És a történet folytatódik

Take it easy

Mert hát volt egy jótékonysági zumba party, utána pedig a zumbások jöttek ételt osztani, és már jelentkeztek novemberi alkalomra is. A mostani 300 adag ételt szinte teljes egészében adományokból hoztuk össze: sütőtök főzeléket készítettünk (mert mi bármiből képesek vagyunk főzeléket főzni), melyet egy jó baráttól kaptunk (nem először és van egy sejtésem hogy nem is utoljára). Jó is az amikor jó emberekkel vagy körülvéve, mikor aki tud az ad is, s legfőképpen szeretettel adja azt. Kaptunk almát is, nem sokat így a sorban álló gyerekek közt osztottam szét. Közülük sokan már a nevem szólítanak, és büszkén mutatják ha találnak egy egy megfelelő ruhát, játékot az adományok közt. Sokszor szinte csak szemlélődök, s nézem az embereket. Sokukat már három éve ismerem, nyomon követem, tudom ki hol dolgozik, mikor van kórházban, és ha valamiért nem jön, másik alkalommal jelzem hogy észrevettem. Ők ezt a figyelmet is mosolyogva hálálják meg, s igen mikor az étel nem úgy sikerül ahogy szokott, vagy kicsit késünk, ők akkor is kiállnak mellettünk, s megvédenek. Emlékszem mikor kezdtük, a kaput zárva tartottuk, mert aki jött függetlenül a pontos időtől nyitott és már be is lépett. Mára már szükségtelen a kulcs, a zár, mert tudják hogy mikor kezdünk, hogy sietünk és nem élünk vissza az idejükkel. Mert egyszerűen bízhatnak bennünk. Kérdezik meddig lesz ez így, a válaszom, hogy reményeink szerint épp egy életen át, de lehet tovább is. Sokan sokat fektetünk bele: legfőképpen időt, energiát, erőt, szeretetet és mindent amit adni tudunk, amivel kicsit elviselhetőbbé tesszük életüket. Próbálunk megmozgatni mindenkit akit csak lehet. Most épp a helyi lapot értük el, hogy írjanak pár sort, hogy igen itt vagyunk is csináljuk már három éve, és igen kell a segítség, mert a pénz fogy, az emberek száma pedig nőne ha hagynák, ha bírnánk, ha tudnánk. Mert ha tudnánk, azt hiszem vagyunk egy páran akik meggyógyítanák az egész Földet, mert sajnos beteg a Föld, s mi emberek tesszük azzá.

Mert vannak jó gyerekek

Sokszor elnézem az embereket akik megfordulnak mint segítők az ételosztáson. Elgondolkozok vajon mi hozza őket ide hozzánk. Vannak aki azért jönnek, mert régebben intenzívebben érdeklődtek a Krisna-tudat iránt, de aztán eltávolodtak, viszont beépült a szolgálat a segítségnyújtás az értékrendjükbe, így késztetést éreznek arra, hogy segítsenek. Persze mindenkit a saját szintjén, érdeklődési körében kell lefoglalni. Mert valaki fényképezni szeret, valaki a konyhában szeret lenni, van aki osztani szereti az ételt, van aki bármit megtesz amire kéred, s van aki irányít és koordinál. Leginkább gyermek segítőinket szoktam elgondolkozni. Hiszen egy tizenéves fiút sok minden leköthet: sport, játék, lányok és a tini nem akarok semmit sem csinálni hagyatok békén feeling. S akkor vajon miért van az, hogy valaki önszántából, szülői „kényszer” nélkül lelkesen jön, pucolja a zöldséget, ossza a kenyeret? Mikor kell komoly és figyelmes, közben pedig gyermekien huncut és játékos. Tudom, hogy oka van amiért ide született, amiért hozzánk kerül és amiért tud és akar is segíteni. De vajon amikor majd elérkezik ahhoz a bizonyos kamasz életkorhoz, megtud ebből a jóságból tartani valamit? Vagy az élet majd őt is megkeményíti és a páncélja alatt tud csak az az érző lény maradni, amit majd óv mindenkitől, amit majd csak annak az egy bizonyos személynek fog feltárni? A jövőt nem tudhatjuk, látatjuk előre, mert ember tervez Isten végez, de én köszönöm és hálát adok hogy megismerhettem, hogy támogathatom ezt a két kis testbe zárt nagy lelket (mahatma): köszönöm.

