Visszatérés a hétköznapokba

Az igazat megvallva halogattam az indiai beszámolót. Egyfelől  mert olyan valóságossá vált a leírással, hogy ennek vége, másfelől mert nap nap után visszaemlékezni öröm és szomorúság egyben. De ez az a jó eső szomorúság. Közben zajlik az élet: vannak kapcsolatok, fejezetek melyek lezárultak vagy épp lezárulnak és vannak kapcsolatok, fejezetek melyek most kezdődnek. Még sokszor csak nézem az életemet, mint egy filmet, mert nem értem, hogyan kerültem bele ebbe a szerepbe, hogyan lettem életem főhőse és mihez is kezdjek ezekkel a tapasztalatokkal. Egy biztos, mindennek a vége valaminek a kezdete. Az is biztos, hogy türelmesnek kell lennünk, és nem csak másokkal, hanem leginkább önmagunkkal. Nem lehet sürgetni azt, amit meg kell élni, meg kell tapasztalni. Mert valamiért ezt kapjuk feladatul. Valamit tanulnunk kell belőle. És ha egy ideig nem akarunk kiszakadni belőle, mert nem engedjük hogy segítsenek, mert nem fogadjuk el a felénk nyújtott kezeket az csakis azért lehet mert még érezni akarjuk, mert még szükségünk van a fájdalomra, a tanulásra, mert igen nagyon meg akarjuk tanulni azt amit az élet, Isten szánt nekünk. Persze van egy idő ami után már nem egészséges, de a kérdés vajon mennyi ez az idő? Vajon van rá szabály, törvény, hogy hány hét, hónap vagy akár év ez? És vajon mindenkinél épp ugyanannyi? Sok könyvet lehet olvasni, és igen fellelhető egy séma, hogy melyek is a feldolgozás lépcsőfokai. Csak épp az emberi tényező van kihagyva belőle, hiszen nem vagyunk egyformák, nem érzünk egyformán, és nem állunk ugyanazon a megvalósítási szinten. Lehet segítséget kérni, elfogadni, kapaszkodni, de a végső győzelmet csak  magunk arathatjuk, önmagunk felett. S hogy hogyan lesz két emberből akik egymás mellett éltek-haltak, két eltávolodott vadidegen? Megválaszolhatatlan. De egy biztos, mindenki más csak egy ideig lehet életünk része, és akivel együtt kell élnünk életeken át, ha tetszik ha nem az önmagunk. Tehát kalandra fel: ismerd meg önmagad, szeresd meg önmagad, vállald fel önmagad. Tanulj meg együtt élni önmagaddal, mert csak ezek után kerülhetsz fel a lépcső tetejére és nézhetsz szét, hogy ki az akit önmagad mellé tudsz engedni, fogadni és szeretni. 

Visszaút chapter 2

Éjszaka kettőkor cuccoltunk ki a reptérre. Nem mehettünk egyszerre, mert a szállásadónk azt mondta ha konvojban mennek a taxik akkor a rendőrök biztos megállítanak bennünket. Így tíz perces csúszásokkal indultunk. A nemzetközi reptéren már bártan álltam bármelyik sorba, mert a 30 kg a csomagom nem lépte  túl. Búcsúzóul az indiai vendégszeretetből még kaptam egy adagot, mert volt aki a maha mantrát mondta el nekem, volt ki beszámolt mely szent helyeket látogatta meg már, és hogy hol élt, és volt aki egyfelől elájult a fotófelszerelésemtől, másfelől meg attól, hogy már harmadjára járok Indiában és mi az hogy nem beszélek hindiül. Majd legényünk elsütötte a Hungary éhes poénját, s bár mosolyogtam érezhette, hogy ez nem a szívemből jövő mosoly, így elnézést is kért a poénja miatt. A visszaút Isztambulig több mint hét óra volt, melyet leginkább alvással töltöttem, mert ezek a nagy gépek nem igazán kényelemesek ám, és jobb az álomba merülni. Na meg így még mindig nem kell szembesülni azzal a ténnyel, hogy a csodák országát egy időre elhagytam. Először az volt a terv hogy újra meglátogatjuk Isztanbult, de aztán elég hamar rájöttem, hogy sem fizikai, sem lelkierőm nincs már igazán ehhez. Így a közel 8 órát hol fekve, hol aludva, hol pedig Indiából jöttem mesterségem címere játékkal töltöttük. Utóbbira hamarabb is belefoghattunk volna, mert így már igazán repült az idő. A Isztanbul – Budapest táv már meg sem kottyant senkinek. Leszállás után jött az izgalom, hogy vajon csomagjaink megvannak-e és épségben vannak-e. Igen mindenki megtalálta azt amit keresett. És eljött a búcsú ideje, az ölelkezések ideje, a zavart elköszönések ideje. Ilyenkor mindig nagy ígéretek születnek, de tapasztalatom alapján már akkor meg tudtam mondani, hogy kikkel is fogom tartani tovább a kapcsolatot, így nem ígértem, csak cselekedtem. S igen így visszanézve épp azokkal beszélek, akikkel gondoltam. Kicsit irigykedtem a pestiekre, hogy nekik csak fél óra az út, nekünk meg még három óra lesz mire Debrecenbe érünk. Hát az autó úton sem kommunikáltam többet, mint úgy alapból: aludtam és még az emlékeimben éltem. Majd a lakás ajtaja előtt feleszméltem, mert a bőrönd füle leszakadt, mert itt már nem 30 fok van, mert itt már egyedül fogok aludni, mert ez itt már nem a csodák országa hanem az igazi, valóság. Mindenkinek jeleztem, hogy hazaértem, bár nem érzem otthon magam. Majd az időeltolódás miatt elkezdtem kipakolni, még egy mosást is elindítottam. Ágyba kerültem és hagytam hogy a gondolataim visszaröpítsenek 48 órával visszább, oda hol minden jó volt, még akkor is ha nem volt meleg víz. 

Visszaút chapter 1

Reggel ötkor indultunk utunkra. A jól ismer négyórás busz út már meg sem kottyant senkinek. Sokan gondolataikban elmerülve ültek a buszon. Valahogy már senki sem volt olyan csacsogós mint eddig: volt aki beteg, volt aki fáradt, és volt aki egyszerűen szíve egy részét ott hagyta. Már mindenki tudta, hogy ennek az utazásnak vége. S bár mindenki visszatér legalább még egyszer, de hogy ki, mikor azt senki sem tudja. A reptér meg közelítése most sem egyszerű a busszal, de ez már olyannyira megszokottá vált, hogy tényleg senki sem lepődött meg azon, hogy először egy már megszűnt terminálnál akartak bennünket kitenni, hiszen ez India és igen én így szeretem. Időnk volt, türelmünk is. Némi izgalommal töltött el bennünket az a tudat, hogy szinte mindenki túllépte a belföldi súlyhatárt. Előző tapasztalataimra hallgatva megkerestem azt a sort, ahogy férfi „ellenőr” van, és hiába az volt a leghosszabb sor beálltam abba. Mikor sorra kerültem, és a csomagom a mérlegre került, egyértelműen többet mutatott, mint a megengedett. Én csak mosolyogtam, ő pedig lazán legyintve jelezte, hogy menjek csak. S akik a női sorba kerültek, fizettek mint a kis angyal. Pedig a vezetőnk, és én is szóltam akinek csak tudtam, hogy a nők igazán „gonoszak” tudnak lenni. Örömmel tapasztaltam, hogy a reptéren tudok venni néhány Himalaya terméket, így a maradék pénzemet mind elköltöttem. Majd felszálltunk, és közel 2 óra múlva pedig Delhiben landoltunk. A következő felszállásra közel 12 órányi várakozás volt, így erre az időre a reptértől nem messzire kibéreltünk egy-egy szobát. No de ha az ember lánya fia Delhiben van, azt csak  nem tölti a négy fal közt. Szerettem volna egy supermarketet találni, hogy igazi indiai kekszet, csokit vehessek a hazaiaknak. Nehéz volt elmagyarázni mit is szeretnék, így elkezdtem sorolni, hogy egy olyan helyet keresnék ahol lehet például kenyeret, tejet, vajat, édességet venni. Hát ebből minden átment a kísérőnknek, kivéve az, hogy mindezt egy boltban szeretném megvásárolni. Így mentünk pékséghez, piacra tejért, és kisebb édesség boltokba. Feladtam. Biztos van ilyen bolt, hiszen Delhi nagyobb mint Magyarország területre és népességre, és egy része igazán fejlett. Tuti hogy van egy szakszavuk is erre, de ezt a szót nem sikerült megfejtenem. Így ha tetszik ha nem, egy Mc Donald’s –ban kötöttünk ki. És hát ez nem volt egyszerű. Ugyanis a 8 fős társaságunk egyből három felé szakadt, mert volt ki hangszerboltba, míg mások étteremben kötöttek ki. Én pedig visszakapott, szeretett szobatársammal bevállaltuk a szálláson maradt emberek élelmezését. Így ketten elindultunk a gyorsétteremben, mert hát ott van igazi vega szendvics, nem így mint hazánkban. Delhi ezen része egy nagy csarnok szerű épületből, sok egyforma oszlopból állt, középen az indiai zászlóval. Szóval tudtuk, hogy egyenesen majd  balra, majd jobbra. Meg is találtuk, majd mire kijöttünk  már sötétedett. És Delhi elkezdett élni. Megváltozott az egész csarnok, mint egy örökmozgó. Eltűntek a kis utcák, a zebrák és mindenhol emberek és árusok, és már a kis utcát sem találtuk ahol le kellett volna fordulnunk. Mintha körbe körbe jártunk volna. Némi pánik hangulat lett rajtam úrrá, és hát szobatársam minden bizalmát élvezvén kijelentettem, hogy kifogytam az ötletekből, tájékozódni én nem tudok, és fogalmam sincs, hogyan tudjuk kideríteni merre is menjünk. Hiszen megkérdezhetünk valakit, de vajon jó irányba küld bennünket, és amúgy is két nyugati nő olyasmi mint Vakond a nagy városban. Bíztam abban, hogy ha visszakerülünk a Mc-be akkor a hangszerboltban ragadtaknak majd feltűnik, hogy nem vagyunk sehol, és ismervén egymás gondolkodásmódját majd rohannak megmenteni minket a gyorsétterembe. De mire ezt kigondoltam, észrevettem az éttermes társaságunkat, így odamentünk és kértem árulják el melyik sarkon fordultak is le, mert én egyből odamennék, mert ez itt maga a samsara. Érezhették, hogy komolyan mondom, így ők is velünk tartottak a hangszerbolthoz. Isten a tanúm egy boltnak sem örültem még ennyire soha. Miközben mentünk a taxikhoz, egy sápadt, ideges angol srác jött hozzánk és kérte segítsünk már neki, mert egy cd boltnál  kellene lefordulnia, hogy arra menjen amerre szeretne, de azt a boltot nem leleli és egy órája csak körbe körbe jár. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy nem csak mi voltunk a hülyék, másfelől meg együtt  éreztem vele, de segíteni nem tudtam, mert még én is a hatása alatt voltam a velünk történteknek. Így visszatérvén a szállásra, kihasználtam az online világot, és menedéket vettem egy otthoni biztos pontomtól, aludni meg már  nem mertem, hiszen két óra múlva búcsút intünk Indiának… 

Az utolsó parikram

Reggelre a teljes elmém rám szakadt. Éreztem, ha most nekem ismét hideg vízben kell tusolnom világokat rombolok. Így pizsamában, egy törölközővel fogtam magam és átsétáltam a másik szállodába. Felmásztam a harmadik vagy negyedik emeletre, már magam sem tudom és addig mentem az ajtók közt míg ismerős papucsokat és szandálokat nem találtam. Mikor felismerem párat egyszerűen bekopogtattam és fürdési lehetőséget kértem. Persze kedvesen beengedtek, majd még le is szidtak, hogy eddig miért is nem mentem át. Valójában én sem tudtam erre a választ, egyszerűen eszembe sem jutott csak most így az utolsó nap. Lassan két hete nem volt szerencsém meleg vizes zuhanyhoz, így igazán jól esett. Majd mivel volt egy prana gyógyító mataji éltem a lehetőséggel, mert sajnos a betegség szele engem is megcsapott. Később visszatértem a szobába, majd az utolsó parikramra indultunk Sivarama Majaraja-al. Megnéztük az épülő templomot, mert hát biztonsági előírás ide vagy oda, messziről jött embereket beengednek az építkezés területére. A parikramot mi is egy saját jégkrém zarándoklattal zártuk, az estét pedig egy pizza partyval. Valahogy senki nem említette, hogy ez az utolsó, nap, délután, este. Mert a valóság túlságosan komolyan hatott, még ha tudtuk is, hogy igen ezek már a búcsú percei. Este mindenkinek azt mondtam, hogy korán fekszem, hiszen a visszautazás nem lesz sem egyszerű, sem rövid, és kezelés ide-oda, mégis csak érezhető a kitörni készülődő betegség. Szóval mindenkit leráztam, majd fogtam magam és visszamentem a templomba. Leültem és japáztam, meditáltam, nézelődtem. Kapucnival a fejemen próbálta palástolni a vissza nem nyelt könnyeimet. Majd mikor a pujári fektetni készített az Urakat az oltárhoz léptem. Szerettem volna egy füzért. Körülöttem páran kaptak, de hozzám egy sem jutott el. Már a függönyt is behúzták, a paravánt is felállították, és a lámpákat is lekapcsolták. Beletörődve még mindig a könnyeimet nyelve de kifele sétáltam. Közben az ajtónál a lépcsőre leültem, hogy még egyszer megnézzem a már sötétségbe borult oltárt. S egyszer csak mozgásra lettem figyelmes. A pujári kibújt a függöny mögül és láttam lóg a kezében valami. Tanácstalanul állt és nézett szét, ekkor én határozottan és gyors léptekkel elindultam felé. Észrevett és tudta, hogy mi a célom, így lazán elém dobta a fűzért. Én pedig már nem nyeltem a könnyeimet, szabadjára engedtem hiszen kit is érdekel az hogy sírok vagy nem sírok, mert a lényeg, a maha füzér már a kezemben volt… 

