni. Érezhetően más hangulatba kerültünk. Óceán part, pezsgés, sült hal. Furcsa ez Vrindavana hangulata után, de az emberek épp oly vidámak. A buszt több helyen megállították, és fizetni kellett, hogy tovább mehessünk. Nem értettem miért is, de hát ugye ez még mindig India. Aztán egyszer csak megálltunk, és közölték, hogy a szállásig nem tudnak vinni, mert a busz magasabb, mint amilyen magasságban a villany vezetékek vannak. És hogy csodálkoztam-e azon, hogy ezt a szállásadónk  nem tudta, pedig naponta többszer megy el ezek alatt? Nem, nem csodálkozom ahogy azon sem, hogy homokban kellett húzni-vonni a gurulós bőröndöket. Igen volt egy pont, mikor úgy éreztem, itt most feladom vigye aki akarja a bőröndömet, mert nekem nem kell. És ekkor Rasika aki mint egy megmentő jött és egy bőröndöt kivett a kezemből. Gyors ölelés, köszönés és segítség. Hát ilyen egy angyal, mert bár India és a csodák országa, de a bőrönd kereke homokban itt sem gurul. Ez van, ezt kell szeretni. Megérkeztünk, egyből leültünk enni. Tudtam, hogy itt a prasadam egyedi ízzel rendelkezik, és szoknunk kell. No hát tény, hogy finom és érdekes, de szokni kell. Megettem hősiesen, mert vissza nem utasítjuk. És vajon azon csodálkoztam-e, hogy a legfelső emeleten van a szobám, a legutolsó sarokban? Nem ezen sem csodálkoztam. Ahogy láttam az indai nőktől,  fejemre helyeztem a kisebbiket és hipp-hopp fent voltam. A gyomrom liftezett, mert mégis csak tele lett. A másik bőröndöt húztam vontam, de akkor is felvittem. Bár már akkor tudtam, hogy lefele nekem férfi erő kell ehhez, hát nem vagyok én amazon. Szállásunk egy keresztény szállás, mindenhol Jézus, meg kereszt meg Biblia. Nem bántam, hogy épp a mi szobánkban valaki elsajátította a feszületet, mert úgyis levettem volna a falról. Kövezzetek meg, de egy keresztre feszített ember (még ha Isten fia is) a falon, engem zavar. Épp annyira hihetetlen volt, hogy szembesültem azzal, hogy nem kell estére hálózsák, meleg ruha és plusz pokróc, mint az, hogy a zuhany alatt a meleg víz ismét csak álom maradt.  De hát ezen nincs mit meglepődni, ez India s mi így szeretünk Téged. Igaz?

A második buszon Magdival 

Kedves síró-pityogó nem szavazók és mindenki akinek inge...

Őseink kivívták nekünk a választás jogát, így alapelvem, hogy állampolgári kötelességem, magyar hazafi szívem kötelessége ezt annyival meghálálni, hogy élek ezzel a dologgal. Nem, senki és semmi nem tud arról meggyőzni, hogy ne tegyem. Sem azzal, hogy úgysem lesz jobb, úgysem ezen az egy szavazaton múlik stb, stb. Megyek mert tiszteletemet adom mindazoknak akik ezt kivívták. Ha csalnak a számlálók, akkor az az ő bajuk, nem az enyém nem az én karmám. Igazán örülök, hogy a Fidesz nyert, s nem azért mert Fidesz párti lennék, vagy akár hinnék nekik vagy bennünk, hanem mert ha szépen fogalmazok, akkor egy fityiszt, ha pedig szívemből fogalmazok, akkor egy szép középső ujjat mutat az ellenzéknek, mert megcsinálták újra, mert a  másik fél négy év alatt sem tanult semmit. Nem tanulta meg, hogy az erejük az összefogásban lenne. Hogy az erejük a közös célban rejlik, hogy a mostani hatalmon levőt megbuktassák. Nem tanulták meg, hogy egységben az erő, s igen vannak helyzetek mikor az elveket kicsit félretéve, olyanokkal kell együttműködni, akik szöges ellentétben van velünk. Mert lehet, hogy az egyik védi a melegeket, a másik fő bűnnek tekinti az azonos neműk szerelmét, s lehet, hogy az egyik védi a természetet, a másik meg közös vadászaton vesz részt, és igen lehet hogy egyik szerint roma bűnözés van, a másik szerint a fehér bűnöző és épp úgy bűnös. Igen lehet, hogy mindenben különböznek, de a céljuk, ha nemes és egyező, melyben a gonosz narancssárgák elüldözése a fő, akkor minden más mellékes. Lehet engedni kellene az elvekből, mert elbukhatsz emelt fejjel az elveiddel, vagy nyerhetsz mert beismered egyedül nem megy. Ettől még nem válsz elvtelen barommá, és legkevésbé sem megalkuvóvá, hanem egyszerűen a saját elveid elé helyezed azt az eszményi célt amivel hiszed, hogy országodnak jobb lesz. De amíg elhiszed, hogy kispártként csak pusztán elvekkel nyerhetsz, addig örök vesztes leszel, s egy elvekkel teli barom. Szóval kedves ellenzék, lehet majd gondolkozni, hogy mit rontottatok el, mert igen ezt elrontottátok, és ha agyatokat nem használjátok, akkor négy év múlva ugyanez lesz, és én megint mosolyogva nézem a szép középső ujjat. S igen te, aki otthon maradtál és csak sírsz össze vissza, és fotelből nézed az eredményeket: ne sírjál, hanem emeld fel azt a bizonyos részed és menj szavazni, ne csak panaszkodj jó magyar módjára. S igen te, aki külföldön élsz, mert itt nem tudsz kijönni a fizetésből, mert itt nem találsz munkát, igen te, te ne akarj szavazni egy olyan országban ahol már nem élsz. Azzal a döntéssel – legyen bármilyen oka is - hogy kiléptél innen, elvesztetted a szavazati jogodat, mert nem itt élsz, így ne te döntsd el, hogy kicsiny hazánkban mi legyen. S ne hivatkozz a magyar szívre, mert nem szívében magyar a magyar, hanem tetteiben. S nem, nem haragszok senkire, nem ítélek el senkit sem, csak egyszerűen emberek ébredjetek már fel, hogy nem az országgal, nem a vezetőkkel, hanem velünk van a baj. 

Tényleg Vrindavanban voltam

Ezért vagyok alig látható képeken

A szívem egy darabját otthagytam

Csoportunk egy része elzarándokolt újra a Radha-Kund tóhoz. Én nem mentem velük. Biztos  nem illik így viselkedni egy szent helyen, de a héten már voltunk ott mikor azt a rövid 22 km-et megtettük. Meg kedvem sem volt most a nyomuláshoz, ugyanis ott az emberek mindent el akarnak adni, mindenki áldást akar adnia, persze megfelelő pénzért. Ezt a fajta áldást már megkaptam  nem egyszer, és biztos többet ér  mint a semmi. Igazából az itt vásárolt japa láncokat akartam megmeríteni a vízbe. Szóval már este tudtam, hogy nem fogok menni, így korán keltem és bementem reggeli programra a templomba: magala, tulasi aratai, japa és guru puja. Csoportunkból átjöttek egy páran- Én valahogy távolabb kerültem tőlük és elvegyültem az indiai hívők közé. Nem bántam, szeretek velük lenni. Menetesek minden külsőségtől, amit tesznek azt őszintén, szeretetből, természetesen teszik, semmi kényszer vagy nyomás alatt. Mondjuk azt szokni kell, hogy virág ajánlásnál, vagy tulasinál és igazából mindenhol szeretnek elsők lenni, és ezt a könyökükkel szokták nyomatékosítani. Mintha nem lenne mindegy, hogy mikor kerül sorra, s lehet nekik tényleg nem mindegy. Ilyenkor én mély levegőt veszek, és elfogadom, hogy megtűrt vendég vagyok, így szavam sem lehet. A program után visszamentem a szállásra, majd hódoltam az alvásnak. Utána pedig szépen egyedül, minden embertől mentesen átmentem a szomszéd étterembe, megettem a magam kis egyszerű ebédjét és zártam egy csokis sütivel, amit egy nap sem hagytam ki. Ezt a sütit nem tudom leírni mekkora élvezettel lehet fogyasztani. A tésztája morzsolt vajas keksz, a krém az az igazi főzött étcsokis puding, és még a tetejére tesznek egy kis tejszínt és az egész mennyei. Ahogy a jégkrém függővé tesz, úgy ez a süti egyszerű rabszolgát varázsol belőled. Én pedig gyenge voltam és nap nap után megadtam magam. A csoportom visszaérkezett, és Kriszti szobatársam azt mondta, hogy innentől kezdve hallgat a megérzéseimre, mert hogy nem volt ám olyan jó mint ahogy várta. Mert fáradtak voltak, mert esett az eső, mert az emberek mindent el akartak adni, és mindenki pénzért osztotta a kegyet. Én csak mosolyogtam, hogy tudtam én. S mikor elmeséltem, hogy nekem mennyire is jól telt a napom, némi irigységet véltem felfedezni. De hát én így szerettem volna elbúcsúzni szívem városától, ahol már a harmadik darabkáját hagyom. Persze este ismét bazár. Visszamentem a murti ruháshoz aki megígérte az arany színű ruhát, és meglepődtem hogy annyit mondott nincs. De hát hogy? Nem ehhez vagyok szokva. Drámaian közöltem, hogy I am not happy. De hát nem zavarta csak tette elém a különböző színű ruhákat. De hát mondom nekem arany, gold kell. És jött a no problem válasz, és jött a lila és kék ruha. Na mondom ismét tudom, hogy hol vagyok. Sértődötten kivonultam a boltból, majd be egy másikba és ott megtaláltam amit itt nem. Közben eszembe jutott, hogy mondta pár nappal ezelőtt az eladó, hogy szerez nekem arany színű ruhát, mert hogy akkor elégedett, ha egy nő boldog. Nagy szavak, mint a legtöbb férfitól, nincs itt különbség, csak a csomagolás más. Ahogy sétáltunk szinte belebotlottunk egy ékszer boltba, ahol még én sem jártam soha. No nem csak a szemünk, hanem a szánk is nyitva maradt. Annyi szép dolgot nem láttunk még egy helyen soha. Ahogy a tulajdonos, aki egyben az eladó is volt ki akart bennünket szolgálni, avagy elégedetté tenni az leírhatatlan. És tényleg nem tudtunk olyat kérni, ami ne lett volna a boltjában. Olyan volt mint egy meseország. Mély sóhajjal szálltam fel a riksára, mert tudtam, hogy sokáig csak az emlékeimből tudok majd táplálkozni: I lost my heart in Vrindavana, már harmadjára…

