Lassan már teljesen összeszokunk
Krisztivel: én ébresztem, majd elmeséli az éjszakai történéseket. Na most vagy
nagy képzelőerővel van megáldva vagy tényleg én kerülök alvás közben át egy
másik dimenzióba. Most épp majmokat üldöztek emberek a folyosón. Mondjuk tény,
hogy mindez hihető csak vajon én ilyenkor hol vagyok: álomországban? Ezek után
mély lélegzet és indulás a fürdőbe. Most még nehezebb eldönteni, hogyan is
öltözzünk, mert korán indulunk, sokat gyalogolunk és későn érkezünk. Tehát a
hőmérséklet ingadozás nem kicsi, hanem igazán nagy, meg kell víz, no meg
fényképezőgép, és még némi étel is. Próbáltam minél kevesebb cuccot vinni
magammal. Ismét társultak hozzánk oroszok, sajnos még mindig nem szerettem meg
őket. Újra busszal mentünk a indulópontig, de most megvolt az összes ablaka,
bár a hideg így is inkább csak jött, mint ment volna. Megérkeztünk, egy gyors
eligazítás és akkor indulás. Hol tehenek, hol birkák hol meg majmok közt. Hol
rohanva, hol sétálva, hol pedig fotózgatva. Sok kis kutya tetemet fedeztem fel.
Azon gondolkoztam, hogy vajon ezek a kutyák milyen testből születtek kutyákká?
Kik lehettek előző életükben, hiszen szent helyre megszületni nagy kegy. De
vajon egy olyan szegletébe ahol szinte semmi élelem nincs, ahol az életben
maradása a „turista zarándokok”-on múlik, hogy adnak-e nekik enni, az miért
történhet. Hiszen megszületésük után, szinte egyből elhagyják testüket. Aztán
kizökkentem ebből a gondolatmenetből, mert egyre melegebb lett, így egy-egy
réteg ruhától meg kellett válni. Közben a táskám egyre nehezebb lett.
Induláskor szinte észre sem vettem, majd az út felénél már mázsás súlyként
nehezedett rám. Az út háromnegyedénél már a fotózást is abbahagytam, mert
hirtelen megértettem a Valóvilág szlogent: itt a lét a tét. Valójában a bokámat
kezdtem fájlalni, hiszen mégiscsak gyenge az a baleset óta, és most homokban,
szandálban és közel 30 fokban gyalogolok 22 km-et. Ezen a zarándok úton nem
voltam így teljes egészében, de ahogy közeledtünk a Radha kundhoz (tó) kezdett
ismerősé válni a hely. Persze a sok fős társaság klikkesedett és már sem az
elejét sem a végét nem láttuk. Így a helyiektől kértünk segítséget, akik laza
kézmozdulattal mutatták az hogy merre is az arra. Néha elgondolkoztam, hogy
lehet nem is az utat mutatják hanem egyszerűen a hagyjál már békén
kézmozdulatot próbálja érvényesíteni. De még mindig bíztam bennük, így
töretlenül haladtunk előre. A tóhoz érve kicsit megpihentünk, majd egy ideig
visszafelé kellett menni. S ekkor megpillantottuk a célt, ami egyben a rajt
helyünk is volt. Az utolsó két kilométert leginkább sírva, fetrengve, akár
négykézláb tettem volna meg. No de mégis van nekem tartásom, így összeszorított
foggal mentem előre, előre, előre. Közben jól megnéztem a dandavatot
gyakorlókat (akik minden lépésnél leborulnak, hasra fekszenek, és így csinálják
végig a 22 kilométer). Már ez is igazán vonzónak tűnt, de persze csak a
lustaságot és a pihenést láttam benne a magam részéről, és nem az odaadást.
Szóval előre, előre, előre. Már nem nagyon beszélgettünk, s mikor megérkeztünk
mindenki (vagy csak én és kivetítem) összerogyva leült. Igazából ott már nem
bántam volna ha elhagyom a testem, mert csak is fájdalmat éreztem. Indiaiak
vendégszerető emberek, kaptunk ebédet bár éhes nem voltam. A visszaút a buszon
szinte mindenkinek alvással telt. Erőm annyi volt, hogy a szobába vonszoltam
magam, és bedőltem az ágyba. Azt terveztem alszok egy kicsit és megyek este a
templomba. Reggel nyolckor ébredtem, s vártam, hogy Kriszti elmeséli az éjszaka
történéseit, de most ő sem emlékezett másra, csak arra, hogy igen megcsináltuk:
Govardana ki jaya!!
 |
| Start és cél |
 |
| Mert barátaink az állatok |