Navadvipa

Azért ha szent helyen van az ember lánya csak nem töltheti semmit tevéssel, még ha ez másoknak annak is tűnik. Így utunk a „komp”-hoz vezetett és átkeltünk a Gangeszen, hogy részt vegyünk az utolsó előtti parikramunkon. A komp az egy nagyobb csónak, és hihetetlenül sok ember képes elférni rajta. Ott ülve jókat nevettünk, hiszen az első napokban mind ugrottunk arrább a dudaszóra, félreálltunk ha szembe jöttek stb. Közel három hét eltelte után már mi is épp úgy figyelmen kívül hagytuk a dudaszót, mint a hazaiak. Sőt hiába berregett a Hero Honda motor szinte a fejünk mellett, hiába szólongattak, hogy engedjük őket is fel a csónakra, mi ugyan meg nem mozdultunk. És még közöltük is magyarul, hogy tessék mi idejöttünk illedelmes nyugatiként, és ti megrontottatok minket, mert már bennünket sem érdekel az, hogy mit is akarsz. Hogy ők mit értettek belőle nem tudom, de mi jót nevettünk ezen. Itt is jártam két éve, és volt ami ismerős volt, és volt ami nem. Ez a város hangulatában már jobban hasonlít Vrindavana-ra, így igazán szeretem. Három szent helyet látogattunk meg, volt ahol még zenélni is leülhettünk. Visszafelé pedig gyalogoltunk egy nagyot. Persze kissé eltévedtünk, és a bokám is fájt, de egy cseppet sem bántam mert csak fotóztam és próbáltam még mindig töltődni, mert a búcsú ideje közeledett és ilyenkor az ember szeretne mindent magába szívni, mindent jól bevésni az agyába, a szívébe, az orrába. De ez lehetetlen. Igaz a hangulatot, mint egy flash-t bármikor fel lehet idézni. Bár szerettük volna elkerülni a legnagyobb meleget a „kompon”, de nem sikerült. Fáradtak és kimerültek voltunk, de még mindig lelkesek mindenre. De azért lehetett érezni, hogy ez az utolsó előtti napunk. Bármennyire nem akartam ezzel szembesülni, az érzések elkezdtek működni, és a csak most még egyszer lássam, halljam lassan elindult a maga útjára. Pedig ezt jobb kikapcsolni, hogy az utolsó napok ne ebben a hangulatban teljenek. 

És Mayapur kiürül

Reggel elképzelésem sem volt arról, hogy mi is fog várni. Első körben közel 30 csípést számoltam össze a lábaimon. Tény, hogy este a térerő fa alatt ültem egy ideig elveszve az online világban, de kétlem hogy nem csapkodtam volna agyon magam, ha érzem a szúnyoginváziót. Érdekes módon a malária eszembe sem jutott. Egyfelől mert a híresztelésekkel szemben nem annyira jellemző erre, és amúgy ha meg már megcsípett akkor teljesen mindegy. De azért eléggé viszketett. A szállóból kilépvén embertömeg nem volt, de teherautókkal vitték el a több ezernyi táskát. Kissé elgondolkodtam, hogy mekkora az esélye annak, hogy megtalálnám a cuccaimat. Persze ahogy a fesztiválnak vége lett, úgy a kávézó hely is megszűnt, így maradt a jó forró gyömbér tea, ami még a torkomnak is igazán jók esett. Majd visszatértem a szállásra megpihenni. Később összeszedtem minden erőmet és következett a vödörből való hajmosás. Persze közben ezt feladtam és inkább a hideg ám gyorsabb vízforrást választottam. És a szárítási folyamatot már a Gangesz partján hajtottam végre. Rasikával találtunk egy biztonságosan kikötött csónakot ( egy nagyobb faág volt a földbe szúrva, majd egy általunk vastagnak megítélt kötéllel kikötve) így bele is másztunk. Igazán bátrak voltunk, bár ha a csónak el is szabadul veszélyben nem lettünk volna, mert egyfelől megfognak a csövek, másfelől  meg ugrás és úszás. A csónakban csak feküdtünk és töltődtünk, a világ megváltást másokra hagytuk. Hihetetlen nyugalom szállt rám, valahogy teljes egésznek éreztem magam, és mindent ami körülöttem volt. Ritkán érzem magam ennyire egyensúlyban. Közben palackba töltöttünk egy kis szentséget (vizet), kerestünk köveket, gyűjtöttünk iszapot. Majd visszaindultunk a bazársoron. Vettem néhány apróságot, igaz már csak magamnak, mert minden kívánságot teljesítettem, amit megígértem. Visszatértünk és ettünk egy jégkrémet (mert hát mégis csak illik), majd a templomba mentünk, ahol már kevesebben de még nagyobb szeretetben folyt az esti arati.  

Maha abhisek

Mindannyian vártuk ezt a napot, és bele sem gondoltam abba, hogy nem olyan lesz mint amilyennek elképzeltem. Bár az ember mennyiségből kezdett némi sejtésem lenni, de még bíztam. Reggel ahogy megláttam a sort és a tömeget a templom előtt már nem csak sejtésem volt. Előre keveredtem a kapuig, de a kaput nem nyitották. Vagy egy óra várakozás után rájöttem ezt nem is fogják kinyitni, így észrevettem az udvar másik oldalán egy kis kaput, és már indultam is. A helyzetem csak annyival lett jobb, hogy beljebb kerültem, de még mindig távol éreztem magam, és nem éreztem magamban sem erőt, sem kitartást, sőt vágyat sem igazán hogy bejussak. Így feladva kisétáltam, és eldöntöttem, hogy este szépen visszanézek majd. Közben a kinti sor épp százszorosára nőtt, így fogtam magam és minden magyar bhaktát kiszedtem és megmutattam a kis bejáratot, hátha ők kitartóbbak mint én. Később sétálva megtaláltuk a szent fürdető ital kiadó helyet, így ehhez is hozzájutottunk. Gondolván a többiekre kértünk is fél liternyit.  És igen volt aki bejutott és volt aki nem. De estére már mindenki láthatta az Urakat, még én is. Valójában fellélegeztem, mert másnap a tömeg parikramra indul, így Mayapur ismét a maga kis nyugalmával fogad majd. És ezzel a gondolattal nyugovóra tértem, bár már bevettem az első gyógyszert, mert a torkom már tényleg érezhetővé vált.