Röviden ez a véleményünk az ékszerboltról

Varsana

A tegnapi bevásárlás hosszúra nyúlt, és az estét egy jégkrémmel zártuk. Nagy jégkrém fan vagyok, valójában függő, s bár a jégkrém mindig jó, de az igazi társ hiányzik mellőlem: Rasika. Ő most Mayapurban van, és ha sikerül online tartjuk a kapcsolatot. Jégkrém fogyasztásban megelőzött, de nála jobb az idő, bár tény, hogy ott is esett az eső. Lehet velünk magyarokkal van baj. A többieket nem kellett sokáig győzködni arról, hogy a jégkrém jó, és olcsó. Első falat után képes az ember ráfüggni. Lehet részesedést kell majd kérnem India jégkrém gyártó cégeitől. A mai program Varsana. A bokáim még tartanak, de nem az igazi. Viszont ezt nem lehet kihagyni: a lelki töltődés mellett, fotós szemmel igazán jó környezet. A buszút a szokásos rázkódós, hideg süvítős volt, de lassan már megszokom. De az oroszokat még mindig nem. Viszont ez saját szervezésű zarándokút volt, így nem volt zavaró tényező. Tudtam, de még sem sejtettem, hogy a kb 925 db lépcsőfok ismét kikészíti a lábaimat. Néztem a kis gyerekeket hogyan rohannak fel. Én meg már megint a négy kézláb megoldáson agyaltam.  Közben persze lelkesen fényképeztem. Szeretem ezt a helyet. Egy kis településen kell átvágni, majd jön a sok lépcső és a magaslatok, templomok. Itt igazán közel érezhetem  magam a természethez, persze mások ezt úgy fogalmaznák meg, hogy Istenhez. Én nem tudom kihez, vagy mihez kerülök itt közel, de az biztos, hogy teljes nyugalom, béke és harmónia áraszt el, amiből nem igazán akarok kiszakadni. Itt észrevétlenül repül el az idő. Amúgy egész Indiában az időnek nincs fontos szerepe. Azt sem tudom, milyen nap van, vagy hogy otthon hány óra lehet, és a külvilág hírei sem jutnak el hozzám, de nem is érdekel, mert valahogy itt semmi sem fontos ami ott az. Ahogy én fotózom az indiaiakat, úgy ők is engem, vagy minket. Innen nézve kicsit vicces az egész ahogy fotózzuk egymást és majd otthon mutogatja mindenki a saját képeit. De egyszerűen nem tudok ellenállni az életképeknek. Mert itt az emberek tényleg élni, míg mi nyugaton jó esetben csak vagyunk és vegetálunk és rengeteg felesleges információval rakjuk tele agyunkat. Az utolsó templomot két úton lehetett megközelíteni. Önjelölt idegen vezetőnk rátett egy lapáttal, így először lefele mentünk vagy 100 lépcsőt, majd 10 lépés vízszintes gyaloglás utána pedig vagy 200-at felfelé. A tüdőmet úgy a századik lépcsőfokon elhagytam, a bokáimat mert eddig is éreztem, de most már igazán tudatossá váltam arról, hogy nekem vannak bokáim. És persze dolgunk végeztével a lépcsőfokokat lefele ismét meg kellett tenni. Néztem nem lehet-e nemes egyszerűséggel lecsúszni, legurulni, de nem találtam a rövidített pályát, így csak lépkedtem lefelé. Fura érzés, mert a lábaim majd leszakadnak, s percenként megjelenik elmémben a fájdalom, de abban a pillanatban el is tűnik, mert annyi lelki élmény ér, hogy elfeledteti a rosszat. Persze tudtam, hogy jó magyar mondás szerint meg lesz ennek még a böjtje. Visszatértünk a kicsiny településre, és ismét az embere közt sétáltunk. Majd az út végén szembesültünk azzal, hogy ez nem az az utca aminek a végén a busz vár minket. Senki nem esett kétségbe, egy legény volt a talpán aki felvállalta, hogy ő biza a buszt megkeresi, mi addig üljünk és várjunk. Ekkor leültem egy helyre és csak az embereket figyeltem, közben fotóztam és eldöntöttem, ha újra jövök (mert tudom, hogy jönni fogok mert  „még jőni kell még jőni fog” akkor lesz egy egy nap mikor nem csinálok semmit, csak leülök egy forgalmasabb utcán és az egész napot ott töltöm. Nem tudom mennyit vártunk, de a legény a buszt megtalálta, így újabb séta következett, majd pedig visszaút. Kissé szomorú szívvel vettem tudomásul, hogy a holnapi nap az utolsó, hogy ma van az utolsó előtti éjszakánk Vrindavana-ban. Bedugtam a fülem, zenét hallgattam, mintha azzal palástolni lehetne vagy semmissé lehetne tenni az előtörő könnyeket. Közben néztem ki az ablakon, majd megráztam magam, hiszen még nem jött el az idő a búcsúzkodásra, mert a holnap még eljön, még itt ér, s tudtam délelőtt egyedül vehetek mindentől, mindenkitől búcsút úgy ahogy én akarom, ahogy szeretném, ahogy nekem jó, beleszólást nem engedve senkinek sem. 

Easy day

A reggeli nyolcas ébredést követően komoly döntés elé állítottam magam. Mivel a bokám nem úgy mozogott ahogy illett volna, és ha létezik a talpban izomláz akkor nekem az van. Így két lehetőségem volt. Az egyik, hogy nem törődök lábammal és újabb zarándok útra megyek, de akkor holnap nem tudok felkelni. A másik, hogy ma nem csinálok aktív dolgokat, és holnap újra teljes bokámmal indulok útra. Utóbbi mellett döntöttem, mert a cél akkor Varsana, és azt igazán kedvelem. Így a mai napot magammal és az Urakkal töltöttem. Igazából semmi extra, csak itt minden tovább tart, mert hát a körülmények. Szóval ruhamosás kézzel. Felkészült voltam és praktikus, így mosókapszulát hoztam magammal. Mert kicsi, mert illatos. Már sokszor elnéztem, hogy itt Indiában hogyan is zajlik a kézimosás, de azt hiszem nem nekem van kitalálva. És még nem is a mosás ami nehéz hanem a kézi centrifuga. Biztos ennek is van valami technikája az erőn kívül, de azt hiszem ekkor épp hiányoztam az iskolából. Szóval eltelt ezzel az idő. Közben szomszédom közölte, hogy ő biza sehova sem megy, és szívesen bevállalja a ruhák őrzését a háztetőn. Mert, hogy Indiában a házak nem igazán sátortetősek, így fel lehet menni és kifeküdhetsz, vagy épp ruhát szárítasz. De a ruhákat felügyelet nélkül nem lehet hagyni, mert jönnek a majmok. Ennek az ajánlatnak igazán örültem. Majd a hajam is megmostam, persze hajszárítót nem hoztam. Utazás közben jöttem rá, hogy miért is nem voltak ezek az eszközök a fejemben. Hiszen eddig kétszer voltam Indiában és mind a kétszer raszta voltam, így ezzel  nem kellett foglalkoznom. A hajszárítást összekötöttem a kellemest a hasznossal elvvel és a templomba vezetett utam. A csarnokban kiszemeltem egy napsütötte helyet és oda leültem: meditáció, nap és hajszárítás. Mi kell még ennél több a boldogsághoz? Esetleg egy gyors boka gyógyító mantra. Indiában nem igazán járnak a nők kiengedett hajjal, így hiába ültem a napon, csak nem száradt. Visszamentem a szállásra majd a tetőn csatlakoztam a ruhaőrhöz, és ott átadtam magam a Napnak. Délután pedig egy újabb vásárlási körút vette kezdetét. Most inkább csak kísérő voltam, mert helyismeretem már 2%-ra nőtt a többiek nullájához képest. Persze üres kézzel nem tértem vissza, főleg, hogy ráleltem a nutellára, amivel önmagam és Rasikát is megleptem, mert hát ő türelmesen várja, hogy Puriban találkozhassunk. 

Bolti hatás alatt

A nagy indiai visszaemlékezések közben azért érnek mindennapi hatások is. Főleg amikor kiveszem fülemből a fülhallgatót és meghallom magam körül a világot. A boltba lépvén mindig eszembe jut az a kis zöld pötty ami Indiában jelzi: szabad a pálya. Aztán rájövök ez itt kérem Magyarország, így olvasni kell. A pénztár felé sétálva új termékre lettem figyelmes: fűszeres szójás fasírtpor. 

Halleluja valaki rájött, hogy a vegák is esznek fasírtot, és nem natúrban hanem fűszerekkel. Kényelmes szakács nevében egyből megálltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Persze a vega étkezés mellett még nehezebb az életem a hagyma, gomba és tojás kerülésével. De a remény hal meg utoljára, no meg a lélek ami ugye halhatatlan. Így kezembe vettem, és a hagymánál felsóhajtottam, viszont a tojáspornál már majdnem könnyeztem is. Sebaj hátha a másik a nyerő. Hát nem, abban is tojáspor. A harmadik nem fasírt porként van elnevezve, hanem bolognai alapként. Kissé gyanútlanul fogtam meg, de egyből kijózanodtam: füstölt sonka aroma, no meg persze tojáspor. Hát van még mit fejlődjünk, s lehet nem csak az a bizonyos zöld pötty ami hiányzik. Mert tény, hogy nem minden vega nem eszik tojást, és tény, hogy szóját nem csak a vegák esznek (mondjuk úgy 99% tuti vega). De akkor is mi az már hogy füstölt sonka aroma? És ha ez még csak fasírtpor, akkor minek bele tojáspor. Majd én szabad akarattal eldöntöm, hogy akarok-e beletenni tojás vagy sem. A neve nem fasírt tojáspor, hanem szójás fasírtpor. A lényeg, hogy szépen visszatettem a polcra a termékeket. Amúgy nem is eszem évente 2-3 alkalommal többször szóját, így azt hiszem továbbra is én fűszerezem. 

