Reggel ötkor indultunk utunkra. A
jól ismer négyórás busz út már meg sem kottyant senkinek. Sokan gondolataikban
elmerülve ültek a buszon. Valahogy már senki sem volt olyan csacsogós mint
eddig: volt aki beteg, volt aki fáradt, és volt aki egyszerűen szíve egy részét
ott hagyta. Már mindenki tudta, hogy ennek az utazásnak vége. S bár mindenki
visszatér legalább még egyszer, de hogy ki, mikor azt senki sem tudja. A reptér
meg közelítése most sem egyszerű a busszal, de ez már olyannyira megszokottá
vált, hogy tényleg senki sem lepődött meg azon, hogy először egy már megszűnt
terminálnál akartak bennünket kitenni, hiszen ez India és igen én így szeretem.
Időnk volt, türelmünk is. Némi izgalommal töltött el bennünket az a tudat, hogy
szinte mindenki túllépte a belföldi súlyhatárt. Előző tapasztalataimra
hallgatva megkerestem azt a sort, ahogy férfi „ellenőr” van, és hiába az volt a
leghosszabb sor beálltam abba. Mikor sorra kerültem, és a csomagom a mérlegre
került, egyértelműen többet mutatott, mint a megengedett. Én csak mosolyogtam,
ő pedig lazán legyintve jelezte, hogy menjek csak. S akik a női sorba kerültek,
fizettek mint a kis angyal. Pedig a vezetőnk, és én is szóltam akinek csak
tudtam, hogy a nők igazán „gonoszak” tudnak lenni. Örömmel tapasztaltam, hogy a
reptéren tudok venni néhány Himalaya terméket, így a maradék pénzemet mind
elköltöttem. Majd felszálltunk, és közel 2 óra múlva pedig Delhiben landoltunk.
A következő felszállásra közel 12 órányi várakozás volt, így erre az időre a
reptértől nem messzire kibéreltünk egy-egy szobát. No de ha az ember lánya fia
Delhiben van, azt csak nem tölti a négy
fal közt. Szerettem volna egy supermarketet találni, hogy igazi indiai kekszet,
csokit vehessek a hazaiaknak. Nehéz volt elmagyarázni mit is szeretnék, így
elkezdtem sorolni, hogy egy olyan helyet keresnék ahol lehet például kenyeret,
tejet, vajat, édességet venni. Hát ebből minden átment a kísérőnknek, kivéve
az, hogy mindezt egy boltban szeretném megvásárolni. Így mentünk pékséghez,
piacra tejért, és kisebb édesség boltokba. Feladtam. Biztos van ilyen bolt,
hiszen Delhi nagyobb mint Magyarország területre és népességre, és egy része
igazán fejlett. Tuti hogy van egy szakszavuk is erre, de ezt a szót nem
sikerült megfejtenem. Így ha tetszik ha nem, egy Mc Donald’s –ban kötöttünk ki.
És hát ez nem volt egyszerű. Ugyanis a 8 fős társaságunk egyből három felé
szakadt, mert volt ki hangszerboltba, míg mások étteremben kötöttek ki. Én
pedig visszakapott, szeretett szobatársammal bevállaltuk a szálláson maradt
emberek élelmezését. Így ketten elindultunk a gyorsétteremben, mert hát ott van
igazi vega szendvics, nem így mint hazánkban. Delhi ezen része egy nagy csarnok
szerű épületből, sok egyforma oszlopból állt, középen az indiai zászlóval.
Szóval tudtuk, hogy egyenesen majd
balra, majd jobbra. Meg is találtuk, majd mire kijöttünk már sötétedett. És Delhi elkezdett élni.
Megváltozott az egész csarnok, mint egy örökmozgó. Eltűntek a kis utcák, a
zebrák és mindenhol emberek és árusok, és már a kis utcát sem találtuk ahol le
kellett volna fordulnunk. Mintha körbe körbe jártunk volna. Némi pánik hangulat
lett rajtam úrrá, és hát szobatársam minden bizalmát élvezvén kijelentettem,
hogy kifogytam az ötletekből, tájékozódni én nem tudok, és fogalmam sincs,
hogyan tudjuk kideríteni merre is menjünk. Hiszen megkérdezhetünk valakit, de
vajon jó irányba küld bennünket, és amúgy is két nyugati nő olyasmi mint Vakond
a nagy városban. Bíztam abban, hogy ha visszakerülünk a Mc-be akkor a
hangszerboltban ragadtaknak majd feltűnik, hogy nem vagyunk sehol, és ismervén
egymás gondolkodásmódját majd rohannak megmenteni minket a gyorsétterembe. De
mire ezt kigondoltam, észrevettem az éttermes társaságunkat, így odamentünk és
kértem árulják el melyik sarkon fordultak is le, mert én egyből odamennék, mert
ez itt maga a samsara. Érezhették, hogy komolyan mondom, így ők is velünk
tartottak a hangszerbolthoz. Isten a tanúm egy boltnak sem örültem még ennyire
soha. Miközben mentünk a taxikhoz, egy sápadt, ideges angol srác jött hozzánk
és kérte segítsünk már neki, mert egy cd boltnál kellene lefordulnia, hogy arra menjen amerre
szeretne, de azt a boltot nem leleli és egy órája csak körbe körbe jár.
Egyfelől megkönnyebbültem, hogy nem csak mi voltunk a hülyék, másfelől meg
együtt éreztem vele, de segíteni nem
tudtam, mert még én is a hatása alatt voltam a velünk történteknek. Így
visszatérvén a szállásra, kihasználtam az online világot, és menedéket vettem
egy otthoni biztos pontomtól, aludni meg már
nem mertem, hiszen két óra múlva búcsút intünk Indiának…