Ecka Chakra

Két éve nem volt alkalmam ide eljutni, és tény hogy most is sokat gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem. Sajnos nem vagyok olyan magas szinten, hogy értékelni tudjam, így csak azt láttam az egészben, hogy nyolc óra oda és nyolc óra vissza. De a többiek meggyőztek arról, hogy tartsak velük, ha másért nem akkor azért mert nagyszerű életképeket tudok majd ott készíteni. Ugye azt mondanom sem kell, hogy az eső esett, mintha kötelező lenne. De persze adjunk hálát az esőnek, hiszen ebből táplálkozik a föld, a növények és mi is. Hátul a buszban egy kis csapat verődött össze, akikkel nevetve vettük a rázkódásokat. Mert volt hogy egy egy bukkanónál fejünk a busz tetejét súrolta, és volt aki csak kitámasztva mert aludni, mert félő volt, hogy egyszer csak a padlón találja magát. Én igazából padlót fogtam, mikor szembesültem a sárral ami fogadott. Nincs ezzel bajom, ha praktikus ruhában lettem volna, de a szoknya szandál nem erre való ám. Szóval sétáltunk, de közben egyensúlyoztam, hogy ne csússzak el és még fotózni is tudjak. Valahogy nem éreztem át a hely szellemét, lelkiségét. Inkább csak nézelődő voltam. Indiában szinte mindenhol étellel várnak bennünket, így volt ez itt is. A vonat utazásból kiindulva nem ettem sokat, mert sejtettem, hogy az utak visszafele nem lesznek jobbak, mint idefele. Tartottunk egy egészségügyi sétát, majd vissza a buszra és következett az újabb nyolc órás út. Ami tíz óra lett, mert közben kaptunk egy lyukat az egyik kerékbe. Így kényszerpihenő alatt betértünk egy kis boltba, ahol az árust nem zavarta meg a terméken levő ár, így annyiért adta amennyiért nem szégyellte, és nem is értette, miért is mutogatjuk neki a rajta levő árat, hiszen ő mondja meg mennyibe is kerül. Nem volt mit tenni, annyiért vettük meg. Az úton visszafelé már éreztem, hogy gyógyszerrel fekszek, mert nyűgösebb voltam a kelleténél. És igen sajnálom, hogy ebből az útból csak az utazás és az ebéd maradt meg. Nincs mit tenni, nem vagyok én semmilyen szinten sem. 

Második találkozás az Univerzum Urával

Reggel hatkor találkoztunk, mert korán akartunk indulni Jagannathahoz. Viszont a busz nem akart jönni. Valójában full house van most Mayapurban: fesztivál, parikrám, maha abhisek. Én sajna ebből csak a tömeget érzékelem. Szóval vártuk a buszt, én pedig a viszontlátás örömét. Egy idő után már két buszunk is lett, persze nem lepődtünk meg. Szeretek Jagannatha-hoz menni. Ő ugyanis már inkább muzulmán lakta területen van, de ez senkit sem zavar, mert Őt mindenki szereti.  A lényeg, hogy a muzulmánok másként építkeznek és ez nekem igazán tetszik. Más a hangulata, de mégis csak India. Megérkeztünk, és igen ott volt széles, nagy mosollyal. Leborultam és hálát no meg köszönömöt mondta, hogy ismét itt lehetek. Körbe jártam ahogy illik, adományoztam ahogy szerettem volna, majd leültem és századjára is végighallgattam az Ő történetét. Nem is tudom, hogy milyen könnyek törtek elő, de előtörtek és senkit sem zavartak. Majd egy kicsit el akartam vonulni így kimentem a kertbe. Két éve nem tűnt fel a tó és a kert végi építmény. Lehet, hogy ott volt, lehet hogy nem. Csak azt tudom, hogy két éve nem hagytam el a csarnokot, mert megláttam az Univerzum Urát és egyszerűen ott ragadtam. Szeretek egyedül lenni ilyenkor. Nem, nem gondolkozom, vagy legalábbis próbálok nem agyalni, hanem csak magamba szívni úgy mindent, hagyni hogy átéljem, hogy átérezzem és valamit magammal is hozzak. Később visszamentem és közel mentem az Urakhoz. Kaptam virágot és tulasit, melyet megosztottam másokkal is. Majd mikor indulni kellett, kissé fájdalmasan vettem búcsút, de megnyugtatott a gondolat, hogy én ide még úgyis visszatérek: Isten engem úgy segítsen, és Insallah na meg Hare Krisna.

Délután pedig shopingba kezdtem, hiszen magamnak még nem igazán vásároltam. Mayapur most tele van árusokkal, sátrakkal: olyan igazi Sziget feeling, ahogy sétálnak az emberek igazán deja vu. A fősoron a boltok és az eladók nem változtak. Egyből felismertem a jégkrém beszerzési helyet, majd felismertem a varrónőt is, akinek két éve három szoknyát is köszönhettem. Igazán jó itt vásárolni, mert az alkudozást mindenét fél kedveli, szerintem  nem is értik ha nem alkudozok. Shoping közben meglettek a wifi net helyek is. Ki is neveztünk egy fát térerő fának, mert esténkét mi magyarok odagyűltünk, hogy tartsuk a világgal a kapcsolatot, még ha a világnak  nincs is erre szüksége, nekünk azért van. Természetesen ma is éltem a templomi fotózási lehetőséggel, végül is nem lehet tudni, hogy ha újra jövök lehet-e. Így most kell kihasználni a lehetőséget. Sajnos a nap végére sokan lebetegedtek. Megfázásos, lázas tünetekkel. Valószínűleg a légkondi lehet a ludas, pedig aztán azt jól beragasztottuk. Lefekvéskor már én is éreztem, hogy a torkom nem az igazi. 

Érkezés Mayapurba

A buszon már tudtam aludni. Időm is volt rá, hiszen ez az út is közel négyórás. Néha mikor kinyitottam a szemem, nyugalom árasztott el, hiszen ezen a helyen már jártam: egy-két dolog ismerős volt, bár Indiában aztán tényleg mindig minden változik, kivéve az utak minősége. Nem meglepő módon az eső ismét esett. Úgy néz ki ez egy ilyen utazás: eső ott ahol szinte sosincs. Leszálltunk a busztól, és elkezdtem figyelni az embereket, hát voltak elegen. Jó eső érzés olyan helyen lenni, ahol ismered a szegleteket, és biztonságban vagy. Így a kis szusszanást Rasikával ki is használtuk és elrohantunk venni egy szelet maha pizzát. Hogy mi a csodálatos ebben? Hát az, hogy gondolkoznod sem kell, mert itt mindig találsz mahát: pizza, tészta, sok édesség. Igen ez már a nyugatiaknak készült, de persze megtalálhatóak az igazán fűszeres, csípős indiai ételek. Volt egy kis tanakodás, hogy ki melyik szállásra kerül: szám szerint csapatunk négy felé oszlott. Búcsút vettünk egymástól kedvenc szobatársammal és mindenki ment amerre mennie kellett. Mi négyen kerültünk abba a szállóba, ahol már két éve is voltam. Így tapasztalatomat megosztottam a nagyobb méretű csótányokról, s mikor átforgattuk az ágyakat megnyugodtam, hogy most a lakótársak ajtón kívül maradtak, s bíztam benne, hogy ez az elkövetkező napokban így is marad. Egy a titok: fürdőszoba ajtót zárva kell tartani. Azt nem mondhatnám, hogy nagy hely maradt az ágyak és a bőröndök közt, de az alváshoz épp elegendő. És igazából mi másért is lennénk a szobába. Tény,  hogy az éjszakai vonatút kivett belőlem, így egyből vízszintbe helyeztem magam és már aludtam is. Közben kardinális problémánk lett ugyanis négyen voltunk három lakatkulcsra. És hát mindannyiunk szabadnak született, függeni nem igazán akartunk egymástól, ha már alkalmazkodni meg mégiscsak illendő. Szóval némi fejtörés után főszervezőnket megkérdeztem és megvilágosodtam: számzáras lakat. Igazából leesett az álam, hogy ez a nagyszerű és egyben egyszerű ötlet ugyan nekem, hogy nem jutott eszembe eddig. Mondjuk itt meg is értettem, hogy útszervező nem leszek egyhamar. Szóval szereztük egy számzáras lakatot és így már mindenki megnyugodhatott. A nap hátralevő részét nem töltöttem a többiekkel, hanem szépen meglátogattam az Urakat, és igazán tetszett, hogy lehet fotózni. Két éve még nem lehetett. Tény, hogy nem értem miért és mikor lehet és miért és mikor nem lehet, de hát ugye ez India a csodák országa, ahol igazán minden megtörténhet. Szóval kihasználva az alkalmat és a lehetőséget, mindent fotóztam amit csak láttam. Igazán szeretném az egészet úgy ahogy van hazahozni. 

