A minap meghallgattam egy Doors számot mert épp azt osztotta meg egy ismerősöm. Istenem évek óta nem hallgattam, pedig 15 éve még napi szinten több órát töltöttem el Jim bácsi társaságában. És ahogy ilyenkor lenni szokott leragadok az emlékeknél. Meghallgatok még egyet és még egyet, jönnek a képek régi arcokról, barátokról, helyekről. Hol mosolygok, hol sírok, mert mind a kettő én vagyok. Tovább bújva a neten előkerülnek dalszövegek, versek és minden ami akkor 15 éve az életet jelentette. Akkor hittem nélküle az élet nem élet, majd később hittem hogy más nélkül az élet nem élet és Jim elmaradt. Közben pedig az élet így is úgy is élet, és vannak akik visszatérnek. A világon és legfőképpen a neten minden mindennek összekapcsolódik. És hogy Jimtől hogyan juthatunk el József Attilához? Egy név, ami több ennél: Hobo. Egyből beugrott egyszer Pesten sétálva láttam egy plakátot mely egy musicalt hirdetett: Én, József Attila. Lemaradtam róla. Beugrott, hogy hátha még sem. És aki keres az talál is. Mégsem maradtam le róla. Egyből neki is estem, és hol hallgatva hol szavalva, de jöttek a rég elfelejtett (sosem felejtett) szavak, sorok. Ültem, néztem, hallgattam és ismét éltem. Magamba szívtam mindazt ami egyszer már bennem volt, ami egyszer oly rég az életet jelentette, amitől egyszer embernek éreztem magam, amitől most újra ember lehetek. A nyitó jelenet egyezik a záró jelenettel, ami utal arra, hogy a rendező nem hobbiból készítette a darabot, hiszen tudja:
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.”
És azon meg sem lepődtem, hogy másnap a villamoson egy plakáton 4 alkalmas Hobo estet reklámoznak: egy József Attilát, és pár héttel később pedig James Douglas Morrisont. És igen megadom magam, mert magamat adom és tiszteletem teszem, hiszen mindez nem lehet véletlen.
