Éjszaka kettőkor cuccoltunk ki a
reptérre. Nem mehettünk egyszerre, mert a szállásadónk azt mondta ha konvojban
mennek a taxik akkor a rendőrök biztos megállítanak bennünket. Így tíz perces
csúszásokkal indultunk. A nemzetközi reptéren már bártan álltam bármelyik
sorba, mert a 30 kg a csomagom nem lépte
túl. Búcsúzóul az indiai vendégszeretetből még kaptam egy adagot, mert
volt aki a maha mantrát mondta el nekem, volt ki beszámolt mely szent helyeket
látogatta meg már, és hogy hol élt, és volt aki egyfelől elájult a
fotófelszerelésemtől, másfelől meg attól, hogy már harmadjára járok Indiában és
mi az hogy nem beszélek hindiül. Majd legényünk elsütötte a Hungary éhes
poénját, s bár mosolyogtam érezhette, hogy ez nem a szívemből jövő mosoly, így
elnézést is kért a poénja miatt. A visszaút Isztambulig több mint hét óra volt,
melyet leginkább alvással töltöttem, mert ezek a nagy gépek nem igazán
kényelemesek ám, és jobb az álomba merülni. Na meg így még mindig nem kell
szembesülni azzal a ténnyel, hogy a csodák országát egy időre elhagytam.
Először az volt a terv hogy újra meglátogatjuk Isztanbult, de aztán elég hamar
rájöttem, hogy sem fizikai, sem lelkierőm nincs már igazán ehhez. Így a közel 8
órát hol fekve, hol aludva, hol pedig Indiából jöttem mesterségem címere
játékkal töltöttük. Utóbbira hamarabb is belefoghattunk volna, mert így már
igazán repült az idő. A Isztanbul – Budapest táv már meg sem kottyant senkinek.
Leszállás után jött az izgalom, hogy vajon csomagjaink megvannak-e és épségben
vannak-e. Igen mindenki megtalálta azt amit keresett. És eljött a búcsú ideje,
az ölelkezések ideje, a zavart elköszönések ideje. Ilyenkor mindig nagy
ígéretek születnek, de tapasztalatom alapján már akkor meg tudtam mondani, hogy
kikkel is fogom tartani tovább a kapcsolatot, így nem ígértem, csak
cselekedtem. S igen így visszanézve épp azokkal beszélek, akikkel gondoltam.
Kicsit irigykedtem a pestiekre, hogy nekik csak fél óra az út, nekünk meg még
három óra lesz mire Debrecenbe érünk. Hát az autó úton sem kommunikáltam
többet, mint úgy alapból: aludtam és még az emlékeimben éltem. Majd a lakás
ajtaja előtt feleszméltem, mert a bőrönd füle leszakadt, mert itt már nem 30 fok
van, mert itt már egyedül fogok aludni, mert ez itt már nem a csodák országa
hanem az igazi, valóság. Mindenkinek jeleztem, hogy hazaértem, bár nem érzem
otthon magam. Majd az időeltolódás miatt elkezdtem kipakolni, még egy mosást is
elindítottam. Ágyba kerültem és hagytam hogy a gondolataim visszaröpítsenek 48
órával visszább, oda hol minden jó volt, még akkor is ha nem volt meleg víz.