Utazás indai módra vonaton, buszon

Mikor még itthon említettem  az embereknek, hogy vonaton is fogok utazni, mindenkinek egyből a vonat tetején utazó embertömeg jutott az eszébe, és persze egyből aggódni kezdtek. Hitték is meg nem is, hogy igazat mondok a hálókocsis vonatokról. Indulásunk előtt kaptunk egy „jótanács” listát, amiben benne volt, hogy széles ragasztószalagot és karton vigyünk, mert a vonaton a légkondit ezerrel nyomják és nem lehet kikapcsolni. Szóval, ha volt is bennem némi aggodalom, az eloszlott, mert a légkondi már egyfajta luxust feltételezett. Az állomásra jó korán kiértünk, sebaj jobb korábban mint későn, és hát már említett, hogy Indiában utazáskor bármi megtörténhet. Így egy halomba tettük a cuccainkat, volt ki aludt, ki sétált, ki pedig evett így várakozás közben. Aztán egyszer csak elérkezett a felszállás ideje. Elképzelni sem tudom, hogy kocsiból állt a vonat, de sokáig kerestük a helyünket. Hát volt sejtésem arról, hogy nem dupla ágyak lesznek, de hogy annyi hely sem lesz az „ágyak” közt hogy fel lehessen ülni? Egyből előjött a klausztrofóbiám, és már a menekülési útvonalat kerestem, mert igen vonzóbb volt a vonat tetején utazni. De Krisna kegyes és kiderítettük, hogy a szemben levő két hely üres egészen Kalkuttáig. Hurrá így a középső fekvő helyek felszabadultak, végre ülni is lehet és még levegőt is kapok. Alig, hogy elindultunk egy anyuka jött oda, hogy neki már pedig épp arra a két helyre szól a jegye. A többiek már el is akartak onnan cuccolni, de az én élni akarásom sokkal nagyobb volt ennél, és az eszem is egyből vágott, így ellentmondást nem tűrő hangon megkértem mutassa meg a jegyét. A nő közölte, hogy a férjénél van és pár perc hozza is. Na azóta is hozza. S azóta is mosolygok, hogy ilyen amikor két jegy nélküli küzd meg egy helyért amihez valójában sem köze, sem joga nincs. Mindegy: én nyertem. Közben Rasika (mindenki anyukája) járta a ragasztóval és a kartonnal a fülkéket, hogy a légkondit kiiktassuk. Ennek amúgy két oka van: az egyik mert így könnyen meg lehet fázni, a másik, hogy a betegségek, fertőzések azért ott keverednek ahogy csak lehet, épp úgy mint kicsiny hazánkban, ha nincs megfelelően tisztítva a rendszer. Sok nevetés után, mindenki alváshoz készülődött. Nos ez az út egy ingyenes hullámvasút szolgáltatást is tartalmazott, így én sokat nem áldoztam az alvás oltárán, de sokszor adtam hálát az égnek, hogy vacsorára semmit sem ettem, mert azt hiszem a wc és az ágyam közt rohangáltam volna. Néha zavaró volt a fegyveres őrök járkálás a fülkék közt, pedig igazán figyelmesek és kedvesek voltak velünk nyugatiakkal, de hát akkor is ezer éve nem láttam ekkora fegyvereket. De hát ők vannak otthon, csak tudják ez miért is fontos annyira. Egyszer csak arra riadtam, hogy le kell szállni. Leszálltunk, tény hogy csak elhittük, hogy jó helyen szállunk le, mert semmi jelét nem láttam, hogy ez Kalkutta. Sajnos voltak akik lassabban riadtak fel, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a vonat elindul és a társaink meg fent vannak. Hát így hajnalban egy legény volt a talpán aki egyből a vonat után eredt és kapkodta el a repülő bőröndöket és embereket. A végén mind meglettünk, de azért erre egyszerre mindenki felébredt. Szervezőink nagyon tudják ám a dolgukat, így a busz már az állomás előtt várt bennünket, és indultunk is Mayapurba. Lelkiekben felkészültem az emberáradatra hiszen fesztivál van, valamint arra, hogy búcsút kell vennem kedvenc szobatársamtól. Pedig már igazán megszoktam őt..

