Mert volt egy jubileumi Csapda évzáró koncert

Debrecenben szinte kötelező családi program december utolsó hétvégéjén a Tankcsapda. Biztos minden városnak megvannak a sajátosságai. Szegeden ilyen a Hídi vásár, a Bor fesztivál. Régen a SZIN is ilyen volt, ma már nem. Szóval ahogy közeledett a koncert annál több infó került elő a rendezvényről. Mikor megpillantottam, hogy az elő zenekar a Sex Action, tudtam ott a helyem. Utánakérdeztem, hogy az eredeti felállás tényleg azt jelenti: origin? És igen azt jelentette, hogy Zoli, Matyi és Szasza is egy színpadon lesz. Azt hiszem nincs még egy magyar zenekar aki ennyire lázba tudott volna hozni. Tehát mindenki készült a Csapdára, én pedig az Actionre. Közben eszembe jutott Orsi, aki tudtam hogy lázba jön. Így felpakolta két csemetéjét, vonatra fel és irány Debrecen. Persze nekem rohanás az állomásra nehogy eltévedjenek, így is Cegléden majdnem nem szálltak le és át. Tény, hogy Pestről is jön vonat. Rövid városbemutatás, majd beszélgetések. Némi smink oktatás egy tizenéves lánynak, aztán pedig indulás. Gyalog mint régen. Többek közt azért gyalog, mert a tömegközlekedés Debrecenben nem a barátom, nem látom át, logikátlan. No meg séta közben megy a pletyi. A helyre érkezvén átvettem karszalagom ami a színpad mögé enged be. Elsőként gondoltuk letesszük a kabátot, na de az a sor? Tehát jelzem tél van, az emberek a hideg ellen kabáttal védekeznek, aminek a kézben tartása nehezíti a szórakozást. De a kígyózó sort nem engedhettük meg magunknak, mert már készülődtek a fiúk. Így én berohantam a színpadhoz, elrejtettem a kabátomat és harcra fel. Nem volt harc, nem volt nagy nyomás, csak nagy öröm és boldogság. Talán 20 évesnek éreztem magam? Nem ez túlzás, 15-nél nem lehettem több. És lám ez lett az eredménye:

Öröm és boldogság van mindenkinek..

Aztán gyors csere és jöttek a tankok. Szó szerint két tank a színpadon, melyről az éjszaka végén egyből megállapítottam: hungarocell. De igazán military volt, meg hát tank. Kicsit fotóztam, de nehezített pálya volt a sok pirotechnika és a millió kamera közt, hiszen mégiscsak 25 év lezárása ez a nap, és kell a DVD. Szóval gyors fotózás aztán nyugiba öregesen hátra, hiszen nekem ez nem is róluk szólt, mert hát Action, Action, Sex Action. 30 felett darabra saccoltam a számlistát. Kitettek magukért a fiú. Nyílván az én hibám, hogy 5 dalnál többet nem élveztem, de hát sebaj mert tudtam én hogy Mitől legyen jó kedvem. Volt egy előnye, hogy nem adtuk le a kabátot: a végén nem kellett sorba állni és kiszabadítani. 

Mert volt egy karácsony

Azt mondta egy ismerősöm, hogy ha a következő szavakat megértenék az emberek, akkor sokkal szebb karácsonyuk lenne: 

„Vannak akik téglafalakkal veszik körbe magukat. Egy-egy téglát kívülről hagynak meglazítani. Néha, egyszer-egyszer hagyják azt az egyet beomlani, majd fogják és visszahelyezik. Kintről újra és újra meglazítják, majd benyomják.

Lyukas falakon egy ideig ki- és beengeded a Világot. Majd újra visszahelyezed a téglát a falba.

Nos, ne lepődj meg ha egyszer már csak egy adag maltert kapsz megerősítésként és egy tetőt a faladra.”

Sokan megkérdezik, sokan csak akarják, de nem merik: és ti tartjátok a karácsonyt? 

Nos úgy gondolom, manapság már kevesen gondolnak Jézusra azokon a bizonyos napokon. Emberek ezrei listákkal rohannak boltról boltra, kutatva-keresve a legjobbat, a legnagyobbat, a legszebbet és van aki a legdrágábbat. 

Bankok hirdetik: vegyél fel hitelt, igényelj 0% thm áruhitelt: gyere és vegyél meg mindent amitől te is, ő is és mi hitelezők is boldogok leszünk. 

Rohanás a fenyőfáért. Anyu nagyot és szépet akar, apu olcsót szeretne, és lehetőleg már előre a tartóba faragva. Gyerekek várják a fenyő illatát, ami már rég nem olyan mint régen, mert az illat valahol elveszett. 

Nagymamák sütnek tízféle édességet, hiszen az ünnepek alatt valami csoda folytán az emberek tízszer annyit esznek. 

És mikor mindent megvettek, mindent megsütöttek, megfáradva összegyűlnek. 
Pedig ajándékozni az év bármely napján lehet, gyertyát gyújtani szintúgy. 

Szóval a válaszom: igen gyújtok gyertyát, igen veszek ajándékot de csak akkor ha arról a dologról az adott személy eszembe jut, és nem kötelességből. Igen eszek tojás nélküli bejglit és még szaloncukor is lesz kicsiny lakásomban... 

És voltam Somogyvámoson is..

Jó volt szeretni és szeretve lenni..

Felszabadulva időt utazva...

A szabadság mindenkinek mást jelent, sőt akár egy egyén is többféle szabadságot élhet meg. Az egyetlen közös pontja ennek az érzésnek a könnyedség, a súlytalanság, amikor úgy érzed, hogy bármit megtehetsz, mikor nem érzel akadályt. Nos egy év összekötött hajviselet után rászántam magam, hogy visszatérek a régi énemhez, amit anno önmagamnak éreztem. Fodrászt felkészítettem, itt bizony nyírás lesz. Persze többször is megkérdezte, hogy biztos vagyok benne. Na most egy nő, hogy is lehetne biztos bármiben is?  A lényeg, hogy változást akartam. Kitörni egy sémából, amit sosem éreztem magaménak, csak hát az elvárások. Tehát elmentem egy fényképpel. Tomi, aki a fodrász félve nyúlt hajamhoz, többször is kellett szólnom, hogy ritkábbra és rövidebbre. A végeredmény jó lett, sokaknak tetszett. De valami még sem volt oké. Így mikor Szegedre érkeztem felkerestem rég nem látott barátnőmet, és kértem, hogy alakítsa olyanná mint ami én vagyok. Megtette. Na ez az igazi katarzis. Igaz ezzel elmúlt az inkognitóm, mert egyszerre mintha az a 10 év nem is múlt volna el, mindenki megismert Szeged utcáin. Valójában cseppet sem bántam. Jó volt újra találkozni, és onnan folytatni ahol annak idején abbahagytuk. A fonalat hamar megtaláltuk. És mert a véletlen nem véletlen épp egy Csapda koncertre kerültem. Ifjú titán ismerősöm kérdezte, hogy csak úgy egyedül és hogy az mennyire nem buli. Őszintén nem tartottam attól, hogy senkit nem ismerek majd. Mégis csak jubileumi koncert volt ez. Persze volt ki egyből beugrott: egy sms váltás és már mindenki képbe volt, hogy ki lesz ott és ki nem. Ebben az életkorban másként megy már. Nem félsz belépni egyedül egy helyre, nem érdekel hogy ki mit gondol rólad, hogy azt hiszi magányos harcos vagy, vagy tudja is hogy mit gondolnak. Lehet észre sem veszik. És persze a jó öreg IH, ahova évekig jártunk. Olyan mint egy második otthon, hiába új minden bútor, minden falszín. IH az IH, és ezt Szegeden mindenki tudja. Szóval beléptem. Fura volt mert egyrészt ott voltak a szegediek, és pár debreceni is, hiszen mégiscsak Tancsapda. Furcsa egyvelege régi és mostani életemnek. Felvettem a fotózáshoz nélkülözhetetlen karszalagomat, igaz Roncsbár felirattal. És úgy volt ahogy sejtettem: a levegőzéshez felmutattam, majd secus ember közölte, fogalma sincs mit is jelent ez a karszalag, de menjek nyugodtan mert megismer és visszaenged. Aztán már jöttek a többiek, és sietve elintéztünk Tominak egy közös fotót, ami azóta az összes létező helyen háttérkép lett. És igen így van ez jól: 11 évesen merj álmodni, mert az álmok valóra válnak. És hát a koncert. Nos jubileum ide vagy oda, számomra igazán feledhető. Az utolsó két számnak örvendtem, de addig el kellett jutnom.. Nos az időutazás azt is felelevenítette, hogy miért is volt nálam évekig Csapda offline. A koncert végén pedig kapucni fel, fül bedug és egy de ja vu séta hazáig. Fel sem tűnt a táv, sem a hideg. Egyszerűen sétáltam a múltamban, ami hol a mosolytól csalt könnyeket a szemembe, hol pedig a fájdalomtól. Hiszem, hogy akikre gondoltam, ők mind éreztek ebből valamit, hiszen az életem részei voltak, vannak, lesznek.