Az a 22 kilométer

Lassan már teljesen összeszokunk Krisztivel: én ébresztem, majd elmeséli az éjszakai történéseket. Na most vagy nagy képzelőerővel van megáldva vagy tényleg én kerülök alvás közben át egy másik dimenzióba. Most épp majmokat üldöztek emberek a folyosón. Mondjuk tény, hogy mindez hihető csak vajon én ilyenkor hol vagyok: álomországban? Ezek után mély lélegzet és indulás a fürdőbe. Most még nehezebb eldönteni, hogyan is öltözzünk, mert korán indulunk, sokat gyalogolunk és későn érkezünk. Tehát a hőmérséklet ingadozás nem kicsi, hanem igazán nagy, meg kell víz, no meg fényképezőgép, és még némi étel is. Próbáltam minél kevesebb cuccot vinni magammal. Ismét társultak hozzánk oroszok, sajnos még mindig nem szerettem meg őket. Újra busszal mentünk a indulópontig, de most megvolt az összes ablaka, bár a hideg így is inkább csak jött, mint ment volna. Megérkeztünk, egy gyors eligazítás és akkor indulás. Hol tehenek, hol birkák hol meg majmok közt. Hol rohanva, hol sétálva, hol pedig fotózgatva. Sok kis kutya tetemet fedeztem fel. Azon gondolkoztam, hogy vajon ezek a kutyák milyen testből születtek kutyákká? Kik lehettek előző életükben, hiszen szent helyre megszületni nagy kegy. De vajon egy olyan szegletébe ahol szinte semmi élelem nincs, ahol az életben maradása a „turista zarándokok”-on múlik, hogy adnak-e nekik enni, az miért történhet. Hiszen megszületésük után, szinte egyből elhagyják testüket. Aztán kizökkentem ebből a gondolatmenetből, mert egyre melegebb lett, így egy-egy réteg ruhától meg kellett válni. Közben a táskám egyre nehezebb lett. Induláskor szinte észre sem vettem, majd az út felénél már mázsás súlyként nehezedett rám. Az út háromnegyedénél már a fotózást is abbahagytam, mert hirtelen megértettem a Valóvilág szlogent: itt a lét a tét. Valójában a bokámat kezdtem fájlalni, hiszen mégiscsak gyenge az a baleset óta, és most homokban, szandálban és közel 30 fokban gyalogolok 22 km-et. Ezen a zarándok úton nem voltam így teljes egészében, de ahogy közeledtünk a Radha kundhoz (tó) kezdett ismerősé válni a hely. Persze a sok fős társaság klikkesedett és már sem az elejét sem a végét nem láttuk. Így a helyiektől kértünk segítséget, akik laza kézmozdulattal mutatták az hogy merre is az arra. Néha elgondolkoztam, hogy lehet nem is az utat mutatják hanem egyszerűen a hagyjál már békén kézmozdulatot próbálja érvényesíteni. De még mindig bíztam bennük, így töretlenül haladtunk előre. A tóhoz érve kicsit megpihentünk, majd egy ideig visszafelé kellett menni. S ekkor megpillantottuk a célt, ami egyben a rajt helyünk is volt. Az utolsó két kilométert leginkább sírva, fetrengve, akár négykézláb tettem volna meg. No de mégis van nekem tartásom, így összeszorított foggal mentem előre, előre, előre. Közben jól megnéztem a dandavatot gyakorlókat (akik minden lépésnél leborulnak, hasra fekszenek, és így csinálják végig a 22 kilométer). Már ez is igazán vonzónak tűnt, de persze csak a lustaságot és a pihenést láttam benne a magam részéről, és nem az odaadást. Szóval előre, előre, előre. Már nem nagyon beszélgettünk, s mikor megérkeztünk mindenki (vagy csak én és kivetítem) összerogyva leült. Igazából ott már nem bántam volna ha elhagyom a testem, mert csak is fájdalmat éreztem. Indiaiak vendégszerető emberek, kaptunk ebédet bár éhes nem voltam. A visszaút a buszon szinte mindenkinek alvással telt. Erőm annyi volt, hogy a szobába vonszoltam magam, és bedőltem az ágyba. Azt terveztem alszok egy kicsit és megyek este a templomba. Reggel nyolckor ébredtem, s vártam, hogy Kriszti elmeséli az éjszaka történéseit, de most ő sem emlékezett másra, csak arra, hogy igen megcsináltuk: Govardana ki jaya!!