Pihenő nap, kívánságteljesítő fa és a nagy búcsúzás

Puriban is kellett egy szinte mindentől mentes nap, egy kis magányosság. Persze voltak teendők: mosás, ruhaszárítás, hajmosás. De a nap pihenéssel telt. Lassan, hangsúlyozom nagyon lassan megszokom a kézzel mosást. Persze itt is csak a tetőn lehet szárítani (csipeszem nincs) így időnként csak  le kellett ellenőrizni, hogy a ruhák a szárítókötélen vannak-e. Igaz itt nincsenek lopós majmok, de van szél és nincs csipesz. Nagyobb veszteség nélkül megúsztam, csak egy párnahuzatom szállt el a szélben. Sebaj. A pihenő napot persze egy sétával zártuk na meg a szokásos jégkrémezéssel. Búcsút vettünk az óceántól, mert bár még egy napot Puriban töltünk, de másnap este elhagyunk ezt az édeni helyet. Valahogy ebbe belegondolni olyan torokgombócos helyzet, de hát ez van, minden elmúlik egyszer. Másnap újabb zarándokútra keltünk, persze az oroszok hűségesen velünk tartottak. És most nehezebben toleráltam őket. Így mikor egy templomba értünk, nem tudtam, bírtam, akartam ott ülni köztük, így a külső csarnokba távoztam, ahol az egyik sarokban virágot fűztek, a másik sarokban ketten bhajanoztak, a pujarik pedig sürögtek forogtak az oltárok körül. Leültem egy sarokba, elővettem a japámat és csak mantráztam. Ki tudja mennyi ideje ülhettem ott becsukott szemmel mantrázva, de mikor egyszer csak kinyitottam a szemem észrevettem, hogy az indiaiak körbe ültek és együtt mantráztak velem. Így míg az oroszok és a magyarok bent társultak, én kint a hazaiak körében hallgattam a szent nevet jobbról, balról, elölről és önmagamtól. Összesen egy helyben ülve 2160-szor mondtam el a mantrát. Ez az én búcsúm az Univerzum Urától. Egyszóval csodálatos volt. Majd mikor vége lett az előadásnak, egy újabb helyre érkeztünk. Mivel tapasztalataim már vannak, meg némi ismeretem, így egyből feltűnt egy igazán kedves fa sok kis agyag tallérral. Összeállt a kép: itt bizony kívánni kell, lehet és ajánlott. Megelőzvén a tömeget, megvettem a talléromat, hiszen semmi sincs ingyen, no de az a 10 forint kit is érdekel, ha egyszer kívánni lehet. És odamentem és rákötöttem a zsinóros tallért, és igen homlokommal ráhajtottam fejem, és kívántam. És hogy mit? Hát nyugatiasan úgy tudom megfogalmazni: legyen meg a te akaratod. Éreztem, ahogy mázsás súlytól szabadulok meg, mert bár szabad akarat, de akkor is minden úgy van, úgy lesz és úgy volt ahogy lennie kellett. S ha ezt felismered, akkor rájössz, hogy bármennyire is szeretnéd nem te vagy az irányító, mert mind csak eszközök vagyunk. Így ráborulva, kívánva és megnyugodva köszönetet is mondtam mindenért, mert hát ennek csak így van értelme. Hódolattal, de emelt fejjel, de alázattal köszönetet mondani mindenért: nem csak a jóért, hanem rosszért is, hiszen ki tudja hogy a rossz mikor válik jóvá, mert jóvá fog alakulni, mert semmi de semmi nem történik ok nélkül. Mert ugye bennünket sem a gólya hozott ebbe az életbe..

Csak úgy egyszerűen Indiáról

Kár lenne tagadnom, hogy egyszerűen imádom Indiát. Leginkább a kettősségét, mert egyfelől tökéletes színtere az elvonulásnak, a meditációnak, a megvilágosodásnak, az őszinte és tiszta istenszeretetre való rátalálásának, hiszen az itt élők mindennapi életükben teljes összhangban élnek isteneikkel, a természettel és önmagukkal. Másfelől kilépve az ashramokból, templomokból szó szerint magát az életet lehet érezni, és nem a nyugati tespedést: munka, iskola, haza, négy fal, főzés, tv, szex, alvás.. Mert igen tény, hogy itt az életüket szinte az utcán élik, ott esznek, alszanak, főznek és akár ürítenek (nem mintha nálunk nem így lenne, csak épp kisebb az országunk és kisebb a népességünk, ha felszorozzuk a megfelelő számmal, épp Indiát kapnánk meg csak spiritualitás nélkül). Amúgy meg mi ugyanezt tesszük a nyugati társadalmunkban, csak teljesen elszigetelődve a falainkon belül.  És hisszük, amit mások nem látnak az nincs is. A szomszéd nem látja, hogy verem az asszonyt, hogy megerőszakolom a gyermekem, hogy szado-mazo pornót is nézek akár és sorolhatnám napestig. S tény a szomszéd nem látja, nem tudja, na de Isten? És a szívem, és lelkiismeretem? Egyszer mindenkinek bele kell néznie abba a bizonyos tükörbe, és leginkább önakaratból tegyük, mert ha más tart tükröt elénk, az igazán nagy szívás, nagy fájdalom. Szóval visszatérve Indiához. Ők egyszerűen megélik az élet magasságát és mélységét: és igen van szemét, és igen van halottégetés is. Így egyszer mikor az óceánparthoz közeli utcán véletlenül jégkrémmel a kezemben shoping körúton voltunk, belefutottunk egy halottégető „standba”. Mit tehettem? Először a fagyizást arra az időre felfüggesztettem, és nem nem fotóztam, mert tiszteletben tartottam, azt ami épp ott történik. Mert mint mondtam, ezek nálunk is megtörténnek csak négy fal közé zárva. Szóval gondolatban tiszteletem ajánlottam az eltávozónak és a családjának, és pár lépéssel arrébb, már ettem a jégkrémet és néztem a boltokat. Mert ha tetszik, ha nem az élet megy tovább: néha  megállsz, de ki nem szállhatsz addig amíg nem jön el a te időd.  

Az Univerzum Uránál

Sokat gondoltam arra, hogy milyen lesz Jagannatha templomát kívülről csodálni, tudván, hogy ott van bent, s mi nyugatiak oda ugyan be nem mehetünk. Mert hát ahimsza ide vagy oda, mi még mindig csak vendégek vagyunk ebben az országban, és ha tetszik hanem vannak szabályok amiket el kell fogadnunk. Ilyen jelen esetben az, hogy nekünk ott nem semmi keresnivalónk nincs. Reggel még el sem tudtam képzelni milyen is lesz ez az egész. Étkezés után beültünk a motoros riksákba és indulás. Végig az óceán partján, ami épp olyan látványos és megnyugtató mint az első nap. A nagy templomtól nem messze van egy „nyugatiak részére fenntartott” Jagannatha templom. Mayapuron kívül még nem találkoztam a mosolygós úrral, így igazán vártam ezt a találkozást. Az oltár épp be volt zárva. Bár éreztem némi csalódottságot, de fogtam magam és ahogy illik, ahogy tanultam körbejártam az oltárt balról jobbra, közben szembe jött velem egy orosz, akinek egyből jeleztem, hogy stop ne tovább, majd vette a lapot, hogy tehát hátra arc és akkor ugye háromszor? Én pedig csak bólogattam, mert hát csak nem engedhettem, hogy az Univerzum Urát megsértsék. Titkon kívántam, hogy lássam Őt, és hát a titkok mindig kiderülnek, így a második megkezdett körnél észrevettem, hogy a pujári nyitja az ajtót és az Úr már mosolyog is. Azt nem tudom, hogy Ő vagy én voltam-e a kíváncsibb (csak sejtem, hogy én, hiszen Ő mindig láthat engem), de a harmadik kört már gyorsabban tettem meg, hogy odamehessek elé, hogy adományozzak és egyszerűen csodáljam nagy szemeit és széles mosolyát. És igen mahát is kaptam, és igen egy darabja az utcán a földre hullott, és igen egy másodpercig sem gondolkoztam: lehajoltam érte és már meg is ettem (bocs anyu). És eszembe sem jutott, hogy por, hogy India, hogy fertőzés, hiszen az Univerzum Urának a mahája, mit holmi kosz. Na és ezután harinámmal indultunk meg. Akik megpillantották a nagy nagy templomot egyesével a földre borultak. Az utcai árusok ez már megszokhatták, hiszen nem is figyeltek ránk. A templom előtt pedig tánccal köszöntettük az Urat. S igen könnyek törtek elő, mert Ő ott, én itt és mégis minden úgy volt tökéletes ahogy volt. S igen mindenki próbált belesni, volt aki elég sokáig be is jutott, de hát Őt mégsem láthattuk, de igazán érezhettük. Még este is éreztem jelenlétét, s miközben páran az út szélén kolduló leprásokról meséltek elgondolkoztam, hogy vajon én miért nem láttam azokat az embereket. Talán egy pillanatra megszűnt a tér és az idő? Igen azt hiszem ez történt, mert a körülöttem történtekről nem vettem tudomást, csak a bennem zajló érzelmekre koncentráltam, ami teljesen magával vitt oda be a templomba, oda ahova ebben az életembe fizikailag be nem léphetek soha. 

