Csoportunk egy része
elzarándokolt újra a Radha-Kund tóhoz. Én nem mentem velük. Biztos nem illik így viselkedni egy szent helyen, de
a héten már voltunk ott mikor azt a rövid 22 km-et megtettük. Meg kedvem sem
volt most a nyomuláshoz, ugyanis ott az emberek mindent el akarnak adni,
mindenki áldást akar adnia, persze megfelelő pénzért. Ezt a fajta áldást már
megkaptam nem egyszer, és biztos többet
ér mint a semmi. Igazából az itt
vásárolt japa láncokat akartam megmeríteni a vízbe. Szóval már este tudtam,
hogy nem fogok menni, így korán keltem és bementem reggeli programra a
templomba: magala, tulasi aratai, japa és guru puja. Csoportunkból átjöttek egy
páran- Én valahogy távolabb kerültem tőlük és elvegyültem az indiai hívők közé.
Nem bántam, szeretek velük lenni. Menetesek minden külsőségtől, amit tesznek
azt őszintén, szeretetből, természetesen teszik, semmi kényszer vagy nyomás
alatt. Mondjuk azt szokni kell, hogy virág ajánlásnál, vagy tulasinál és
igazából mindenhol szeretnek elsők lenni, és ezt a könyökükkel szokták nyomatékosítani.
Mintha nem lenne mindegy, hogy mikor kerül sorra, s lehet nekik tényleg nem
mindegy. Ilyenkor én mély levegőt veszek, és elfogadom, hogy megtűrt vendég
vagyok, így szavam sem lehet. A program után visszamentem a szállásra, majd
hódoltam az alvásnak. Utána pedig szépen egyedül, minden embertől mentesen
átmentem a szomszéd étterembe, megettem a magam kis egyszerű ebédjét és zártam
egy csokis sütivel, amit egy nap sem hagytam ki. Ezt a sütit nem tudom leírni
mekkora élvezettel lehet fogyasztani. A tésztája morzsolt vajas keksz, a krém
az az igazi főzött étcsokis puding, és még a tetejére tesznek egy kis tejszínt
és az egész mennyei. Ahogy a jégkrém függővé tesz, úgy ez a süti egyszerű
rabszolgát varázsol belőled. Én pedig gyenge voltam és nap nap után megadtam
magam. A csoportom visszaérkezett, és Kriszti szobatársam azt mondta, hogy
innentől kezdve hallgat a megérzéseimre, mert hogy nem volt ám olyan jó mint
ahogy várta. Mert fáradtak voltak, mert esett az eső, mert az emberek mindent
el akartak adni, és mindenki pénzért osztotta a kegyet. Én csak mosolyogtam,
hogy tudtam én. S mikor elmeséltem, hogy nekem mennyire is jól telt a napom,
némi irigységet véltem felfedezni. De hát én így szerettem volna elbúcsúzni
szívem városától, ahol már a harmadik darabkáját hagyom. Persze este ismét
bazár. Visszamentem a murti ruháshoz aki megígérte az arany színű ruhát, és
meglepődtem hogy annyit mondott nincs. De hát hogy? Nem ehhez vagyok szokva.
Drámaian közöltem, hogy I am not happy. De hát nem zavarta csak tette elém a
különböző színű ruhákat. De hát mondom nekem arany, gold kell. És jött a no
problem válasz, és jött a lila és kék ruha. Na mondom ismét tudom, hogy hol
vagyok. Sértődötten kivonultam a boltból, majd be egy másikba és ott
megtaláltam amit itt nem. Közben eszembe jutott, hogy mondta pár nappal ezelőtt
az eladó, hogy szerez nekem arany színű ruhát, mert hogy akkor elégedett, ha
egy nő boldog. Nagy szavak, mint a legtöbb férfitól, nincs itt különbség, csak
a csomagolás más. Ahogy sétáltunk szinte belebotlottunk egy ékszer boltba, ahol
még én sem jártam soha. No nem csak a szemünk, hanem a szánk is nyitva maradt.
Annyi szép dolgot nem láttunk még egy helyen soha. Ahogy a tulajdonos, aki
egyben az eladó is volt ki akart bennünket szolgálni, avagy elégedetté tenni az
leírhatatlan. És tényleg nem tudtunk olyat kérni, ami ne lett volna a
boltjában. Olyan volt mint egy meseország. Mély sóhajjal szálltam fel a
riksára, mert tudtam, hogy sokáig csak az emlékeimből tudok majd táplálkozni: I
lost my heart in Vrindavana, már harmadjára…
 |
| Röviden ez a véleményünk az ékszerboltról |