Start és cél

Mert barátaink az állatok

Mert Krisnáról bárhol lehet beszélni

Lehet, hogy az anyagi zarándokúton úgy tűnik elmerülünk a bazár forgatagában, de Krisnáról bárhol lehet beszélni, s attól hogy egy bazár közepén sétálsz még mindig szent helyen Vrindavanban vagy. Szóval egy férfi volt a talpán aki velünk három nővel kitartóan jött vásárolni, és ő mesélte ezt a kedves történetet. A kiinduló pont az a köszönési forma. Igazán jó tett, ha Krisna nevét szánkra vesszük, így sok esetben az ő nevével köszönünk, vagy épp örök társának Radhenak a nevével. Jobban hangzik mint a jó napot, reggelt, estét és éjszakát. Szóval jönnek velem szembe az emberek, mindkét kezüket magasba lendítik és mosolyogva, csillogó szemekkel kiáltják Radhe-Radhe. A történet arról szólt amit a fent említett prabhu mesélt, hogy Krisna egyszer csak várta és várta hogy Radhe megjelenjen  nála, de nem jött csak nagy sokára. Krisna meg is kérdezte, hogy mire fel ez a késés. Radharani pedig azt válaszolta, hogy köszönésképpen mindenki az ő nevét kiáltotta, így mivel hívták neki menni kellett. Viszont az ő helye Krisna mellett van, mint örök társa. Így lelki tanítómesterünk Srila Prabhupada, hogy Radhe nevét külön sose ejtsük, mert ezzel szétválasztjuk az Isteni párt. Azóta van ez úgy, hogy Radhe-Radhe, a válasz pedig Syama-Syama. Jah mert hogy az isteni pár együtt Radhe-Syama. S hogy mit keresünk mi földi halandók a párkapcsolatokban? Hát épp ezt az örök kapcsolatot. Sajnos ez az anyagi világban csak torzult formában van jelen. Azt hisszük szeretve lenni annyit tesz, hogy mindig minden a kedvem szerint történik. Pedig épp a fordítottja, szeretni annyit tesz, hogy próbálunk a másik kedvében járni, érte tenni, egyszerűen azért mert szeretjük. Nosza rajta..

