Hogy miért jó adni? Hát mert jó
kapni is. S ez tény ezt nem tagadhatja senki sem. Adni szeretünk, mert hisszük
hogy jót és jól cselekszünk, kapni pedig szeretünk hiszen úgy érezzük hogy
akitől kapunk annak fontosak vagyunk, az kedvel és szeret minket, egyértelműen
foglalkozik velünk. És ha rosszat kapunk? Főleg ha attól a személytől akitől
nem vártuk? Vagy ha épp nem kapunk semmit sem, attól akitől odafigyelést,
törődést vagy szeretet igénylünk? Ilyenkor elkezdhetjük ostorozni magunkat,
hogy biztos mert nem érdemlem meg, mert egy senki vagyok. Biztos bennem van a
hiba, én vagyok olyan amilyen. Vagy hibáztathatjuk a másikat, aki olyan
hálátlan, hogy nem képes szeretni, adni, törődni. Vagy elfogadhatjuk, hogy
minden ember csakis a saját maga módján tud szeretni, adni és törődni. Örök
igazság hogy csak úgy szerethetsz másokat, csak annyira szeretheted a másikat
amennyire önmagad. Az is örök igazság, hogy addig míg önmagadért nem vállalsz
felelősséget, hogyan tudnál másokért vállalni, legyen az egy társ vagy egy
gyerek. Nehéz a tanulási folyamat, főleg ha otthonról nem egy egészséges
modellt hozol. Persze azt sem lehet
tudni mi az egészsége: egy életen át kitartani, küzdeni, vagy egyszerűen
lelépni és újat kezdeni. De örök igazság az is, hogy mi mindig önmagunk
maradunk, s amíg másoktól vagy épp a környezetünktől várjuk a változást,
látnunk kellene hogy önmagunktól kellene ezt várni. Persze nem mint a sült galambot,
hanem tenni, akarni fejlődni. Mostanság terjeng egy szép és okos idézet
Buddhától, már ha ő mondta, mert napjaink netvilágában ez már lenyomozhatatlan:
