Reggelre a teljes elmém rám
szakadt. Éreztem, ha most nekem ismét hideg vízben kell tusolnom világokat rombolok.
Így pizsamában, egy törölközővel fogtam magam és átsétáltam a másik szállodába.
Felmásztam a harmadik vagy negyedik emeletre, már magam sem tudom és addig
mentem az ajtók közt míg ismerős papucsokat és szandálokat nem találtam. Mikor
felismerem párat egyszerűen bekopogtattam és fürdési lehetőséget kértem. Persze
kedvesen beengedtek, majd még le is szidtak, hogy eddig miért is nem mentem át.
Valójában én sem tudtam erre a választ, egyszerűen eszembe sem jutott csak most
így az utolsó nap. Lassan két hete nem volt szerencsém meleg vizes zuhanyhoz,
így igazán jól esett. Majd mivel volt egy prana gyógyító mataji éltem a lehetőséggel,
mert sajnos a betegség szele engem is megcsapott. Később visszatértem a
szobába, majd az utolsó parikramra indultunk Sivarama Majaraja-al. Megnéztük az
épülő templomot, mert hát biztonsági előírás ide vagy oda, messziről jött
embereket beengednek az építkezés területére. A parikramot mi is egy saját
jégkrém zarándoklattal zártuk, az estét pedig egy pizza partyval. Valahogy
senki nem említette, hogy ez az utolsó, nap, délután, este. Mert a valóság
túlságosan komolyan hatott, még ha tudtuk is, hogy igen ezek már a búcsú
percei. Este mindenkinek azt mondtam, hogy korán fekszem, hiszen a visszautazás
nem lesz sem egyszerű, sem rövid, és kezelés ide-oda, mégis csak érezhető a
kitörni készülődő betegség. Szóval mindenkit leráztam, majd fogtam magam és
visszamentem a templomba. Leültem és japáztam, meditáltam, nézelődtem.
Kapucnival a fejemen próbálta palástolni a vissza nem nyelt könnyeimet. Majd
mikor a pujári fektetni készített az Urakat az oltárhoz léptem. Szerettem volna
egy füzért. Körülöttem páran kaptak, de hozzám egy sem jutott el. Már a
függönyt is behúzták, a paravánt is felállították, és a lámpákat is
lekapcsolták. Beletörődve még mindig a könnyeimet nyelve de kifele sétáltam.
Közben az ajtónál a lépcsőre leültem, hogy még egyszer megnézzem a már
sötétségbe borult oltárt. S egyszer csak mozgásra lettem figyelmes. A pujári
kibújt a függöny mögül és láttam lóg a kezében valami. Tanácstalanul állt és
nézett szét, ekkor én határozottan és gyors léptekkel elindultam felé. Észrevett
és tudta, hogy mi a célom, így lazán elém dobta a fűzért. Én pedig már nem
nyeltem a könnyeimet, szabadjára engedtem hiszen kit is érdekel az hogy sírok
vagy nem sírok, mert a lényeg, a maha füzér már a kezemben volt…
