Fontos tudnunk, hogy nincsenek
véletlenek. Hogy a földi életünk (örömünk, bánatunk, fájdalmunk, majd halálunk)
nem a véletlenek egybeesésének a következménye, hanem szükségszerű,
törvényszerű, egyszerű kell, hogy megtörténjen. Ha boldogok vagyunk vajon
sokszor adunk érte hálát, ha szomorúak vagyunk sokkal többet panaszkodunk? A
köszönöm természetes, a boldogság természetes. És a fájdalom? No ez is
természetes. Vannak akik tudják értékelni a boldogságot, és minden nap hálát
adnak érte, nem felejtik el megköszönni és tesznek is érte nap nap után erőt energiát nem kímélve. S vannak akinek ez az élet rendje,
természete, s elhiszik, hogy nekik ez jár. Nem értékelik így rombolnak egy idő
után. S az aki úgy érzi csak adott, és nem érdemelte meg ezt az egész történést:
téved. Mert minden okkal történik, mindenből és mindenkitől tanulnunk kell. Nem
lehetünk egysejtűek, tanulni és fejlődni ez az emberi élet értelme. Ahogy a születés fájdalmas, úgy a változás is
fáj, mert fájnia kell ha nem magunktól vállaljuk fel, hanem szépen
belekerülünk egy helyzetbe. Vajon ha a csecsemő ha tudná hogy honnan kell előbújnia vállalná? Ez
a boldog tudatlanság teszi lehetővé azt, hogy vagyunk. De vajon az hogy tudjuk
szeretni fáj, hogy sebezhetővé tesz elegendő ok ahhoz, hogy falakat emeljünk
magunk köré, és éljük zombi-létünket érzelmek nélkül? Régebben már írtam a
vámpírfilmekről. Hát ha lehet én a vámpírlétet választanám, mert bár örök és
fájdalommal teli, de épp az érzelmek teszik széppé és emberivé és valóssá…