Inez

Viktor

Mert a kis dolgok többet érnek

Soha nem azt nézd, hogy ki mit mond, hanem azt nézd mit csinál. A cselekedeteink árulják el valójában kik is vagyunk. Szerencsés helyzetben külső és belső megnyilvánulásaink összhangban vannak egymással. A bátrak nem félnek megmutatni, felvállalni önvalóságukat. De vajon aki fél az gyenge? Egyértelműen nem. Legtöbbünk egy életre szóló sebet kap, melyet tudatosan vagy tudat alatt de cipelünk mint egy védelmi tapasztalat. Sokszor pont attól kapjuk meg a legnagyobb pofont, aki előtt pajzsunkat ledobtuk, és felvállaltuk azt ami bennünk van: gondolatok, érzések, félelmek, vágyak. Szó szerinte meztelenné tettünk magunkat: tessék itt vagyok kellek, te kellesz.. És a másik fél dönthet: ad egy meleg takarót, vagy az esőre állít így pőrén. A legtisztább az lenne, ha már az elején ázhatnánk, de általában hagyják, hogy élvezzük a pihe puha takarót, majd aztán egyszer csak dörgés, villámlás és jön az eső. S ilyenkor mit tehet az ember? Felveszi esőkabátját, s abban éli le életét, mert egyszerűen nem akar már többé ázni, fázni, nem akar már többé csalódni. Telnek múlnak az évek, a kabát marad, az üresség marad, a gondolatok, érzelmek, vágyak maradnak. A fejre került kapucni mögül nem látni rendesen, bárki és bármi mellett el lehet menni úgy hogy észre sem vesszük, pedig ha néha kilesünk, látjuk megannyi embert sodor mellénk a vihar, akik épp úgy áznak, fáznak és talán ránk várnak. 

Szükségszerűség

Fontos tudnunk, hogy nincsenek véletlenek. Hogy a földi életünk (örömünk, bánatunk, fájdalmunk, majd halálunk) nem a véletlenek egybeesésének a következménye, hanem szükségszerű, törvényszerű, egyszerű kell, hogy megtörténjen. Ha boldogok vagyunk vajon sokszor adunk érte hálát, ha szomorúak vagyunk sokkal többet panaszkodunk? A köszönöm természetes, a boldogság természetes. És a fájdalom? No ez is természetes. Vannak akik tudják értékelni a boldogságot, és minden nap hálát adnak érte, nem felejtik el megköszönni és tesznek is érte nap nap után erőt energiát nem kímélve. S vannak akinek ez az élet rendje, természete, s elhiszik, hogy nekik ez jár. Nem értékelik így rombolnak egy idő után. S az aki úgy érzi csak adott, és nem érdemelte meg ezt az egész történést: téved. Mert minden okkal történik, mindenből és mindenkitől tanulnunk kell. Nem lehetünk egysejtűek, tanulni és fejlődni ez az emberi élet értelme.  Ahogy a születés fájdalmas, úgy a változás is fáj, mert fájnia kell ha nem magunktól vállaljuk fel, hanem szépen belekerülünk egy helyzetbe. Vajon ha a csecsemő ha tudná hogy honnan kell előbújnia vállalná? Ez a boldog tudatlanság teszi lehetővé azt, hogy vagyunk. De vajon az hogy tudjuk szeretni fáj, hogy sebezhetővé tesz elegendő ok ahhoz, hogy falakat emeljünk magunk köré, és éljük zombi-létünket érzelmek nélkül? Régebben már írtam a vámpírfilmekről. Hát ha lehet én a vámpírlétet választanám, mert bár örök és fájdalommal teli, de épp az érzelmek teszik széppé és emberivé és valóssá…

Lássam azokat a kezeket..mondják a rockerek!