Ismét egy jótékonyság

Felirat hozzáadása

Sokan azt gondolhatják, hogy a heti egy jótékonykodás az épp elég. Igazából nem lehet eleget tenni. Így ismét kapva kaptam a lehetőségen mikor a cég ahol életemet töltöm bevállalt Miskolcon egy óvoda felújítását. Bár ahogy közeledett nagy nap a lelkesedésem alább hagyott, mert kiderült, hogy hajnali 5-kor indulás, majd egyből az óvodába és már nyomjuk is ezerrel. És persze van egy elvem amiből nem engedek: a melegítő nem utcai viselet, maximum ha futsz. Tehát nincs az az Isten, hogy én melegítőbe menjek végig, utazzak villamoson. Elgondolkoztam milyen kifogásokat tudnék felsorolni, hogy hirtelen miért is nem megyek, de aztán rájöttem: óvoda, ahol tuti van mosdó, és ha az van akkor én biza ott át fogok öltözni. Így kevesebb lelkesedéssel, de ébredés után indulás. A buszon régi szokásomhoz híven zenével a fülemben aludtam, mert van ami nem változik. Megérkeztünk, és még a buszon átöltöztem, aztán pedig festésre fel. Igazából ezeket a szocmunkákat többre tartom mint bármelyik csapatépítőt. Mondjuk tény, hogy ösztönből és szimpátiából állunk össze egy csapattá, de ettől még a közös szenvedés meghozza gyümölcsét. Külön figyelmet kapott étkezési szokásom, és ami a legjobb hogy igazi menzai tea volt: az a nagyon édes, és tömény, aminek a teához nincs köze, de az ízét érezvén előjönnek gyermekkori emlékeid. Na nem vizuálisan, hanem az ízlelőbimbóidon keresztül ami felbecsülhetetlen. Este pedig szobaelfoglalás. Csere ide és csere oda, mert ugye senkinek nem felel meg az eredeti felállás. Aztán tisztálkodás, mert hát a festék és a por az mindenhova odaszáll és tova nem száll. Majd pedig vacsora, ami esetemben mindig izgalmas. A málnakrém levesemet mindenki irigyelte. Közben felfedeztem, hogy a fellépő vendég együttes egyik tagja is épp azt falatozta: éljen végre nem egyedül vagyok vega. Ami érdekes, hogy a srácnak ott volt az ikertestvére is aki nem vega. Hmm pedig mindenhol azt olvashatjuk, hogy az ikrek több ezer kilométerről is képesek ugyanazt ás ugyanúgy. Na tessék ez az elv is megdőlt. A második fogásról inkább nem nyilatkozok, mert hát na.. Evést követően jött a party, ami akár jó is lehetett volna. DE. Szóval ez egy best of zenekar volt, ami önmagában tényleg jelenthetett volna bulit is, és sokaknak azt is jelentette. Bár lehet csak az elfogyasztott alkohol miatt. Na de az hogy elkezdték egy számot és a felénél egy másikkal folytatták. Értem én hogy mix, de ennyire? Nem akarom részletezni, de mikor van egy zene és az nem az István a király, de mégis a azt a szöveget fedezed fel hallás útján.. Na. Igazából a kíváncsiság hajtott, hogy tudnak-e lejjebb menni. A válasz egyértelműen: igen. Mikor azt hiszed ez a legalja, rá kellett jönnöd a következő blokknál, hogy dehogyis az, mert mindig van lejjebb és lejjebb. Az elalvás nem volt nehéz, az ébredés sem. A másnapi reggeli szokásosnak mondható, majd indulás az óvodába, hiszen ünnepélyes átadás következett. Az ugye nem jelent semmit, hogy épp a mi vezetőnk, épp az óvoda vezetője, és épp a polgármester nem ért rá.. Sebaj a gyerekek és mi ott örültünk, hogy jajj de jó. Aztán vissza a buszba. Érdekes most sokkal többen aludtunk. Viszont mind abban a hitben jöttünk vissza az irodába, hogy igen tettünk valamit és  jókedvűen tettük, mert ha adsz azt add szívesen, ha teszel az tedd szívesen. Mert ha adsz mert illik, ha teszel  mert kötelező (bár a célja, eredménye ugyanaz) akkor a lényege elvesződik…

Történések

Nincsenek világot megváltó gondolataim, de eszembe jutott, hogy van egy blogom és van aki mindennap ránéz és csak vár és vár. Mert persze véleményem azért van mindenről, csak a tavaszi lustaság ősszel ért el hozzám, így az agyamból telepatikus úton nem tudtam átadni ezeket. Na de nézzük szép sorjában, ha nem is időrendben.

Netadó, jogdíj és Csapda

Nagyszerű ötlet. Egy perc töredékéig el sem hittem, hogy a 21.században van akinek ilyen ötlete támad. Persze özönlöttek kedvenc közösségi oldalamon a jobbnál jobb poénok. Persze a legtöbbet kínjában szülték meg az emberek. Sebaj közben szerveződött több nagy tüntetés. Nos engem is felháborított a dolog, de.. De kérem ilyenkor van összefogás? Hirtelen megmozdulás. Most komolyan? Mi magyarok a netadó miatt fogunk kormányt váltani? Kit érdekel a caffetéria nagy megadóztatása? Vagy a nyugdíjak nem emelése? Vagy a gyes/gyed változás, vagy tudom is én hogy mi minden nagy horderejű dolgok történnek. Nem az alap megélhetési megvonások, csökkentések miatt nem vonulunk utcára. Na de ha a szórakozásunk forog veszélyben akkor igen? És persze van akit meghat a dolog, hogy a filmipar, a mozi, a zeneipar mind-mind veszteséges a letöltő oldalak miatt. Erről csak annyit, ha megfizethető áron adják az ember megveszi. Legalábbis én megvettem az új Tankcsapdát. Persze nem volt egyszerű. Hiszen Szegedre utaztam. Kerülővel elmentem egy Mol kúthoz, mert valahogy egyik sem esett az utamba. Húztam a bőröndömet magam után, kissé fanatikusnak tűnhettem. Majd mikor megtudtam, hogy már elvitték az utolsó darabot is reménykedve kérdeztem, hogy vajon meg tudják-e nekem mondani, hogy az Algyői úti kúton van-e. A válasz igazán meglepett: annak nem tudjuk a telefonszámát így nem tudom megkérdezni. Hmm. Szemöldököm a homlokom tetejére ugrott mert hát ez egy cég, vagy mégse? Sebaj vannak jó ismerőseim és egy két telefon, a cd pedig félre is lett téve. A másik segítségem pedig meg is vette. Mert nem ismerek akadályt. Szóval jogdíj ide vagy oda, ha ésszerűség határán belül van akkor igenis megveszi az ember. De ugye senki nem gondolja hogy 4000 Ft-ért megvettem volna?

Én kérek elnézést…SZINezés

Igazi SZIN múltra tekintek vissza, hiszen már 6 évesen szüleimmel lelkesen ültem a rakparton, és énekeltem: Ülve pisilek, állva kakálok, becsület dolgából igen szarul állok.. Rolls Frakció, a Bikini őse. Szóval vannak elmesélt és valós emlékeim is. Mégis az első partfürdős SZIN a legemlékezetesebb hiszen itt volt a Cure. Aztán rémlik még másik évből Ákos, Morcheeba. Most viszont a programot böngészve senki sem dobogtatta meg a szívemet. De ha már itt vagyok, csak nem hagyom ki ezt a rendezvényt. A nulladik napot ki is hagytam. A média elég hangos volt mert hát a bejutás több órába telt. Gondoltam majd másnap délelőtt felveszem a bérletemet. Na de az ég leszakadt, így csak este jutottam ki. Belépéskor összeállt a kép, hogy mi okozhatta a fennakadást. Kezdődött azzal, hogy mindenkinek két szalagot adnak. Az egyik szövet, a másik papír. Előbbi igazán jó és praktikus, mert ha fürdesz (mert igen is a fesztiválozók is fürdenek) nem mosódik el, és sokan évekig mint ékszer hordják. A másik papír pedig nem praktikus és nem is értelmezhető. Mert elázik, elmosódik így 4-5 nap alatt. Szóval mind a kettőn van vonalkód. És itt jön a csavar, a svéd csavar. De miért épp svéd? Na nem a nemzetiség a lényeg, hanem hogy befelé leolvassák a vonalkódot, majd kifelé is. És ha kifelé véletlenül ezt elfelejted akkor hello szia szevasz nem mehetsz be. Tessék? Van aki 16 ezret fizet ezért a rendezvényért és egy csippenés elmaradása és ennyi? Hát kérdem én ki volt aki ezt kitalálta, és vajon a családfája csuklik a nyitás óta? Javaslom, hogy a SZIN rendezősége látogasson el más nagyobb fesztiválra, mert ez akkora hülyeség, hogy párját nem láttam még soha. Gondolom arra szolgál, hogy a szövet karszalagot ne tudják az emberek egymás közt cserélgetni. No de ha Szigeten is elsiklanak efelett, akkor itt? Majd Szeged megmutatja, vagy mi van itt most érem szépen. Ezután jött az átvizsgálás. Secus emberen gumikesztyű. Kissé megilletődtem, hogy itt aztán testüreg átvizsgálás is lesz, de aztán ez elmaradt. Az övtáskámát figyelmesen átnézte: 5 rekeszből kettőt, majd közölte mehetek. Tehát cipőben, zsebben, és kapucniban bármit bevihettem volna. A beléptetéstől meghatódva magamhoz vettem egy programfüzetet és szembesültem azzal, hogy így az első napon én ugyan senkit sem nézek meg. Gyors séta, majd egy két helló és indulás haza. Persze figyeltem a „kicsekkolásra”. Majd egy nőstény secus megállít. Na mondom nem meglepő kifele is motoznak: ha már bevittem, ki nem hozhatom. Na persze nem ez történt, hanem megkérdezte, hogy vonalkód leolvasáson átestem-e. Mondtam, hogy igen majd halkan megkérdeztem, hogy vajon ha kétszer csekkolok ki akkor mi van. Választ nem kaptam. Összegezve én kérek elnézést a távolról érkezőktől,  mert bár Szeged szívem csücske, de ez a koncentrációs táboros ki és beléptetés már nekem is sokk volt. A SZIN szervezőségének pedig azt kívánom, hogy a szombati napon egyszerre 6000 ember akarjon bejutni, és fulladjanak bele ebbe az új rendszerbe…