Sradda-Nrisimha Das akinek a történetet köszöhetem

Pihenő nap

Úgy alakult, hogy a pihenő napot előrébb hozták, mert másnap Govardhana hegyhez megyünk, és ott 22 km-et gyalogolunk. Így reggel hamarabb keltem mint Kriszti és utam a templomba vezetett. Előző nap megbeszéltem nagy nehezen az utcai árussal, hogy nekem rózsaszín japa láncra van szükségem. Nem igazán értetette az okát, de itt Indiában a nőket szeretik elégedetté tenni, így reggelre beszéltünk meg találkát. Persze csak akkor kezdett hozzá mikor meglátott. Igazából ezt nem bántam. mert el sem tudtam képzelni, hogyan készülnek ezek a meditációs japa malak. Hihetetlen élmény volt látni azt a szeretetet, ahogy készítette. A nyugalmat amit magából árasztott csak szívtam magamba. Énekelve, lelkesen végezte a munkáját. Eszembe jutott, hogy vajon nálunk a fenen nagy nyugaton hány ember végzi a rocksztárokon kívül énekelve a munkáját. Álltam, videóztam és csodáltam. Majd mondtam neki, hogy beszaladok a templomba de jövök újra. Szépen lassan körbe jártam a mandírt és csak fotóztam. A templomokban reggel és este van tömeg (nem úgy mint hazánkba, ahogy Lukács Laci énekli: „Vasárnap reggel a templomba’ tömeg van aki fiatal és van egy csomó öreg.” ) mert ilyenkor van oltár nyitás és oltár zárás. Az emberek pedig jönnek darshant venni: megnézni az Urakat, na meg az Urak is megnézik Őket. Most így napközben nyugiban lehetett fotózni. Visszatértem az árushoz, aki még mindig nem végzett, de nem bántam, mert közben válogattam nem hobbi japát, japazsákot és minden kiegészítőt. Elkészült a lánc, az eladó elégedett volt: ő is dicsérte, meg én is, így mindketten mosolyogva váltunk el. A szomszédos netező helyre mentem és az előző napi képeket feltöltöttem, mert sejtettem pár ismerősöm már epekedve várja. Aztán pedig újra bevettük a bazárt. Már célirányosan mentünk, tudtuk mit akarunk. Az egyik helyre hamarabb érkeztem mint hat óra, és a bolt még nem volt nyitva. Felmerült bennem, hogy megszívattak, mert hát miért is este hatkor nyitna ki egy gyógynövényes bolt. De megadtam az esélyt, hogy később visszamenjek. Az időt jól eltöltöttük, mert végre bevittem magammal a ruha mintát, és elvesztem a murti ruhák közt. Igazán kiélhettem magam, mert nem csak magamnak hanem két társamnak is kellett. Minden boltba szépen leültettek és elkezdték előszedni a raktárkészletüket. Igazából nem tudtam olyan színt mondani ami nem volt nekik. Volt ott nadrág, dhóti, kurta, csadar, fejdísz, korona. És jó vaisya lévén az össze kínálatát megmutatta minden árus. Egy idő után mert nem is tudtam melyiket kinek vettem. Sebaj hiszen mind egy méret, gondoltam este majd átválogatom. Igaz figyelni kellett, mert ahogy nem probléma az hogy ki van törve az ablak, így nem probléma az sem, hogy bár én 8 cm-es ruhát kérek, ő 7,5 cm.et vagy 9 cm-et. És olyan nagyon meggyőzően tudja mondani, hogy no problem, hogy már már el is hiszem. Később visszamentünk a gyógynövényeshez és tényleg hatkor nyitott. Az eladó boldogan közölte, hogy szinte mindent szerzett, amit  nem azt csak azért mert már nem gyártják és egész Indiában nincs. Persze azt megjegyzem, hogy egy sarokkal mellette én meg tudtam venni. És hát itt is figyelni kellett, mert nekem csak 5 db fogkrémre volt szükségem, de a zsugor hatot rejtett. És mivel még mindig a második legnagyobb mantra a no problem, így eladónk a papíron az én ötösömet átírta hatosra, és kezdett meggyőzni, hogy ezt biza én tettem. De ellenálltam és csak ötöt hoztam el. Ez volt a rendelés, se több se kevesebb. A nap végére szabad kezem már nem volt, de azét sikeresen találtam egy boltot ahol volt nutella, így azt még csak beletuszmákoltam, mert anélkül nincs élet. És hogy mi a legszebb Indiában? Hogy minden élelmiszer csomagolása el van látva egy bizonyos jelzéssel. Még pedig egy zöld pötty jelzi, hogy ezt az ételt vegák ehetik. Nem kell átolvasni az összetevőt, mert ez a pötty a garancia arra, hogy nincs benne hús, állati vagy épp tojás. Persze sokan most felsóhajtanak, hogy pont ebbe nem csalnának az indiaiak, mikor azért ott sem mindenki szent. De nyugodt szívvel állathatom, hogy van amit tiszteletben tartanak, így 100%-ig biztos vagyok abban, hogy  zöld pötty szabad utat jelent nekünk. Ezt persze csak az érti, aki vega vagy valamilyen étel allergiában szenved, mert nap nap után átolvasni az összetevőket igazán fárasztó. És sajnos minden alkalommal meg kell tenni, mert egyik napról a másikra is változik az összetevő, pedig ugyanarról a ételről beszélünk. Összegezve lenne mit tanulnunk tőlük. És azt is halkan jegyzem meg, hogy bár jönnek és próbálják eladni portékájukat, mégis szívesen kipakolják az összes árut,  és nem szidják az anyukánkat ha mégsem veszünk semmit sem. Mert ő az eladó, én meg a vevő és ez egy szövetség, amiben ő szolgál engem, s próbál elégedetté tenni épp úgy ahogy az egyik eladó megígérte, hogy péntekre készített nekem arany színű murti ruhát. Ezzel be is biztosítván, hogy utolsó délutánunkat ismét a bazárban tölthetjük. 

Az első hosszabb zarándok út

Reggel minden úgy zajlott ahogy megbeszéltük, igaz Krisztinek aztán jelezhetett a telefonja meg az enyém is, ő ugyan fel nem kelt, így én szóltam neki mint egy élő ébresztő óra, hogy nosza ki az ágyból, mert ma korán indulunk. Hiába van meleg víz a szoba annyira hideg, meg nyirkos, hogy szinte fájdalmas a fürdés. Utána meg jött az agyalás, hogy mit is vegyünk fel, és hány rétegben. Mert igaz hogy reggel hideg van, de délben meg már meleg, és cipelni a levetett ruhákat nem nagy élmény, főleg ha közben a turista zarándok fotózna is. Tudtuk, hogy mások is csatlakoznak majd hozzánk a zarándok útra, de hogy ennyien leszünk, arra nem gondoltam, s főleg nem arra, hogy oroszok is lesznek. Velük nem igazán vagyok jóban. Próbáltam ezt a részt kikapcsolni, s mikor felszálltam a buszra, csak úgy egyszerűen leültem. Majd egy hangra lettem figyelmes, hogy jól döntöttem. Ezt akkor még nem értettem. Alig pár perccel az indulás után kiderült ez mit is jelentett. Ugyanis a busz hátsó ablaka félig ki volt törve, a bent maradt rész pedig minden egyes rázkódásnál az alatta ülő nyakába zuhant. Na ezt egy idő után megelégelte és szólt a sofőrnek, hogy gond van. Persze Indiában semmi sem probléma, így kézzel elkezdte kiszedni a darabokat. Mi persze ajánlottunk neki gumikalapácsot (mert sejthető hogy van nála egy a zsebében) vagy hogy legalább egy rongyot tegyen a kezére. De sofőrünket kemény fából faragták, így őt nem zavarta, hogy vérzik a keze. Bennünket egy kicsit frusztrált, hogy ezzel a kézzel pár dolgot összefogdosott, de hát ez India és itt semmi sem probléma. Persze így hogy teljesen eltűnt az ablak, a hideg jobban száguldott befelé, mint ahogy a kilométeróra megengedte volna, így kissé meggyötörve szálltunk le a buszról. De a szemem egyből kipattant, mikor rájöttem, hogy ez a fotósok paradicsoma és egyből kitt és katt s megszűntek az oroszok, a hideg és a vérnyomok is. Szeretek falvakon keresztül sétálni, mert itt az emberek szinte az utcán élnek, így belátást engedve a minden napjaikba, a  napi történéseikbe, és mindeközben még szeretik is ha fotózzák őket. No én ennek eleget tettem. Közben történt egy kis baleset, mert egyik társunk elesett, így páran elkísérték a kórházba. Este megtudtam, hogy az orvos aki begipszelte Szegeden tanult és sok magyar szót tudott. Mindig mondtam én kicsi a világ.  