A sors, a karma, Isten mindig nagy találkozásokat idéz elő. Érdekes, hogy ki milyen élethelyzetben kerül bele életed filmjének forgatókönyvébe, s hogy mennyi ideig marad benne mint főszereplő, s mikor válik mellékszereplővé, s mint egy jó statiszta benne marad-e örökre. Ezt soha nem fogod az első találkozáskor tudni, érezheted de nem tudhatod. Kavarhatod úgy a lapokat, hogy biztosítsd arról a másikat, hogy a szerepe nélkülözhetetlen még akkor is ha egy időre szem elől tévesztitek egymást, akár a fizikai távolság miatt, akár egy másik ember miatt. Ha van kihez fordulnod, és van ki hozzád forduljon teljes életed van. Ha hirtelen egyedül találod magad először kétségbeesel, majd keresed a kezeket melyek feléd nyúlnak de ellököd őket mert szenvedni akarsz, utána pedig te nyúlsz a kezek felé: tettekkel, szavakkal. Ha találsz kezeket akik felé nyúlhatsz légy hálás, ha vannak kezek melyek feléd nyúlnak fogadd el és légy hálás mert vannak kezek melyek a mélybe taszítanak de csak azért, hogy mások onnan kiemeljenek. 

Csak egyszerűen legyünk őszinték minden körülmények közt...

Vagyis mitől nő a nő? És mitől nőies? Élből jövő válasz: öltözködés, kinézet, smink. Vagyis egyértelműen a külsőség. Előre is leszögezem, ez az én blogom, én véleményem és senkit sem áll szándékomban megbántani, vagy ítélni egyszerűen csak elmélkedek, hogy lefoglaljam magam. Sokszor hallottam már, hogy öltözz nőiesebben, mert jól áll, alap smink nélkül ne indulj el, mert az is jól áll. S elismerem vannak időszakok mikor én is így élem meg. No de az alaptermészetes közegem mégis csak az acélbetét vagy edzőcipő, és nadrág és a bicajjal tekerés a munkába. Valóján ez a természetem, ebben érzem jól magam, minden erőlködés nélkül. S igen van megjelenős bakancsom un. kiöltözős, és van tipikus koncertre való. És igen a szandálokban is a sportosat szeretem, mert abban érzem jól magam. Én akitől érettségin az elnök megkérdezte, tehetek valamit hogy könnyebben menjen a vizsga. Egyből rávágtam, zavarja ha kilépek a magas sarkú cipőmből? Visszakérdezett, hogy ha leveszi jobb lesz Önnek, mondtam mennyei lenne. Erre azt mondta, hogy rendben tegye. Szóval ott 19 évesen lehetett már tudni, hogy mi a pálya nekem. No de vissza a valóságba. Igen elnézem a velem egykorú nőket, látom, hogyan illene kellene öltözködnöm. De hogy ettől lennék pl nőies? Szerintem egy nő a viselkedésével, természetével lesz nőies. Az odafigyelésével, a törődésével, kedvességével és szeretetével. Mert hát lehet valaki egy GI Jane aki a katonaság színeiben szolgál, és egyenruhát hord, és lehet keményt, s játszhatja hogy na őt ne tekintsék nőnek, mert mégis csak egyenjogúság, de ha kinyitják az ajtót neki, ha őt kínálják meg bármiből legelőször akkor azért csak megjelenik egy kis elégedettség. Mert igen jól hangzik és igaz is, hogy a legtöbb munkát egy nő épp úgy el tudja végezni mint egy férfi, no de akkor is van nő és férfi. És ezt igazolja az is hogy vannak akik magukra erőltetik a megjelenési formákat, de  nem tudnak menni a magas sarkúban, nem tudnak egy szoknyában viselkedni, s mikor megszólalnak érzed hogy az összhang nem valós, nem természetes csak egy társadalmilag erőltetett forma. És még van a harmadik fajta két kiló sminkkel közlekedő alig 30 kilót nyomó, felnőtt arccal rendelkező gyermek testben élő egysejtű szinten vegetáló fajta. És mindegyiknek meg van a saját hangulata, a saját varázsa, de nehéz szerintem a külsőségekhez igazítani a nő fogalmát. Egy nő csak egy férfi mellett tud nő lenni: a szeretetével, odafigyelésével, törődésével, mert csak annak tud adni, akitől kapni is tud. Örök igazság, minden emberi kapcsolat ha tetszik ha nem adok és kapok üzleten alapszik, ha ki mondjuk ha nem. Nem vagyunk önzetlenek, és szentek és önfeláldozóak. Csak egyszerűen legyünk őszinték minden körülmények közt. 