Szigetelés zárás, 2014

Azért reggel az első gondolatom csak az volt, hogy vajon mit vétettem, hogy ezt a pénztárcám bánta. Felmerült a kizsebelés gondolata, de nem hittem benne, mert hogy a táskám zipzárját még én is alig tudom kihúzni, nem hogy visszahúzni. És ha csak magadat hibáztathatod, no az a legszörnyűbb. Reggeli után beléptem online világomba, és láss csodát egy  üzenet fogadott, hogy megtalálták az irataimat, és ha magamra ismerek ugyan hívjam már ezt a számot. Magamra ismertem, fellélegeztem legalább az okmányirodát kihagyhatom. A csörgés után kiderült, hogy nem csak az irataim, hanem minden meg van. Hööö? Még élnek ilyen emberek? De hát ez most mégis hogyan? És ráadásul a Szigetre tart épp és hozza magával. Na hát néztem mint Aliz csodaországban, csak épp a bádogembert nem leltem, bár nem voltam benne biztos, hogy épp nem vele beszélek telefonon, mert hát sajnos a mai hús vér emberek nem ilyen erkölcsösek. Tehát vonatjegy stornó, s így még egy pár óra szigetelés lett az új terv. Déltől egy fesztiválon lenni csuda jó dolog ám. Mert az emberek nagy része még a tegnap estét éli meg álmaiban, a másik része is csak ténfereg, nem nyomul épp a túlélésért küzd. És mikor lefekszel egy padra, és s lágyan fújó szél Jim Morrison édes hangját hordozza igazán megfizethetetlen. Ismét csak úgy vagy, csak úgy létezel a semmiben. Feledhetetlen, megfizethetetlen és kihagyhatatlan. Újrafotóztuk az esti dolgokat, mert hát a Nap fénye és a pénztárcám megléte mégiscsak másként láttatja már a dolgokat. Séta, beszélgetés, pihenés, nézelődés. Tényleg olyan az egész, mint egy kis elzárt civilizáció a maga kis szabályaival, tág erkölcseivel, ahol szinte mindent lehet. Később megtörtént a találkozó: pénztárca kezemben úgy ahogy volt. Még mindig Aliznak éreztem magam, de az ember tényleg ember bádog nélkül, aki természetesnek tartja, hogy így cselekedett. Visszakaptam a reményt, hogy az emberiség csak nem halt ki teljesen. Ezer köszönet és hála után búcsút vettünk, hiszen azért a Szigeten mindig van dolog. Én pedig utamat hazafelé vettem, hiszen hétfőn már munka van. Összegezve: lehet hogy Sziget már multi, és közkedvelt, és vesztett a régi céljából, hangulatából. De ad valami olyat amit más fesztivál nem. Ad egy olyan érzést amit nem lehet semmihez sem hasonlítani. Nem lehet leírni, elmondani, lefotózni mert egyszerűen érezni kell, before you die…

Szigetelés kettő, 2014

Terveink közt a második napra szerepelt, hogy délelőtt felderítjük az egész Szigetet, majd egy kis pihenés és este vissza a koncertekre. De már ott elbukott a dolog, hogy arra a kérdésre ébredtem, hogy kérek-e ebédre pizzát. Ebédre? Na így a délelőtt az ködbe veszett. Ettünk, ittunk és összeszedtük magunkat, majd elindultunk.  Mert az élet nem egyszerű, egyszer csak azzal szembesültem, hogy pénztárcám sehol. Benne pénz, iratok, bankkártya és vonatjegy. Kártyatiltás egyből. Visszamentünk az úton, hátha. De hát a hátha elmaradt. Így maradt az önostorozás, majd a felismerés, hogy kár már bánkódni, mert ez nem változik, a fesztivál meg elmúlik. Így a körbejárás fázisába kezdtünk. A legtöbb képen mosolyom kényszeredett, de hát lassan csak feloldódtam. Meglátogattuk az egyedi lámpás helyet, a dombnál, ahol éveken keresztül sátraztunk. Régen ott egy színház sátor volt. Szerintem az már nincs, hiszen a külföldieknek vagy egy narrátor kellene, vagy kivetítő angol felirattal. Majd egy pillanatra teljesen átéreztem azt amit mindig is szerettem a fesztiválokon: chill out fekvés és semmit tevés, semmit gondolás csak maga a létezés. Nehezemre is esett felkelni, de vészesen közeledett a Prodigy. Ők szinte végig kísérték egész Sziget pályafutásomat, hiszen velük kezdtem anno 1996-ban. Természetesen a helyfoglalás, most sem tűnt egyszerűnek, de egy kis rést találtam és vissza is éltem vele. Igaz egy külföldi lány közölte kissé felháborodva, hogy ő már mióta foglalja ezt a helyet. Hát egy sorryval elintéztem, mert igazából nem érdekelt, itt kérem farkastörvények vannak. Meglepően kis késéssel kezdtek, és már az első számnál éreztem, hogy a bennem levő gőzt itt igazán kiengedhetem. Fotózni őket nem egyszerű, mert tudatosan teszik lehetetlenné a fényekkel, még a kivetítő is cenzúra alatt állt. Így itt is egy-két fotó, majd pedig az önfeledt szórakozás. Többször éltem a secusok által adott ivóvíz lehetőségével, mert igazán izzasztó ám egy koncertet úgy istenigazából végig és beleadni apait anyait. A Prodigy nem sokat változott. Még a közönséget mindig nem imádják, de ettől függetlenül hozták a szokásos fesztivál formájukat, így aztán testek nem maradtak szárazon, s mikor több ezer ember egyszerre guggol le majd ugrik fel, egyszerűen felemelően felejthetetlen. És az az energiabomba, adrenalin ami akkor ott cikázik össze vissza emberek közt, vagy épp emberekben szintén leírhatatlan, ezt egyszerűen érezni kell. Valaki szereti, valaki nem, de tapasztalni szerintem kell. A koncert után ismét a korlátra dőltem és lázasan kerestem a tüdőmet, hogy  vajon melyik számnál köptem ki, mert akkor nem igazán érdekelt, hiszen hajtott az ösztön, de most így csak jó lenne ha újra kapnék levegőt. Mikor a pulzusom élhetővé vált és már nem csak pihegtem újra körútra indultunk. A pénztárcám már feledésbe merült, hiszen a visszafelé vezető vonatjegyemet megrendelték, és már időpontom is lett hétfőre az okmányirodába. A nap végére nem maradt felderítetlen terület. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a Sherpa rész eltűnt, pedig ott igazán olcsón juthattam kedvenc cipő és szandál márkáimhoz. De hát nyilván már nem trendi, pedig én igazán szeretek egy lábbelit évekig hordani ugyanabban az állapotban. Próbáltunk minden vicces helyet felfedezni és megörökíteni, talán sikerült is. Majd lassan elindultunk haza, bokámat már nem igazán éreztem, de ez ebben a pillanatban nem zavart, mert végre ismét azt érezhettem amit mindig is, mert ez a Sziget az a Sziget, és lehet már nem nekünk szól, meg egy kicsit más, de kell egy hét együtt lét egy külön köztársaságban. 

Sziget 1

Ha jól számolom lassan 8 éve annak, hogy a Hajógyári Szigeten jártam. Régebben napokat, hetet töltöttem ott, aztán már csak egy-egy koncertre ugrottam be. És aztán elmúlt az érdeklődésem. Talán öregszem, talán az ismétlődő zenei kínálat volt az oka. Nem tudom és nem is agyaltam rajta. Most lelkesen vártam azt a két napot, azt a két fellépőt akiért akár még fizettem volna is. Pénteken munkából egyből a vonatra szálltam, és go ti island. A vonat valamennyit késett, de ezen nem csodálkozok és nem is zavart, mert a Sziget 50%-os utazási kedvezménye igazán feldobta a hangulatomat. Érkezés után egy gyors cucc lepakolás, mert nem sátrazunk, csak jövünk és megyünk. Közeledvén a Sziget felé a rég ismert hangulat fogott el, hiába mondta a mellett levő lányka hogy sokan lesznek, hogy sár van, hogy ez már nem az a Sziget, ez már nem nekünk szól, ez már más. Nem hagytam magam: igenis én tudom mi az a Sziget feeling. Tény hogy a leggyorsabban itt jutottam hozzá a jegyemhez, de tény az is hogy ez már az ötödik nap volt. A híd ismerős volt, és belépvén egyből balra vettem az utat. Jó kis civil sor, ami már nem igazán az. Mert hát hol is van a kedvenc sátram ahol naphosszat mást sem lehetett hallani csak, hogy: Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare? És hol vannak az ingyen húsmentes ételek. Hé ti szervezők, csak kellenének ők, mert nincs mindenkinek 500 forintja egy zsíros kenyérre vagy egy kakaós csigára. No de az emlékek megmaradtak, így nem kerestem őket, hanem tágra nyílt szemmel néztem például, hogy a bungee jumping beszorult középre szinte egy sátor felé. S bár eljátszottam a gondolattal, hogy onnan fentről én is bemutatok a világnak, majd drámaian alázuhanok, de ez a sátor közeliség, na meg a dupla felár mert hát mégiscsak Sziget némileg lehangolt. Sebaj, majd máskor, máshol, valamikor. Jött a Magic Mirror, és megint az emlékek. Hiszen kit érdekelt anno, hogy nem mindenki nő vagy férfi, hogy vannak szakálas nők és mellel rendelkező férfiak. A lényeg a freedom és a buli, s tény a varázstükörben mindig jókedv van. Nagyjából első nap eddig jutottunk a terep felderítésével, mert hát közelget a Korn és még helyet is kellett keresnünk. Balról nekem esélytelennek tűnt, így jobbra vettem az irányt és találka pontnak a mentőt beszéltük meg. Alig pár perces csúszással kezdtek, és most mindenki elégedett volt a hanggal, nem úgy mint 8-9 évvel ezelőtt. Pár fotó után döntenem kellett: vagy fotózok és lesem a színpadi történések összes pillanatát, teljesen belefeledkezve, vagy egyszerűen átadom magam a zenének. Utóbbit választottam, és igazán jól éreztem magam. Igaz az első sorban volt egy ember ki állandóan a fülébe dugta az ujjait. Nos ez egy koncert, ami hangos. Feltalálták a füldugót, vagy állj hátrébb és nézd onnan. De kérlek ne foglald el a korlátnál a helyet, ha már sem tapsra, sem csápolásra, sem orrfújásra nem használod kezed, mert ezért teljesen felesleges ott állnod, mert egy koncert hangos, épp ezt szeretjük benne. De ezen is túlléptem, mivel az én hangulatomat ugyan el nem rontja semmi sem. A koncert végén rádőltem kissé fáradtan a korlátra, mert a derekam mégis csak 37 éves már. Innen utunk a Volt sátorba vezetett, Alvin akusztikusra. Na őket ebben az évben pont háromszor láttam, és igaz egyik sem volt akusztikus. Sokat nem vártam, de ha menni kell hát menni kell. Beléptünk a sátorba, kint pedig leszakadt az ég. A sátor összeillesztő munkások hagytak maguk után némi kivetni valót. Az eső csak ott nem szivárgott be ahol nem akart. A sátor oldala hálós volt, hogy a tomboló nemzedék levegőt is kapjon, s mivel az eső oldalról vágott köszönet a szélnek, így mi is kaptunk belőle. Némi ázás után felálltam az ülőhelyről és mintegy megvilágosodva felállítottam a többieket, hogy ugyan húzzuk már beljebb. Megtettük, s láss csodát már nem is áztunk. A koncert akusztikusan egyhangú volt, persze akik szeretik azok nagyon boldogak voltak. Egy szál legény ki tudja minek hatása alatt állt, de igazán szeretett volna segíteni a szemétszedőknek, és csak többszöri próbálkozás után észlelte, hogy amit ő szemétnek lát, az nem más mint a padlót összefogó vas lemez, tehát azt ugyan fel nem szedi a büdös életben sem. Jót nevettem rajta, mert hát ilyen az amikor kissé másként érzékeljük a valóságot, a látottakat. Koncert közben többször kinéztem, hogy csendesedik-e az eső, s mikor észleltük, hogy igen szépen el is indultunk. És igen újabb emléközön öntött el: de jó is mikor a térdedig csapódik a sár, mikor beleragad a cipőd és jó esetben ki tudod emelni, rosszabbik esetben cipő marad te pedig zokniban landolsz a sárban. Régi szép idők. De a tapasztalat, na meg az évek hatására a csapkodás megmaradt és a cipőmet sem hagytam el. Hazafelé megállapítottuk, hogy fesztiválok ide-oda azért itt a megjelenés, a szervezettség, a design igazán kiemelkedik a többihez képest, hiszen ez egy multi fesztivál lett. No persze kérdés, hogy hogyan lett a tarisznyás nemzedékből álló zenei rendezvényből egy szinte státusszimbólum, de ez lett és ennyi, vagy elfogadjuk vagy nem, de a Sziget az még mindig az a Sziget csak egy kicsit más. 