Jagannatha története

Réges-rég, a Treta-yugában élt egy hatalmas király, akit Indradyumnának hívtak. Gazdagsága felbecsülhetetlen mértéket öltött, mindene megvolt, amit anyagi szempontból csak kívánni lehet, mégis elégedetlenséget érzett a szívében. A miniszterei és királynői azon tűnődtek, hogy mi az, ami zavarhatja az ő elméjét. Nem érdekelte többé a mennyei királyság, vagy a földi gazdagság, a családja és a miniszterei, mert az életét, minden gondolatát, szavait és tetteit az Istenség Legfelsőbb személyiségének, a Legfőbb Menedéknek ajánlotta. Az Úr nagy bhaktája volt, és minden idejét a templomban töltötte, és egész álló nap az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló történeteket hallgatott. Minden vágya az lett, hogy szemtől szembe láthassa az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Bár Őt még a jógik (astanga-jógik) is ritkán érik el, egész életükben végzett lemondásaik után, Indradyumna király kitartó volt és összehívta minisztereit, papjait, hogy tanácsot kérjen tőlük, ám egyikük sem tudott igazán kielégítő választ adni számára. Ekkor egy szentéletű zarándok (aki az Úr Jagannátha múrtijának az imádatát végezte) lépett a díszes sereglet elé, és alázatosan így szólt: „Az Úr küldött engem hozzád, Aki most múrti (Az Úr anyagi elemekből készült formája) formájában van jelen a földön, hogy személyes társaságával áldja meg az anyagi világ feltételeihez lekötött lelkeit. Az Úr kegyesen olyan formában nyilvánítja meg magát, amely a mi anyagi szemeink számára is látható. Mivel a Legfelsőbb Úr minden energia Legfőbb Ura, úgy használhatja azokat, ahogyan csak kívánja. Így anyagi formát fogadhat el, amely az Ő érintésétől lelkivé (transzcendentálissá) válik. Legyen az kőből, fából, vagy bármilyen más anyagból, Isten személyes formája át van itatva az Ő abszolút természetével. Aki anyagias felfogású szemlélettel nézi, annak csupán egy kő, vagy fa szobornak tűnik. Azonban, akik felismerik benne az Istenség Legfelsőbb Személyisége személyes formáját, az nem az ő képzeletük szüleménye. Isten formája (rúpa), neve (náma), lakhelye (dháma), kedvtelései (lila), mind az Ő abszolút lelki természetének a megnyilvánulásai és sohasem szabad az illúzió termékének tekinteni. Isten e személyes formáján keresztül adja meg imádójának a legnagyobb kegyet, hogy az odaadó szolgálat bensőséges kapcsolatába léphessen vele.” Indradyumna király e szavak hallatán nagyon izgatottá vált. „Mondd, hol találhatnám meg az Úr e csodálatos formáját?” Kérdezte a zarándoktól. „Purusottama-ksetrán, ahol a Niládri gyönyörű hegye áll. E hegy közepén nő egy hatalmas banjan fa,s e fa közelében fekszik a Rohini-kunda tó, amely vizének a puszta érintésétől felszabadul, az anyagi világhoz való feltételekhez kötöttségétől. Itt imádják az Úr Nila Mádhavát.A király nyomban követeket küldött a múrti felkutatására, ám mire a helyet megtalálták, s a király odavonult a népes kíséretével, a múrti nyomtalanul eltűnt. A királyon mélységes szomorúság lett úrrá, ám ekkor Nárada Muni a szentéletű bölcs vaisnava, aki mindenfelé utazik az univerzumban, hírtelen megjelent, hogy a király szomorúsággal töltött, háborgó szívét megnyugtassa: „Kedves Indradyumna Maharája, kérlek, nyugodj meg! Tudnod kell, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége felette áll az anyagi energia befolyásának. saját akaratából tünt el, s nem lesz többé látható Níla Mádhava formájában. Kérlek hallgass mégis figyelmesen, hiszen maga az Úr küldött hozzád az üzenetével. Építs e helyen egy hatalmas templomot, s az Úr, csupán, hogy teljesítse az erős vágyadat, meg fog jelenni majd egy fából faragott formában. Jagannáthaként fogják ismerni, s az egész világra áldást szór majd. bárki, aki látja majd, egyből felszabadulhat. Mégis csupán a te imáid miatt jelenik majd meg.” Így ezek ismeretében Indradyumna király épített egy fényűző templomot, melynek tornyai az égig értek, és átszelték a mennyet is. Egy várost is alapított a templom köré, ami a Ráma-Krisna-Pura nevet viselte. Az volt a vágya, hogy az Úr Brahmá felszentelje a templomot, ezért Brahmalokára utazott, hogy találkozzon Vele. Mivel az idő a felsőbb bolygórendszeren másképpen telik, sok évszázad múlt el, mire a király visszatért a Földre. Amíg Indradyumna „fenn” volt, két király is uralkodott a vidéken. Az első király idejében a templomot homokvihar fedte be, de Gálamádhava uralkodásakor a homokot söpörték. Amikor Indradyumna király újra megjelent, elpanaszolta, hogy ezt a templomot ő építtette, ám senki nem hitt neki. Nem messze a templomtól egy banyan fán élt egy varjú, Bhusandi, aki már sok korszakot megélt, s megjegyezte a templom építését. Bhusandi megerősítette a király történetét. Ezek után Indradyumna imádkozni kezdett Úr Brahmához, hogy szentelje fel a templomot és a környező térséget, Srí Ksetrát. Az Úr Brahma azonban így felelt: „Ez a hely a Legfelsőbb Úr belső energiájából nyilvánult meg. Az Úr örökké itt tartózkodik, és akkor jelenik a meg, amikor arra vágyik. Nekem nem áll jogomban hogy ide helyezzem az Urat.” Nagy vágyakozással a szívében, az Úr jagannátha megjelenésére, éjjel és nappal imákkal fohászkodott Hozzá. Látva, a király elszántságát, aki hosszú idő óta nem evett és nem ivott, csak az Úrhoz fohászkodott, az Úr Jagannátha megjelent az álmában, és biztosította róla, hogy közeleg az eljövetelének az ideje. Megkérte a királyt, hogy menjen el az óceán partján fekvő Bankimuharanba, ahova egy vízen úszó farönkként (Daru- Brahman) fog, megérkezni hosszú utazása után. így is történt. A transzcendentális farönköt arany szekérre helyezték, úgy vitték Gundicába, díszes kísérettel karöltve, az Urat dicsőítő, hangos énekszó mellett. sokáig kerestek megfelelő mestert a múrtik megfaragására, mert akárhány fafaragó csak próbálta megfaragni, mindnek eltört a szerszáma. Végül Visvakarmá, aki a mennyei bolygók építésze, beleegyezett, hogy eljön és huszonegy nap leforgása alatt megfaragja a múrtikat. Egyetlen kikötése volt csupán, hogy senki sem zavarhatja meg, amíg elkészül a munkájával. A király kénytelen volt beleegyezni, és boldogan hallgatta a műhelyből kiszűrődő kopácsolás hangjait. A király minden egyes nap, amíg a múrti készült, fel-alá járkált a templomajtók előtt nagy várakozással a szívében. Ám egyszer csak a kopácsolás abbamaradt, és három napig semmilyen hang nem hallatszott ki a műhelyből. A kitűzött határidőből hét nap volt még hátra, de a király olyan izgatott volt, hogy nem bírt tovább várni. Miniszterei többször is megtiltották neki, mégis hajtotta a vágy, hogy végre láthassa az Úr Jagannáthot, s a türelmetlenségében berontott a műhelybe. Ott állt Jagannátha, valamint a testvérei, Subhadrá és Balaráma. A múrtik még nem voltak lefestve, s még nem volt megfaragva a lábuk és a kezük. A királynak mégis nagyon gyönyörűnek tűntek, hiszen olyan régóta várt már rájuk. Hódolatát ajánlotta Nekik, ám mire feleszmélt, a szobrász már eltűnt. Indradyumna király elszomorodott, hogy a türelmetlensége miatt, most a szeretett múrtijai befejezetlenek maradnak. Ám ekkor az Úr Jagannátha így szól hozzá:„Nincs anyagi kezem vagy lábam, de a transzcendentális érzékeimmel minden ételt elfogadok, amit bhaktáim ajánlottak fel szolgálat gyanánt, s a világ javáért egyik helyről a másikra megyek. Megszegted az ígéretedet, de ez csak a kedvtelésem édességének a része, hogy megjelenhessek Jagannátha formámban, ami alátámasztja a Védák szavait; amely kijelenti: „Láb nélkül mozog, kéz nélkül elfogad. Különösen élveztem ezt az édes kedvtelést, amelyben megtörted az ígéretedet. Azok a bhakták, akiknek szeme a szeretet írjával van bekenve, mindig fuvolát tartó, fuvolázó Syámasundarként fognak látni Engem. De ha az a vágyad, hogy bőségben szolgálj Engem, időről időre díszíthetsz arany kezekkel és ezüst lábakkal. Habár biztosan tudod, hogy végtagjaim a dísz minden dísz közül.” Az Úr Jagannatha szavait hallva Indradyumna király teljesen elégedetté vált és így imádkozott Hozzá: Legyen a Te templomod napjában csak három órára zárva, hogy az univerzum összes látogatója láthasson Téged. Etessenek Téged egész álló nap, hogy lótusz ujjaid soha ne száradhassanak meg. - Úgy legyen! - válaszolta Jagannatha. Ez volt az Úr Jagannátha története. Azóta az Úr Jagannáthát egész Indiában imádják, különösen Orissza tartományban, (Jagannátha Puriban) ahol az Úr Jagannátha hatalmas temploma áll. A Ratha-yátrá fesztiválra egész Indiából zarándokok milliói érkeznek, hogy minden évben az imádatukat kifejezzék, az Úr Jagannátha, valamint Balaráma és Subhadra felé, akik az Úr testvérei. A múrtik három óriási szekéren vonulnak fel. Az Úr Jagannáthát dicsőitő mantra a következő: Jagannáthah swámi nayana-pata gámi bhavatu me. Jagannátha azt jelenti, hogy „Az univerzum Ura.” „Óh, Univerzum Ura, kegyesen válj láthatóvá számomra" Jagannátha formáját látva elszáll minden fájdalom, amit az Ő iránta érzett a hosszú elkülönülés okoz. Szemei olyanok mintha az univerzumot innák. Mosolya áldásos boldogsággal melengeti szívünk legmélyét. Hogyan érthetnénk meg, milyen sokkal tartozunk ezért Indradyumna királynak? Kitartó imáinak köszönhetően az egész világ élvezheti Jagannátha édes szépségét. Bárki, aki megízleli e nektár cseppjét, megrészegül az Istenszeretettől.