Mert a tartalom számít

A napokban két ismerősöm is tetováláson gondolkozik, az egyikük már tudja mit, a másik csak sejti. És persze megtalálnak a kérdésekkel: mennyire fáj, mennyi ideig gyógyul, mi lesz ha elhízok, és amúgy mit szólnak majd mások, hogyan magyarázom meg miért is ezt akartam. Nem tudom honnan jön az embereknek, főleg a magyaroknak ez a megmagyarázási kényszer. Emberek a tetteidért csak ti vagytok felelősek, valójában mindent azért csinálsz mert neked tetszik, mert jónak tartod, s ha ezzel másokat nem zavarsz akkor miért is kellene a miértre válaszolni? Vagy nem válaszolsz vagy egy egyszerű csak megteszi. Én mindig szerettem a tetkókat, és tudtam, hogy lesz. Sokáig nem tudtam, hogy mi és hova és miért csak tudtam hogy igen lesz. Ebből kifolyólag nem siettem el, tehát nem virít rajtam sem horogkereszt, sem fordított kereszt, sem halálfej.(bár ha valakinek ezek tetszenek akkor áldásom rá). Az orromat is azt hiszem 23 évesen szúrtam át, anyumnak  maradandóbb élmény volt  mint nekem. Szóval azt hiszem 26-27 évesen találtam meg a nekem megfelelő tetkót, majd még kettő követte alig egy hónap alatt. Közrejátszott, hogy aki készített külföldön élt, és ki kellett használni, hogy itthon van, mert valahogy nem bíztam másban. Szóval közben beszélgettünk, mert hát mégis be voltam tojva az elsőnél, hogy fáj (vittem én csokit, colát) de az első szúrásnál rájöttem, hogy dehogy fáj, sőt elég jó érzés ez, na és a gép hangja. Szóval azóta is ha meghallom izzik a bőröm, hogy még még akarom, de van agyam és használom, hogy csak úgy össze és vissza ne tegyek már a bőrömre mindent. Mert hiszem vallom, hogy egy tetoválásnak jelentenie kell valamit, vagy tényleges jelentése legyen, vagy érzelmi, de ne csak a  nagy semmi. Sokan akarnak tetkót, de nem tudják hogy mit, csak akarják és döntenek egy egy non-figuratív mellett. (engem nem zavar csak épp magamon nem látnám szívesen). Persze lehetnek ezek szépek, de a kérdés önmagam felé mindig az, hogy ránézek egy tartalom nélküli dologra és nem értem hogy miért is? A fő hogy magamnak a miért fontos, de másnak ne legyen már kötelező megválaszolnom. Ilyen ez mikor valaki felfedezi a homlokomon lévő sebhelyet. A legjobb kérdés: az egy sebhely? Hát mi lenne stigma? Szóval nem biztos (sőt biztos nem) hogy minden esetben a külső számít: legyen szép, látványos de tartalmilag üres? Nekem aztán oly mindegy ki mit varrat magára, de ha tanácsot kérnek tőlem, akkor elmondom, hogy miért érzem fontosnak a jelentéssel bíró dolgokat, hiszen remélhetőleg egy életen át viseled majd. S hogy az én első tetkóm miért is ez? Hát egyszerű: angyal mert az jó, de nem a dundi kis ijesztő vigyorgó habos hurkás fajta, és nem is rémálmaimban előjövő horror fimre emlékeztető véres bukott angyal hanem a kettő közti átmenet, Elmore rajz, mert ő írta a Jackie Brown forgatókönyvét, és Jackie Brownt pedig Tarantino filmesítette meg, ami épp olyan forever love mint a Depeche Mode vagy a bullmasztiff.. Már ha a miértre mi magyarok annyira karunk válaszolni.