Campus beszámoló, mert az élet egy fesztivál

Campus a nulladik

Hazai pályán könnyebben mozog az ember lánya, már mint ezt hisszük. A Gazdasági bejáró épp a másik oldalon, mint ahol én. És ez évek óta így van. Már épp elfogyott türelmem, mikor rákérdeztem ugyan mégis merre és meddig, majd közölték hogy majdnem ott vagyok már. Célba érkezés, jegyfelvevés. Értem én,  hogy a főszponzor színe, de tavaly is épp így és épp ilyen volt. Sebaj végül is ez a szín igazán trendi, nekem ez a fontos (csak rám kell nézni). Majd egy halk sóhajjal nyugtázom a nyakba akasztós pass-t. Milyen nagyszerű öltet volt az Efotton, hogy ezt egy egyszerű photo feliratú karszalaggal megoldották. Nem kellett több dologra figyelnem, bár nőből vagyok és a multitasking megy nekem, de hát mégis csak, na. A fesztivál még így a nulladik napon épülőben van, így egy gyors tájfelmérés és már is a T-com színpadnál próbáltam előre kerülni, hogy Anna and the Barbies-t fotózhassak. Mert ő aztán tényleg ott van a színpadon: látható, érezhető, hallható. Lehetne mondani. hogy egyéniség, de ezt a szót csak óvatosan használom, mert így 37 évesen sok újat már nem láthatok. Épp ezért mikor a The Cure Forest című dalának akkordjait véltem felfedezni, bizakodva szétnéztem hátha más is szívet melengetően fog mosolyogni, mert bár tudja az ember, hogy Robert Smith nincs itt, de ettől még jó hallani. Boldog mosolyokat láttam ugyan, de ehhez semmi köze nem volt a dark atyjainak. Megküzdöttem az első sorban egy programfüzettel legyező lánykával, mert arra ugyan nem jöttem rá, hogy kit legyez (magát, engem, vagy épp Annát) de hogy állandóan belemászott a képbe az biztos. Így érezhetően, határozottan megfogtam kezét, hogy lássa már mire készülök, és igen látta és hagyta, de csak rövid ideig mert valamiért neki akkor épp ott legyezni kellett. Nem baj, Annáról könnyű képet készíteni. Ki is álltam az első sorból és a háttérből figyeltem. A hangtechnika 100%, remélem nem nyúlnak bele a többi napon sem. Odasétáltam a pulthoz mert végre cash-es hely. A srác nem igazán találta sem helyét, sem az általam kért új alkoholmentes  Mojito-s nedűt. Átkiabálva a pulton segítségére voltam. Majd a 350 Ft-os italért egy 500-ast adtam, ő meg visszaadott 250-et. Na visszaadtam neki egy százast és mondtam nyugi holnapra már belejössz. Vagy nem, de ezt már csak magamban mondtam. Maga a fesztivál kis helyen van, kis embereknek, így az 5 színpadot nem nehéz megtalálni, főleg hogy kettő egymás felett helyezkedik el. Némileg aggaszt, hogy szombaton a nagy színpadnál Csapdán, hogy fér el annyi ember, mint amennyi szokott, de azért nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Jah és hogy dolgozok-e közben, hát persze hogy igen, de pénteken már nem.

Campus az első

Azért van előnye annak, hogy az Efott-ot végigjártam, mert így nagyjából tudtam, hogy mire is számíthatok. Vagyis így a második napon az utam egyből a Pál utcai fiúk (és lány) koncertre vezetett. Most kevés fotóval beértem, és inkább hallgattam és emlékeztem, milyen is volt régen. Mintha ők is érezték volna, így a nap közben hallgatott számaikat rendre el is játszották, kizárólag nekem, kinek másnak. Egy ideig egyedül mászkáltam, mert ez vált be Efott-on is, de aztán kezdett elhatalmasodni rajtam a tömegben magányosnak lenni érzés, így megkerestem a többieket. Nem volt nehéz, mert így első nap még nem volt tömeg, valamint egy csudaszép és jó találkapontot egyeztettünk. Tanácsom minden fesztiválozónak, hogy első körben mindig jeljenek ki egy ilyen pontot, ha bármi van, ott majd mindenki megtalálja a másikat. Tény, hogy ez egy kisbusz volt, ami ugye mozoghat, de bíztunk benne, hogy nem fog mozogni. A fesztivál hangulatot csocsóval kezdtük. Ebben rettentően jó vagy: ha védekezek elmélázok, ha támadok akkor meg elbénázom. Fontos, hogy a párod jó legyen és akkor nem tűnsz annyira gagyinak. Aztán jött az emléktárgyak vásárlása egy felelőtlen ígérettel a részemről: ha lesz magenta színű körömlakk akkor isten bizony kifestem a körmöm. Feladatom három együttes fotózása volt: Beholder, Stubborn, The Souther Oracle. Kettő egy arányban ismertem őket. Hát a Dehír színpad nem szólt valami fényesen, de ez nem vett vissza az együttesek lelkesedéséből. Szeretem nézni a fiatalok hevét, és jó visszaemlékezni mikor mi is kísértük ahova csak lehetett a Resources formációt. Majd 23:00-kor kezdetét vette a Subscribe, akik már igen csak jól szóltak, jól mutattak és jó bulit tartottak. Ekkor éreztem, hogy a szandál nem volt tőlem a legjobb ötlet és hogy istenem de hiányzik nekem a rasztám. A délután és este folyamán a nagyszínpad felé csak egyszer jártam, egyfelől mert semmi nem érdekelt,  másfelől mert még mindig kicsinek találom a teret. Valahogy az az érzésem a Campus fesztivállal kapcsolatban, hogy sokat akar a szarka.. Kis helyen egyszerre sok színpad, egymáshoz hallótávolságban nem igazán tetszetős. 

Campus, a második nap

Délutántól győzködtem magam, hogy indulni kellene, és mégiscsak estére értem ki. Kijelenthetem, hogy így az ötödik fesztivál nap után (már ha az Efott-ot is beleszámolom) tömegiszonyom lett. De hát ma volt Majka és előtte Zana Zoli. Egymás után jöttek ám. Első körben gratulálok a szervezőknek, mert a legjobb hangtechnikai terembe tették őket. Gondolom, hogy ilyenkor rocker társaim nagyot néznek: hangtechnika ezeknek, de hát minek. Tanácsom: nézz, hallj és utána ítélkezz, mert lehet nem a te stílusod, de hogy élőben olyan jó, hogy csak na. Zanáéknak még épp elég volt a tér. Pár szám meghallgatása után elmerészkedtem a nagyszínpadhoz, ahol a félelmem beigazolódott: hely nincs, pedig ez még csak a Quimby és nem a Csapda. Második körben pedig felteszem a szervezőség felé a kérdést: hogy miért a T-comba kellett Majkát tenni?  Mert hát Majesz sajna a termet kinőtte, már a beálláskor. Pedig itt is csak egy-két fotót szerettem volna, aztán azt a pár általam kedvelt számot meghallgatni. De mire kikeveredtem a korlát mögül teljesen elfáradtam, féltettem a szandálba bújtatott lábfejemet. Tehát mentem fel és le majd arra jutottam. hogy kint jobb lesz. Felszaladtam Honeybeast-re. Sajnos ők is a Dehírben kaptak helyet, így énekesnőjük közölte is, hogy ő most vakon fog énekelni. Nem féltettem: megy ez neki, mert neki van hangja. Gondoltam visszanézek Péterünkhöz, de közben megláttam a többieket a magenta színű busznál, amihez az ajándékba kapott körömlakkom passzolt is.. Mert hát csak szereztek nekem egyet, így nincs mese, holnap virítani fog a körmöm. Az este folyamán felügyeletet vállaltam egy fiatalkorú Alvin rajongóra, így a Legnagyobb hős meghallgatása és végig ugrálása után mentünk is a másik sátorba. Nekem sosem jelentett semmit sem ezen együttes, de hát lányka igazán kedveli, és helyzetét egyből átéreztem, mikor meglebbent az, hogy mégsem tud jönni, hiába a jegye, meg a lehetősége, de csak kellene egy biztos felnőtt is mellé. Na én lettem ez a biztos pont. Szóval Alvinék hozták a szokott formájukat és Júliát még én is énekeltem, bár tény, hogy nem tőlük ismertem meg. Némileg zavaró bolt az OTP tucc-tucc zenéje két szám közt, de hát sok sátor kis helyen.. Nem akarom ismételni magam, de erősödik bennem a tavalyi és tavaly előtt felismerés: ez egy nagy sörfesztivál és nem egy kis zenei fesztivál. Alvin után, pedig go home, mert holnap is nap lesz. Jönnek a sztárok: Kowa na meg a Csapda..

