Néha érdemes egy kis szünetet
tartani életünkben. Megállni, elgondolkozni, nézelődni, tapasztalni. Van aki
magától rájön erre, és van akit a körülmények késztetnek erre. De mindkét
esetben az ok, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Valahol elveszítjük önmagunkat,
és úgy éljük mindennapjainkat hogy ezt észre sem vesszük. Valahol mélyen
érezzük, hogy nem kerek a történet (miközben mi kerekdedek leszünk). Már nem
beszélgetünk annyit másokkal, eltűnnek a barátok és csak MI maradunk. Aztán
amikor a MI borul, világunkat nem tudjuk, összeomlunk, szenvedünk, közben meg
legbelül érezzük, hogy ennek így kellett lennie. Mert bár legbelül fáj, nagyon fáj, de érzed a
bizsergést, a változás szelét. Eleinte kicsit bizonytalanul közlekedsz, nem mersz
nyitni, nyalogatod a sebeidet, újraéled a fájdalmadat. Számtalanszor teszik
fel: hogy vagy? S ha te már nem akarod részletezni inkább azt mondod jól vagy.
És ezt annyiszor mondod, hogy már elhiszed, és érzed hogy jól vagy. És
kinyílsz. Észreveszed magad körül a világot, az embereket újra beengeded az
életedbe. Azokat akik mindig is ott álltak a küszöbön, s várták hogy hívd őket,
de te nem te voltál te MI voltál. Újra érzed az emberek jelenlétét aki már nem
csak az ablakból figyelnek, hanem egyszerűen bemásznak hozzád. 5-10-15-20 év
után a beszélgetéseitek onnan folytatódnak ahol akkor abbahagytátok. Megszűnik
a tér és az idő, mert mindenki átélte már azt amit te. Mert minden túlélő egy
hétköznapi hős, mert túlél, mert talpon marad
és mert ember marad. Mert ember maradtam, mert segíthetek, és segítenek, mert szerethetek és szerethetnek. Mert tudok adni és igen megtanultam kapni. Köszönöm.
