A tegnapi bevásárlás hosszúra
nyúlt, és az estét egy jégkrémmel zártuk. Nagy jégkrém fan vagyok, valójában
függő, s bár a jégkrém mindig jó, de az igazi társ hiányzik mellőlem: Rasika. Ő
most Mayapurban van, és ha sikerül online tartjuk a kapcsolatot. Jégkrém
fogyasztásban megelőzött, de nála jobb az idő, bár tény, hogy ott is esett az
eső. Lehet velünk magyarokkal van baj. A többieket nem kellett sokáig győzködni
arról, hogy a jégkrém jó, és olcsó. Első falat után képes az ember ráfüggni.
Lehet részesedést kell majd kérnem India jégkrém gyártó cégeitől. A mai program
Varsana. A bokáim még tartanak, de nem az igazi. Viszont ezt nem lehet
kihagyni: a lelki töltődés mellett, fotós szemmel igazán jó környezet. A buszút
a szokásos rázkódós, hideg süvítős volt, de lassan már megszokom. De az
oroszokat még mindig nem. Viszont ez saját szervezésű zarándokút volt, így nem
volt zavaró tényező. Tudtam, de még sem sejtettem, hogy a kb 925 db lépcsőfok
ismét kikészíti a lábaimat. Néztem a kis gyerekeket hogyan rohannak fel. Én meg
már megint a négy kézláb megoldáson agyaltam. Közben persze lelkesen fényképeztem. Szeretem
ezt a helyet. Egy kis településen kell átvágni, majd jön a sok lépcső és a
magaslatok, templomok. Itt igazán közel érezhetem magam a természethez, persze mások ezt úgy
fogalmaznák meg, hogy Istenhez. Én nem tudom kihez, vagy mihez kerülök itt
közel, de az biztos, hogy teljes nyugalom, béke és harmónia áraszt el, amiből
nem igazán akarok kiszakadni. Itt észrevétlenül repül el az idő. Amúgy egész
Indiában az időnek nincs fontos szerepe. Azt sem tudom, milyen nap van, vagy
hogy otthon hány óra lehet, és a külvilág hírei sem jutnak el hozzám, de nem is
érdekel, mert valahogy itt semmi sem fontos ami ott az. Ahogy én fotózom az indiaiakat,
úgy ők is engem, vagy minket. Innen nézve kicsit vicces az egész ahogy fotózzuk
egymást és majd otthon mutogatja mindenki a saját képeit. De egyszerűen nem
tudok ellenállni az életképeknek. Mert itt az emberek tényleg élni, míg mi
nyugaton jó esetben csak vagyunk és vegetálunk és rengeteg felesleges
információval rakjuk tele agyunkat. Az utolsó templomot két úton lehetett
megközelíteni. Önjelölt idegen vezetőnk rátett egy lapáttal, így először lefele
mentünk vagy 100 lépcsőt, majd 10 lépés vízszintes gyaloglás utána pedig vagy
200-at felfelé. A tüdőmet úgy a századik lépcsőfokon elhagytam, a bokáimat mert
eddig is éreztem, de most már igazán tudatossá váltam arról, hogy nekem vannak
bokáim. És persze dolgunk végeztével a lépcsőfokokat lefele ismét meg kellett
tenni. Néztem nem lehet-e nemes egyszerűséggel lecsúszni, legurulni, de nem
találtam a rövidített pályát, így csak lépkedtem lefelé. Fura érzés, mert a lábaim
majd leszakadnak, s percenként megjelenik elmémben a fájdalom, de abban a
pillanatban el is tűnik, mert annyi lelki élmény ér, hogy elfeledteti a
rosszat. Persze tudtam, hogy jó magyar mondás szerint meg lesz ennek még a
böjtje. Visszatértünk a kicsiny településre, és ismét az embere közt sétáltunk.
Majd az út végén szembesültünk azzal, hogy ez nem az az utca aminek a végén a
busz vár minket. Senki nem esett kétségbe, egy legény volt a talpán aki
felvállalta, hogy ő biza a buszt megkeresi, mi addig üljünk és várjunk. Ekkor
leültem egy helyre és csak az embereket figyeltem, közben fotóztam és
eldöntöttem, ha újra jövök (mert tudom, hogy jönni fogok mert „még jőni kell még jőni fog” akkor lesz egy
egy nap mikor nem csinálok semmit, csak leülök egy forgalmasabb utcán és az egész
napot ott töltöm. Nem tudom mennyit vártunk, de a legény a buszt megtalálta,
így újabb séta következett, majd pedig visszaút. Kissé szomorú szívvel vettem
tudomásul, hogy a holnapi nap az utolsó, hogy ma van az utolsó előtti éjszakánk
Vrindavana-ban. Bedugtam a fülem, zenét hallgattam, mintha azzal palástolni
lehetne vagy semmissé lehetne tenni az előtörő könnyeket. Közben néztem ki az
ablakon, majd megráztam magam, hiszen még nem jött el az idő a búcsúzkodásra,
mert a holnap még eljön, még itt ér, s tudtam délelőtt egyedül vehetek
mindentől, mindenkitől búcsút úgy ahogy én akarom, ahogy szeretném, ahogy nekem
jó, beleszólást nem engedve senkinek sem.