Campus, a harmadik nap

Így az utolsó nap sem siettem olyan nagyon az emberek közé. Bicajosra vettem a figurát. Kíváncsian vártam, hogyan működik a bicikli tárolása az őrzött helyen. Hát kaptam egy A/5-ös papírt, hogy majd azzal hozhatom el. Bátorság ezt egy fesztiválozóra bízni, de sebaj józan életű vagyok, bár sok mindenre képes is. A többieket ismét hamar megtaláltam, bár a népesség száma megnőtt, haladás szigorúan tyúklépésben, és még a busz is eltűnt. És hogy a magenta színű körmöm okozott-e örömöt, meglepetést és vidámságot? A válasz egyértelműen igen. Kowanal kezdtem. Volt tömeg, de még tudtam fotózni. Azt gondoltam Kowa nem tud meglepetést okozni, hiszen az utóbbi egy évben nem keveset láttam. És tudott. Valami oknál fogva szava járása lett az összekötő szövegben a babám.  Koncert után egy kis ténfergés ide. meg oda, de semerre sem haladtunk, így irány vissza a nagyszínpadra Lukácsékhoz. Na itt már nem mentem fotózni, és az első pár perc után az jutott eszembe: ember ez a Csapda, és ez Debrecen, miből gondoltad, hogy itt el fogunk férni? A második gondolatom, hogy otthon a tv-ben ha dvd-n megnézem Lacibát épp ekkorában fogom látni. Ettől függetlenül a koncert jó volt. Vegyesen régi és új számokkal. Nem titok a régebbieknek jobban örültem. A csillámpapírok kilövése után a tömeg hömpölygött, mi sem arra mentünk amerre akartunk. Majd próbáltuk felvenni a ritmust, de nekem nem sikerült, hiszen minden színpadon, sátorban a tucc-tucc  ment. Így arra a döntésre jutottam, hogy köszönöm elég volt, és a papírommal kerestem a bicajomat. Összefoglalva: Campus kinőtte magát. Nem hiszem, hogy ez a legjobb hely ennek a fesztiválnak. Lehet a Vekeri-tó messze van, de itt van hely. Át kellene gondolni, hogy miről is szól ez a program és ehhez alakítani, választani helyszínt. Viszont a két fesztivál után egy kérdésem maradt megválaszolatlanul: miért nem lehet jégkrémet vagy fagyit vásárolni? Jövőre nem fotózni megyek, hanem felkeresem Bagamérit, aki a fagylaltot maga méri. 

Efott beszámoló

Efott az első nap

Nem ez az első Efott fesztivál amin részt veszek, de nem tartozott soha a kiemelt, kedvenc helyeim közé. Egyértelműen azért, mert a külföldi fellépők jobban vonzottak. De hát az ember változik, és rájön, hogy a hazai zeneiparban is vannak értékelhető előadók. Meg hát egy szempont, ha fesztivál, ha buli, és elkap a feeling, majd hogy nem mindegy is a háttér. Így érdeklődve indultam neki. Kivételesen elsőre eltaláltuk, hogy a szakmaisok merről is léphetnek be a fesztivál területére. Megkaptam a jegyeket, szépen beállítottam a kis alumínium pöcköt, hogy hol a  jó: ahol nem tág annyira, hogy elhagyjam, és nem olyan fojtósan szűk. Persze fogós emberünket ez nem zavarta, így ahogy összenyomta épp 3 cm-el csúszott lejjebb. Próbáltam szólni, hogy ne ne nyomd, de hát izmokkal lett megáldva (hallással kevésbé) így a szalag a nyakamra épp jó lett volna, csak kár hogy a csuklómról akadálymentesen tudott távozni. A bejáratnál megpróbáltam egy nagyobb izomzatúhoz közeledni és megkérni, hogy segítsen már az alumínium cuccot feljebb húzni. Közölte, hogy ezt csak abban az esetben tudja megtenni, ha a kollégája balfasz volt és nem tette rá rendesen. Hát ingatta fejét, hogy már pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az ő kollégája biza nem balfasz. Megnyugtattam, hogy dehogynem, csak épp másban volt az. Na sebaj, majd ha kell pillanatragasztóval a csuklóra rögzítem biztos ami biztos alapon. Így elindultunk előre. Tapasztalt játékosként egy térképet kerestem, programfüzettel. Tettem pár lépést, majd visszafordultam az infós lányhoz, hogy jó jó látom ez térkép, de annyit tegyen már meg, hogy kiindulásnak elárulja, hol is vagyok éppen. A válasz egyszerű volt: magam sem tudom, hogy hol vagyok. Hmm, na veled is lányom csak többen vagyunk, így józan paraszti ésszel jobban szétnéztem, majd a számozás alapján beazonosítottam, hogy kb itt lehetek. És no akkor előre. Megkerestük a főbejáratot egy fotó idejére mert csak mutatósabb, mint a hátsó bejárat. És szépen elkezdtük átérezni a fesztivál feelinget. A színpadok elrendezése igazán jó, mert közel vannak, és fotózás szempontjából luxus, kényelem. Ellenben ha épp számok közti szünet van, akkor hiába „csak Majka létezik”, Lovasi Bandi „kiscsillag virágom” beszűrődik, és néma zavart okoz, hogy a kezemmel jumpoljak, vagy épp az egész testes ugri-bugrit válasszam. No de nem lehet mindig minden mindenkinek tökéletes. Volt itt nulladik nap is. Hát nem tudom, hogy akkor mennyien voltak, de most az első napon is bármely koncert első sorába be tudtam kerülni és a szandálból a körmeim is a lábam ujjain maradtak. Szóval vagy a magyar fesztiválozók lettek intelligensebbek, vagy kevesen vannak. Igaz én mindent a régi Sziget fesztiválhoz hasonlítok, mert hát ott nőttem én fel. Viszont, mivel tolongás sehol sem volt, így nem hajtott a tatár a bizonyos három dal fotózáshoz. De nézzük szép sorjában. Igen tudtam, de nem gondoltam hogy tényleg fesztivál kártya feltöltés az első lépés, pedig de. Egyfelől ez is szimpatikus, másfelől igazán szeretném én gyártani ezt a plasztikot. Mivel azt a taktikát választottam, hogy ami szalagot látok magamra teszem, így szinte bárhova beférkőzhettem. Majkánál kezdtem, némi ismeretség segítségével. Kijelenthetem, hogy Curtis-el egyetemben, minden sztárságtól mentesen mezei néven mutatkoztak be nekem. Tény, hogy én sem visongtam, hogy intim szférán belül kerültem, így pár szó, egy béna közös fotó, aztán rácsodálkozás a többiekre. Majd át a Nagyszínpadhoz, ami amúgy nem olyan nagy. Na ott ismét egy izmosabb ember állta utamat, jelezvén, hogy ez a színpad nagyon VIP, mondtam én meg aztán a három szalagommal a karomon a legvipebb vagyok. Szembesített, hogy majd egy negyedik által leszek császárkirály. Mondtam ok, de mire ezt elintézem a bűvös hármas szám lemegy, aztán csak nézhetem, amit nem is fotóztam. Így kegyesen eredj felkiáltással beengedett a korlát elé, és már nyomtam is az expo gombot. Lovas Bandi Kiscsillagja sosem fogott meg igazán, sőt a Kispál formációja is a legelső 2-3 albummal volt ütős számomra. Valahogy úgy érzem én felnőttem, Ő meg nem. De nincs ezzel baj, mert az újabb generációnak így legalább ugyanazt az élményt nyújtja. A Nagyszínpad elrendezése igazán jó, mert a távolból is rá lehet látni, s míg ő behallatszódott a mellette lévő sátorba, addig a sátor ugyan ki nem hallatszódik oda. Tehát zavartalanul hallgathatod messziről is. Sokáig nem időztem, hiszen gondoltam, hogy Majka a sláger számait hármas blokkokban játssza el az egy óra alatt, így visszatértem, mert hát „bennem csak te létezel”. Tény, hogy a vokalista lány megszólalását túlhúzta, próbálta csitítani az embereket, de hát nem, nem lett intelligensebb a magyar fesztiválozó nép, így a csitt szóra még hangosabban kiabáltak. Lányka pedig szerette volna megmutatni csodás hangját, de én már nem bírtam kivárni, hiszen a másik színpadon öreg Feró nyomta már a pöttyös kendőjében. Tény, hogy nem vagyok nagy rajongója, de a tisztelem  azért ami Ő, így lábujj körmeimet nem féltve ismét előre mentem, egy-két fotó és utamat vettem Fesztivál Nagypapa felé. Ő pedig nem más mint Korda Gyuri bácsi, akit a fesztiválozók legalább annyira imádnak, mint Uhrin Benedeket. Így nem lepett meg, hogy a 60-tól a 10 évesig mindenki ropta, mindenki a Nagyszínpadra kívánta Gyuribát. Ő pedig lelkesen mosolyogva fogadja azt a szeretetet amit kap a tömegtől. Igazából itt mindenki mosolygott, és nem a cinkeléstől, nem a kiröhögéstől, hanem mert egyszerűen édesen szeretnivaló az öreg, a maga naivitásával. Mondjuk ez a zene nálam rezegteti a lécet, így utam visszavezetett Alvin mókusaihoz, akik épp hangoltak. Napok óta azon agyaltam, hogy mi az, hogy kétszer is fellépnek: egyszer 1-10-ig, aztán 11-20-ig. Na az első felkomfnál kiderült, hogy bizony ám az együttes 20 éves. Akkor tényleg öreg vagyok, mert még emlékszem az indulásukra. Egyből nagyobb tisztelettel néztem őket, olyannyira, hogy leültem és tovább is hallgattam az előre tervezettnél. Aztán pedig eljött a Brooklyn Bounce ideje, akiket nem akartam kihagyni, mert hát azért a 90-es években csak letettek valamit az asztalra. Odaérkezvén láttam, hogy Gyuri bácsit a közönség nem nagyon engedi el, de aztán csak lementek Klárikámmal. Gyors beállás, valahogy sejtettem, hogy nem lesz nagy hangszerarzenál. A színfalak mellett a táncos lányok gyors mozgás próbát tartottak, és elkezdődött a show. Kétméteres izmos testű emberünk igazán lazán, hányavetin dobta fel magát lépésről lépésre a színpadra. Aggódtam is, hogy a nagy lazaságban egy fokot eltéveszt és akkor zuhanás lesz a vége. De hát emberünk nem kezdő, bizonyítja ezt az is, hogy a basszust nem csak a gyomromban éreztem, hanem az utolsó hajszálamban is, és épp megfogalmazódott bennem, hogy de jó, hogy szinte semmit sem ettem, mert ez a basszus tuti kifordította volna a gyomortartalmamat, amikor feltűnt, hogy nagytestű csupa izom celebünk jelzi a hangtechnikusnak, hogy még feljebb és feljebb nyomja. Így alig 10 fotó után távoztam, mert szeretném még a további 2 napot is hallani. De egy biztos a pénteki napon Mr Presidentet ki nem hagyom, mert bár annak idején nem az én stílusomat képviselték, de a nosztalgia erős és jóleső érzelmi elérzékenyülést indított el bennem, és kellően megfelelő baráti társasággal a Retro sátrat én ugyan el nem hagynám senki kedvéért. 