így jön az áldás

Radhapriya mataji akinek a keze tört

Az első nap Vrindavanban

Nem kellett ringatni, bár meglepő volt hogy meleg ruhában, hálózsákban és egy plusz pléddel kellett takarózni. Régen aludtam ilyen jót, gondolom az izgalom, az út, na meg az indulás előtti történések is kifárasztottak. Reggel mikor felkeltünk szobatársammal Krisztivel meglepően tapasztaltuk mintha két dimenzióban aludtunk volna. Ő viharról és majom harcról számolt be, én meg csak arról hogy de jót aludtam végre valahára. Átbeszéltük a dolgainkat, hogy Krisztinek sok idő kell míg elkészül, nekem egyharmadnyi, tehát mindig ő kel korábban. Örömmel tapasztaltam, hogy van meleg víz, így egy gyors zuhany után megettem az utolsó hazai szendvicsemet. Közben Kriszti kifeszítette a szárító kötelet a szoba összes létező szögére. Tökéletes lett, bár azt még nem láttam át, hogy a hideg párás időben hogyan fog bármi is itt megszáradni. Sajnos az ablakba vagy a folyosóra nem lehet teregetni, mert a majmok igazán szeretik a ruhákat leszedni, eltépni, ellopni vagy bármely más módon felhasználni. Reggeli után a bevásárló listával elindultunk a Loi Bazárba. Jó nézni az újonnan érkezők meglepődését a riksán, az utakon, az embereken majd az üzleteken, ahogy szinte ismerősként üdvözlik már a magyarokat. Nem tudom ennyi ember közül, hogy tudnak bennünket megjegyezni, de meg tudnak. Volt ahova nemes egyszerűséggel beadtam a listát, időpontot egyeztettünk, hogy 2 nap múlva este hat után mehetek érte. Kicsit későinek tűnt, de hát ők tudják. Otthonról kevés ruhát hoztam, mert tudtam a kellemest a hasznossal jó összekötni, így betértem egy jól ismert helyre és kiválasztottam két anyagot, amiből szoknyát kértem. Az eladó meglepően mondta, hogy ez nem női anyag. Fordítgattam, nézegettem, de nem jöttem rá, hogy ha férfi lennék mit is szeretnék belőle varratni. Így megnyugtattam az eladót, hogy semmi baj ez pont jó lesz nekem. Közben szereztem wifi jelszavakat így tudtam érkezésemet jelezni azoknak akiket érdekelt. Sok mindent meg tudtam venni, bár a legfontosabbat nem, mert a murti minta ruhát nem hoztam. De hát sebaj úgyis vissza kell még jönni a rendelésekért. Meg az biztos nem 10 perc lesz. Délután egy rövidebb zarándokúton vettünk  részt. Jó volt újra látni az ismerős helyeket, és egy kicsit ráhangolódni az itt  létre. Sok kis helyen voltunk, volt ahol lehetett fotózni volt ahol meg nem. Ezt soha nem értettem, hogy miért van. Mert ha nem lehet fotózni az Urakat akkor azt egységesen nem lehet. Nincs olyan hogy itt igen ott meg nem. Mindegy elfogadom, én itt csak vendég vagyok és örülök, hogy erre az  időre befogadnak az itt lakók. Az egyik templomból kijövet, csoporttársam Syama odalép hozzám és nevetve közli, hogy a szandál ami a lábamon van az az övé. Néztem és fel sem tűnt, hogy ez a piros-sárga mintás teva szandál nem is az enyém. Kiderült, hogy még délelőtt a shopingban az egyik bolt előtt felcseréltem. A méret jó volt, a szín meg szinte ugyanaz. Na most hogy az enyémen nem kerek virágminta van, hanem hosszúkás nekem ugyan fel nem tűnt. Pedig aztán sokszor kellett le és felvenni, hiszen jó indiai szokás szerint a boltokba cipővel nem lépünk. Hát Krisztivel még este is ezen nevettünk, hogy mennyire képben is vagyok szandálok terén.. 

Syama, akinek elloptam a szandált

szobatársam Kriszti

ez a nem női anyagbőó készült szoknya