Efott, második nap

Öreg rókaként az Efottot munka mellett nyomom végig, vagy legalábbis imitált munka mellett. Így második napon a kényelem és a gyorsaság miatt taxival indultunk utunkra. Alapvetően antiszociális vagyok, de ha valaki áttöri a falat akkor szabad az út. Na taxisunknak nem sikerült, pedig még egy gyors „sit down” comedy-et is nyomott, mondjuk tény, hogy praktikusabb vezetés közben, mint egy stand up. Még ma sem láttam azt a nagy tömeget, de legalább elférünk. Sajnos a negyedik karszalagot csak nem tudtam megszerezni, és izmos testű raszta secust csak nem tudtam meggyőzni arról, hogy az én helyem már pedig ott van a nagyszínpadi árokban. Árok? Nem is értem, attól hogy felállítok egy színpadot a lentebb még nem lesz árok. Sebaj a gépem jó, így most azért nem fakadtam könnyekre, hogy fél méterrel távolabbról kell fotóznom. Igazából az elv idegesít, de majd lenyugszom. Kowa hozta a szokásos formáját. Az elmúlt időszakban vagy hatszor láttam őket élőben (pedig nem vagyok igazi fan) és nem kellett most sem csalódnom bennük. Tudnak zenélni, értelmes szöveget írni, és értelmesen összekötni a dalokat. Szóval fotózás után tisztes távolságba leültem és átadtam magam az élvezeteknek. Majd felpattantam és átugrottam gyermekkorom kötelező olvasmányába belehallgatni. Ők is a Kispállal nagyjából egy időben indultak, de a fiúk a Pál utcából közelebb álltak hozzám. Igaz az új dalaikból egyet sem ismertem, meg a szívem húzott is vissza Kowahoz. Így gyors katt, majd futás egy kis SKA-ra (ebből nekem 2 perc is sok) és vissza a nyugis távolságba és zene hallgatásba. Megvártam az 5 perc ráadást is. Közben már a földön ültem vagy épp feküdtem. Feltűnt, hogy az emberek valamiért nagyon néznek. Furcsának tartottam, hiszen egy fesztiválon a földön fetrengés nem meglepő. Pár perc után feltűnt, hogy valahogy furán mögém és fölém néznek. Na megfordultam és akkor szembesültem, hogy én épp a bungee jumping alatt vertem tábort. Arrébb költöztem, mert két esetet tudtam elképzelni: vagy rám esnek, vagy lehánynak. Közben azért néztem őket, és hát egye meg a fene: magasan van, és még én fizessek, hogy oda felmenjek majd leugorjak? Hát nem. Bár elképzeltem, hogy én az a kategória lennék, aki nem pakolna ki semmit a zsebeiből, így a földre szállás után napokig kereshetném igazolványomat, pénzemet, telefonjaimat. De hát semmire sem mondom azt, hogy soha, így ki tudja mikor jön az őrület, hogy az ugrás nélkül nem lehet élni. Összekötő zeneként két együttes közt először Guano Apes szólt. Szerintem 20 km-es körzetben senki nem tudott egy szót sem énekelni belőle, de én igen. Majd jött egy kis Red Hot. Közben elmerengtem, hogy akár lehetnék egy olyan fesztiválon is ahol épp rájuk várnék. De nem, én most nem olyan helyen vagyok. Közben a Huligánok behangoltak. Na ha már ott voltam gondoltam belehallgatok. Bár ne tettem volna. A zene is szarul szólt, Csipás emberünk meg nem találta a hangját, ami alapból nem lenne baj, ha a fürdőben nem leli, de így élőben a kiemelt negyedik karszalagos árokból kinövős nagyszínpadon mégis csak gáz. Azért a nagyobb slágereket mint az sms királylányt felismertem. Majd szívet melengető akkordokat véltem felfedezni, és némi libabőrt magamon: mert igen ez Metallica, méghozzá Enter Sandman a javából. Ülve be is indult fejem, de.. És itt van a nagy de, amikor az emberekben egy világ romokba dől. Milyen dalszöveget nyomott Csipa a zenére? Hát újra a sms királylányt. Először nem hittem a fülemnek, másodjára már igen. Nagyot sóhajtottam és távozásra szólítottam fel magam. Közben viszont felfedeztem egy történést, így mint a moziban gondoltam végignézem. Igazi fesztivál romantika, mikor a lány elesvén összehányja magát. A fiú meg próbál segíteni (bár ne tette volna). Lányka a hányás vízivás hányás kombót nyomta. Reméltem rájön az összefüggésre és később már csak az öblítő funkcióra használja a vizet. Rájött, igaz közben ülve is dőlt balra majd jobbra. Felszisszentem magamban, hogy nem lesz ennek jó vége. És hát a vége az lett, hogy saját hányásába dőlt és a törölgetésre használt papírzsepik itt ott ráragadtak. Legény meg szedegette róla. Mikor láttam,hogy közeledik a happy  end, elindultam Péterfy Borira. Benne sem lehet ám csalódni, mert a hazai pályán intelligens extrémnek számít, így örömmel fotóztam. Zeneileg, hangzásilag és színpadilag perfect volt. Némileg talán elvett az igényességéből az, hogy nem felépített színpadi kollekciója van, hanem különböző hangszeres dobozokat pakolnak egymásra, majd fehér szalaggal körbe ragasztják, hogy a művésznő nehogy félrelépjen. Igaz engem aggódással töltött el, hogy a dobozokon görgő is található, és mi lesz ha az épp használja is gördülő funkcióját, miközben  előadó művészünk rajta lépdel. De az aggódásomat elhessegettem, mert sejthetően nem először használja ezen ad-hoc segédeszközöket. Gondoltam egyet és átmentem a Mókusokhoz hátha változott valami 24 óra alatt. De igazából ők is hozták a formájukat a második felvonásban is. Pár percet töltöttem a vadonban, és betértem a Retro sátorba ahol a Vengaboys formációt várta mindenki, mint a messiást. Be is mentem a korláthoz, majd egy izmos testalkatú nem fekete pólós security közölte, hogy távozzak, mert karszalag ide meg oda itt biza a színpadmester nem engedi a fotózást. Színpadmester? De hát a színpadon nincs is semmi? Ez a Vengaboys and girls playpack-el. Akkor minek is ide színpadmester? Höö? Na a kezdeti megrázkódtatáson, hogy itt sem fotózom halálra magam, beálltam előre. Épp benéztem oldalra, a zene az ének már ment, de ők még nem tátogtak. Na mondom ez sem lesz rossz, sem jó. Felszaladtak, ugráltak és tátogtak. Na ezt nem fotózhattam, és nem is bántam. Szinte fejt vesztve menekültem a jó öreg Aurórára, mert ők legalább szívből és szeretetből nyomják azt, amit életüknek éreznek. Nem is tudtam mást tenni, csak álldogáltam és mosolyogtam rájuk, mert tényleg oly kedvesek. Majd a távozás színterére léptem, és csak reménykedtem, hogy a sit down komédiásunk már mással ment el egy körre. 

Efott, harmadik nap

Napok óta figyelem, hogy mi történik az üvegbetétes műanyag sörös korsókkal. Egy mondatban ennyi anomáliát még nem láttam. Szóval újdonság (nekem) hogy egy korsó sör 650 forintba kerül. Ha visszaviszed a korsót, ami műanyagból van, akkor a következő kör csak 400 forint. Értem én, hogy az embereket valahogy rá akarják kényszeríteni, hogy ne szemetelj te barom, hiszen ott a kuka. De. És megint az a de. Hova teszed amíg nem kéred a következő kört? Mert hát csak nem iszod meg egyből és kéred a következőt. Vagyis egy ideig igen, de utána már nem bírod. Tehát cipeled magaddal mindenhova. Van ki zsebbe teszi, van ki a nadrág derekába dugja, van ki kézben tartja. De próbáltál már műanyag korsóval (mondom műanyag, Istenem) pogózni? Nonszensz ez a dolog. Nekem, a beváltom a műanyagpoharakat valami csecse-becsére project sokkal szimpatikusabb megoldás volt. Ez nem praktikus, és igazán hülyén is néz ki.

A harmadik napon munka mellett minimál funkcióra kapcsoltam. Ami annyit jelent, hogy gyors fotók, majd egy fekvő alkalmatosságot használva hallgattam a zenéket. Igazából elismerésem a szervezőknek, hogy csináltak egy ősrocker napot. Méghozzá úgy, hogy a négy szalagos VIP nagy színpadra szépen egymás után, hogy ne kelljen ide meg oda is rohangálnia az ember lányának.

Gyuszi bácsi nyitotta meg a napot, akiben azt hiszem nem lehet csalódni. Ő az aki imádja a zenét és a közönségét. És még mindig szívbemarkolóan adja elő kedvenc Steve királyunk betétdalát.

Őt egyből a Karthago követte. Tény, hogy édesapám jóvoltából nem ismeretlen a csapat, de azért sok dalukat homály fedte előttem. Viszont egy mondtad jutott eszembe: tudnak zenélni.

Utánuk pedig a legősibb és a legeredetibb miskolci következett: Pataki Művek. No, hát úgy gondolom, hogy a 40 éves zenetörténetért tényleg kijár a tisztelet, bár jelzem a Dáridós korszakot szeretném elfelejteni. Viszont lelki szemeim előtt láttam, ahogy Atisunk Kozsóval egy gyertyafényes asztalnál megbeszéli az univerzumot átható mindenki szeretetét. Összegezve: kissé csöpögős lett az a nagy nagy szeretet ami áradt belőle. Persze a nagy számok nem maradhattak el, és így van ez rendjén, hiszen Szeged is imádja a CPG-t, még ha mások ezt nem is értik.

Közben azért átszaladtam a és belehallgattam illetve néztem a Road formációt, ahol igazán szeretem gitáros legényüket fotózni, mert végre történés van a színpadon.

Valójában történésben nem volt hiány, mert a Watch my dying tűzzsonglőrjei tették a dolgukat. A színpadmester kissé belerondított a munkámban, mert ahogy beléptem harmadik karszalagommal, izmos barátom közölte, hogy a színpadmester most mindenkivel szeretne beszélni akinél fotomasinéria van. Kérdőjel lehetett a homlokomon, mert egyből közölte, tudja immáron harmadik napja járkálok korlátokon ki és be, de nincs mit tenni. No színpadmester fiú elő is lépett és magához intett a kis 20 évével. Bemutatkozás, majd elkezdi mondani, hogy merre mehetek és merre nem stb. Közben a koncert elkezdődött és azt hiszem agyam szépen lassan felforrt, mert a nyitó tűzforgatásról szépen lecsúsztam, hiszen a mondandója végére már a tűzből csak füst lett, és képzelőerőmmel a fiút hamuvá égettem.

Éjszaka pedig bevetettem magam a mosolygós Retró sátorba, mert ott tényleg mindig, mindenki mosolyog. Betty Love szinte semmit sem változott, talán a kezei lettek hosszabbak, amivel ő igazán tud táncolni.

Ezután 10 perc és következett Coco Jumbo. Szóhoz sem jutottam, és most is csak barátnőm szavait tudom idézni: „Na akkor hogy Mindenkinek világos legyen: Mr President egy 150 cm-es szemüveges néger kék mellényben. A két csaj kipusztult mellőle, eggyel tolja.Van neki új száma, emellett tudja magyarul hogy egészségedre. És még mindig követi a napot.”

Az est zárásáról a P-Mobil gondoskodott még az ősrocker színpadon, akik szintúgy életüknek tekintik a zenélést. Igazán jó látni, hallani olyan együtteseket, zenészeket akik még ha megélhetéséért de szívből, lélekből teszik azt amit. És a minőséget nem győzöm hangsúlyozni, mert a mai zenei piacon nagy érték ez már kérem szépen.

Számomra a pénteki nappal véget ért az Efott. Egyfelől mert a szombati napon semmi érdekfeszítőt nem találtam (pedig hát szombat, a legnagyobb nap), másfelől jövő héten Campus, és ami itt kimaradt majd ott pótolandó…

Visszatérés a hétköznapokba

Az igazat megvallva halogattam az indiai beszámolót. Egyfelől  mert olyan valóságossá vált a leírással, hogy ennek vége, másfelől mert nap nap után visszaemlékezni öröm és szomorúság egyben. De ez az a jó eső szomorúság. Közben zajlik az élet: vannak kapcsolatok, fejezetek melyek lezárultak vagy épp lezárulnak és vannak kapcsolatok, fejezetek melyek most kezdődnek. Még sokszor csak nézem az életemet, mint egy filmet, mert nem értem, hogyan kerültem bele ebbe a szerepbe, hogyan lettem életem főhőse és mihez is kezdjek ezekkel a tapasztalatokkal. Egy biztos, mindennek a vége valaminek a kezdete. Az is biztos, hogy türelmesnek kell lennünk, és nem csak másokkal, hanem leginkább önmagunkkal. Nem lehet sürgetni azt, amit meg kell élni, meg kell tapasztalni. Mert valamiért ezt kapjuk feladatul. Valamit tanulnunk kell belőle. És ha egy ideig nem akarunk kiszakadni belőle, mert nem engedjük hogy segítsenek, mert nem fogadjuk el a felénk nyújtott kezeket az csakis azért lehet mert még érezni akarjuk, mert még szükségünk van a fájdalomra, a tanulásra, mert igen nagyon meg akarjuk tanulni azt amit az élet, Isten szánt nekünk. Persze van egy idő ami után már nem egészséges, de a kérdés vajon mennyi ez az idő? Vajon van rá szabály, törvény, hogy hány hét, hónap vagy akár év ez? És vajon mindenkinél épp ugyanannyi? Sok könyvet lehet olvasni, és igen fellelhető egy séma, hogy melyek is a feldolgozás lépcsőfokai. Csak épp az emberi tényező van kihagyva belőle, hiszen nem vagyunk egyformák, nem érzünk egyformán, és nem állunk ugyanazon a megvalósítási szinten. Lehet segítséget kérni, elfogadni, kapaszkodni, de a végső győzelmet csak  magunk arathatjuk, önmagunk felett. S hogy hogyan lesz két emberből akik egymás mellett éltek-haltak, két eltávolodott vadidegen? Megválaszolhatatlan. De egy biztos, mindenki más csak egy ideig lehet életünk része, és akivel együtt kell élnünk életeken át, ha tetszik ha nem az önmagunk. Tehát kalandra fel: ismerd meg önmagad, szeresd meg önmagad, vállald fel önmagad. Tanulj meg együtt élni önmagaddal, mert csak ezek után kerülhetsz fel a lépcső tetejére és nézhetsz szét, hogy ki az akit önmagad mellé tudsz engedni, fogadni és szeretni. 

Visszaút chapter 2

Éjszaka kettőkor cuccoltunk ki a reptérre. Nem mehettünk egyszerre, mert a szállásadónk azt mondta ha konvojban mennek a taxik akkor a rendőrök biztos megállítanak bennünket. Így tíz perces csúszásokkal indultunk. A nemzetközi reptéren már bártan álltam bármelyik sorba, mert a 30 kg a csomagom nem lépte  túl. Búcsúzóul az indiai vendégszeretetből még kaptam egy adagot, mert volt aki a maha mantrát mondta el nekem, volt ki beszámolt mely szent helyeket látogatta meg már, és hogy hol élt, és volt aki egyfelől elájult a fotófelszerelésemtől, másfelől meg attól, hogy már harmadjára járok Indiában és mi az hogy nem beszélek hindiül. Majd legényünk elsütötte a Hungary éhes poénját, s bár mosolyogtam érezhette, hogy ez nem a szívemből jövő mosoly, így elnézést is kért a poénja miatt. A visszaút Isztambulig több mint hét óra volt, melyet leginkább alvással töltöttem, mert ezek a nagy gépek nem igazán kényelemesek ám, és jobb az álomba merülni. Na meg így még mindig nem kell szembesülni azzal a ténnyel, hogy a csodák országát egy időre elhagytam. Először az volt a terv hogy újra meglátogatjuk Isztanbult, de aztán elég hamar rájöttem, hogy sem fizikai, sem lelkierőm nincs már igazán ehhez. Így a közel 8 órát hol fekve, hol aludva, hol pedig Indiából jöttem mesterségem címere játékkal töltöttük. Utóbbira hamarabb is belefoghattunk volna, mert így már igazán repült az idő. A Isztanbul – Budapest táv már meg sem kottyant senkinek. Leszállás után jött az izgalom, hogy vajon csomagjaink megvannak-e és épségben vannak-e. Igen mindenki megtalálta azt amit keresett. És eljött a búcsú ideje, az ölelkezések ideje, a zavart elköszönések ideje. Ilyenkor mindig nagy ígéretek születnek, de tapasztalatom alapján már akkor meg tudtam mondani, hogy kikkel is fogom tartani tovább a kapcsolatot, így nem ígértem, csak cselekedtem. S igen így visszanézve épp azokkal beszélek, akikkel gondoltam. Kicsit irigykedtem a pestiekre, hogy nekik csak fél óra az út, nekünk meg még három óra lesz mire Debrecenbe érünk. Hát az autó úton sem kommunikáltam többet, mint úgy alapból: aludtam és még az emlékeimben éltem. Majd a lakás ajtaja előtt feleszméltem, mert a bőrönd füle leszakadt, mert itt már nem 30 fok van, mert itt már egyedül fogok aludni, mert ez itt már nem a csodák országa hanem az igazi, valóság. Mindenkinek jeleztem, hogy hazaértem, bár nem érzem otthon magam. Majd az időeltolódás miatt elkezdtem kipakolni, még egy mosást is elindítottam. Ágyba kerültem és hagytam hogy a gondolataim visszaröpítsenek 48 órával visszább, oda hol minden jó volt, még akkor is ha nem volt meleg víz. 

Visszaút chapter 1

Reggel ötkor indultunk utunkra. A jól ismer négyórás busz út már meg sem kottyant senkinek. Sokan gondolataikban elmerülve ültek a buszon. Valahogy már senki sem volt olyan csacsogós mint eddig: volt aki beteg, volt aki fáradt, és volt aki egyszerűen szíve egy részét ott hagyta. Már mindenki tudta, hogy ennek az utazásnak vége. S bár mindenki visszatér legalább még egyszer, de hogy ki, mikor azt senki sem tudja. A reptér meg közelítése most sem egyszerű a busszal, de ez már olyannyira megszokottá vált, hogy tényleg senki sem lepődött meg azon, hogy először egy már megszűnt terminálnál akartak bennünket kitenni, hiszen ez India és igen én így szeretem. Időnk volt, türelmünk is. Némi izgalommal töltött el bennünket az a tudat, hogy szinte mindenki túllépte a belföldi súlyhatárt. Előző tapasztalataimra hallgatva megkerestem azt a sort, ahogy férfi „ellenőr” van, és hiába az volt a leghosszabb sor beálltam abba. Mikor sorra kerültem, és a csomagom a mérlegre került, egyértelműen többet mutatott, mint a megengedett. Én csak mosolyogtam, ő pedig lazán legyintve jelezte, hogy menjek csak. S akik a női sorba kerültek, fizettek mint a kis angyal. Pedig a vezetőnk, és én is szóltam akinek csak tudtam, hogy a nők igazán „gonoszak” tudnak lenni. Örömmel tapasztaltam, hogy a reptéren tudok venni néhány Himalaya terméket, így a maradék pénzemet mind elköltöttem. Majd felszálltunk, és közel 2 óra múlva pedig Delhiben landoltunk. A következő felszállásra közel 12 órányi várakozás volt, így erre az időre a reptértől nem messzire kibéreltünk egy-egy szobát. No de ha az ember lánya fia Delhiben van, azt csak  nem tölti a négy fal közt. Szerettem volna egy supermarketet találni, hogy igazi indiai kekszet, csokit vehessek a hazaiaknak. Nehéz volt elmagyarázni mit is szeretnék, így elkezdtem sorolni, hogy egy olyan helyet keresnék ahol lehet például kenyeret, tejet, vajat, édességet venni. Hát ebből minden átment a kísérőnknek, kivéve az, hogy mindezt egy boltban szeretném megvásárolni. Így mentünk pékséghez, piacra tejért, és kisebb édesség boltokba. Feladtam. Biztos van ilyen bolt, hiszen Delhi nagyobb mint Magyarország területre és népességre, és egy része igazán fejlett. Tuti hogy van egy szakszavuk is erre, de ezt a szót nem sikerült megfejtenem. Így ha tetszik ha nem, egy Mc Donald’s –ban kötöttünk ki. És hát ez nem volt egyszerű. Ugyanis a 8 fős társaságunk egyből három felé szakadt, mert volt ki hangszerboltba, míg mások étteremben kötöttek ki. Én pedig visszakapott, szeretett szobatársammal bevállaltuk a szálláson maradt emberek élelmezését. Így ketten elindultunk a gyorsétteremben, mert hát ott van igazi vega szendvics, nem így mint hazánkban. Delhi ezen része egy nagy csarnok szerű épületből, sok egyforma oszlopból állt, középen az indiai zászlóval. Szóval tudtuk, hogy egyenesen majd  balra, majd jobbra. Meg is találtuk, majd mire kijöttünk  már sötétedett. És Delhi elkezdett élni. Megváltozott az egész csarnok, mint egy örökmozgó. Eltűntek a kis utcák, a zebrák és mindenhol emberek és árusok, és már a kis utcát sem találtuk ahol le kellett volna fordulnunk. Mintha körbe körbe jártunk volna. Némi pánik hangulat lett rajtam úrrá, és hát szobatársam minden bizalmát élvezvén kijelentettem, hogy kifogytam az ötletekből, tájékozódni én nem tudok, és fogalmam sincs, hogyan tudjuk kideríteni merre is menjünk. Hiszen megkérdezhetünk valakit, de vajon jó irányba küld bennünket, és amúgy is két nyugati nő olyasmi mint Vakond a nagy városban. Bíztam abban, hogy ha visszakerülünk a Mc-be akkor a hangszerboltban ragadtaknak majd feltűnik, hogy nem vagyunk sehol, és ismervén egymás gondolkodásmódját majd rohannak megmenteni minket a gyorsétterembe. De mire ezt kigondoltam, észrevettem az éttermes társaságunkat, így odamentünk és kértem árulják el melyik sarkon fordultak is le, mert én egyből odamennék, mert ez itt maga a samsara. Érezhették, hogy komolyan mondom, így ők is velünk tartottak a hangszerbolthoz. Isten a tanúm egy boltnak sem örültem még ennyire soha. Miközben mentünk a taxikhoz, egy sápadt, ideges angol srác jött hozzánk és kérte segítsünk már neki, mert egy cd boltnál  kellene lefordulnia, hogy arra menjen amerre szeretne, de azt a boltot nem leleli és egy órája csak körbe körbe jár. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy nem csak mi voltunk a hülyék, másfelől meg együtt  éreztem vele, de segíteni nem tudtam, mert még én is a hatása alatt voltam a velünk történteknek. Így visszatérvén a szállásra, kihasználtam az online világot, és menedéket vettem egy otthoni biztos pontomtól, aludni meg már  nem mertem, hiszen két óra múlva búcsút intünk Indiának… 

Az utolsó parikram

Reggelre a teljes elmém rám szakadt. Éreztem, ha most nekem ismét hideg vízben kell tusolnom világokat rombolok. Így pizsamában, egy törölközővel fogtam magam és átsétáltam a másik szállodába. Felmásztam a harmadik vagy negyedik emeletre, már magam sem tudom és addig mentem az ajtók közt míg ismerős papucsokat és szandálokat nem találtam. Mikor felismerem párat egyszerűen bekopogtattam és fürdési lehetőséget kértem. Persze kedvesen beengedtek, majd még le is szidtak, hogy eddig miért is nem mentem át. Valójában én sem tudtam erre a választ, egyszerűen eszembe sem jutott csak most így az utolsó nap. Lassan két hete nem volt szerencsém meleg vizes zuhanyhoz, így igazán jól esett. Majd mivel volt egy prana gyógyító mataji éltem a lehetőséggel, mert sajnos a betegség szele engem is megcsapott. Később visszatértem a szobába, majd az utolsó parikramra indultunk Sivarama Majaraja-al. Megnéztük az épülő templomot, mert hát biztonsági előírás ide vagy oda, messziről jött embereket beengednek az építkezés területére. A parikramot mi is egy saját jégkrém zarándoklattal zártuk, az estét pedig egy pizza partyval. Valahogy senki nem említette, hogy ez az utolsó, nap, délután, este. Mert a valóság túlságosan komolyan hatott, még ha tudtuk is, hogy igen ezek már a búcsú percei. Este mindenkinek azt mondtam, hogy korán fekszem, hiszen a visszautazás nem lesz sem egyszerű, sem rövid, és kezelés ide-oda, mégis csak érezhető a kitörni készülődő betegség. Szóval mindenkit leráztam, majd fogtam magam és visszamentem a templomba. Leültem és japáztam, meditáltam, nézelődtem. Kapucnival a fejemen próbálta palástolni a vissza nem nyelt könnyeimet. Majd mikor a pujári fektetni készített az Urakat az oltárhoz léptem. Szerettem volna egy füzért. Körülöttem páran kaptak, de hozzám egy sem jutott el. Már a függönyt is behúzták, a paravánt is felállították, és a lámpákat is lekapcsolták. Beletörődve még mindig a könnyeimet nyelve de kifele sétáltam. Közben az ajtónál a lépcsőre leültem, hogy még egyszer megnézzem a már sötétségbe borult oltárt. S egyszer csak mozgásra lettem figyelmes. A pujári kibújt a függöny mögül és láttam lóg a kezében valami. Tanácstalanul állt és nézett szét, ekkor én határozottan és gyors léptekkel elindultam felé. Észrevett és tudta, hogy mi a célom, így lazán elém dobta a fűzért. Én pedig már nem nyeltem a könnyeimet, szabadjára engedtem hiszen kit is érdekel az hogy sírok vagy nem sírok, mert a lényeg, a maha füzér már a kezemben volt… 

Navadvipa

Azért ha szent helyen van az ember lánya csak nem töltheti semmit tevéssel, még ha ez másoknak annak is tűnik. Így utunk a „komp”-hoz vezetett és átkeltünk a Gangeszen, hogy részt vegyünk az utolsó előtti parikramunkon. A komp az egy nagyobb csónak, és hihetetlenül sok ember képes elférni rajta. Ott ülve jókat nevettünk, hiszen az első napokban mind ugrottunk arrább a dudaszóra, félreálltunk ha szembe jöttek stb. Közel három hét eltelte után már mi is épp úgy figyelmen kívül hagytuk a dudaszót, mint a hazaiak. Sőt hiába berregett a Hero Honda motor szinte a fejünk mellett, hiába szólongattak, hogy engedjük őket is fel a csónakra, mi ugyan meg nem mozdultunk. És még közöltük is magyarul, hogy tessék mi idejöttünk illedelmes nyugatiként, és ti megrontottatok minket, mert már bennünket sem érdekel az, hogy mit is akarsz. Hogy ők mit értettek belőle nem tudom, de mi jót nevettünk ezen. Itt is jártam két éve, és volt ami ismerős volt, és volt ami nem. Ez a város hangulatában már jobban hasonlít Vrindavana-ra, így igazán szeretem. Három szent helyet látogattunk meg, volt ahol még zenélni is leülhettünk. Visszafelé pedig gyalogoltunk egy nagyot. Persze kissé eltévedtünk, és a bokám is fájt, de egy cseppet sem bántam mert csak fotóztam és próbáltam még mindig töltődni, mert a búcsú ideje közeledett és ilyenkor az ember szeretne mindent magába szívni, mindent jól bevésni az agyába, a szívébe, az orrába. De ez lehetetlen. Igaz a hangulatot, mint egy flash-t bármikor fel lehet idézni. Bár szerettük volna elkerülni a legnagyobb meleget a „kompon”, de nem sikerült. Fáradtak és kimerültek voltunk, de még mindig lelkesek mindenre. De azért lehetett érezni, hogy ez az utolsó előtti napunk. Bármennyire nem akartam ezzel szembesülni, az érzések elkezdtek működni, és a csak most még egyszer lássam, halljam lassan elindult a maga útjára. Pedig ezt jobb kikapcsolni, hogy az utolsó napok ne ebben a hangulatban teljenek.