Jégkrémfalók

Már Vrindavanban meggyőztem a többieket, hogy Indiában nem lehet jégkrém nélkül létezni. Mondjuk nem kellett őket sokáig győzködni. Tény, hogy jégkrémező társamhoz csak Puriban csatlakoztam. Így első délután, már bele is másztunk az első fagyis kocsiba. A jégkrém csokival volt bevonva és belül is csokis volt, és csak úgy olvadt a melegben. Közben sétáltunk és egy bolthoz érkeztünk, ahol észrevettük, hogy jégkrémünk elfogyott, így gyorsan vettünk még egyet. A többiek kicsit furcsállták, így nem is tartottak velünk lépést. Az az igazság, hogy szerintem ha teljesen őszinték vagyunk egész nap folytattuk volna, még este is. Igaz, hogy nem egy Magnum, de ár arány értékben csodálatos. És ezt a kedvtelést innentől kezdve mindennap végeztük. Az sem zavart bennünket, ha poharasat vettünk, hiszen van ujjunk. Mayapurban már profik voltunk és egy nap három is belefért. Valójában szerintem mi ettük ki a bolt készletét, s közben másokat is függővé tettünk, hiszen a jégkrém evésnek mesterei lettünk Rasikával. Igaz?

Az első ébredés az óceán mellett

Na jó nem közvetlenül mellette, de akkor is benne volt a levegőben valami. Plusz felemelő érzés volt nem hideg orral ébredni, igaz a hideg víz egyből kipattintotta pilláimat. Mert, hogy Krisz azt mondta a folyosón sincs meleg víz, így a kedvenc vödrös mosdás kilőve. Később rájöttem, hiba volt ezt elhinni kedvenc szobatársamnak, mert úgy tűnik a villanykapcsolók mellett a vízcsap is megzavarja. Sebaj gyors fürdés, és meglepően gyors öltözés, hiszen nem kell több réteg: elég csak egy. Krisz mesélte milyen jó, hogy vízpart mellett vagyunk, olyan romantikus köd-pára látszódik az ablakból. Irigykedtem is, hogy én meg átalszom a legjobb fotóhelyzeteket. Reggeli után gyors eligazítás, hogyan is fog felépülni ez a pár nap. Első napra csak egy kis rövid túrát terveztek, mert a tegnapi utazás kivett belőlünk sok energiát, meg hát a hőmérséklet különbség sem kicsi. Melegben, homokban zarándokolni meglepően jó. Egyszer csak szembesültünk a köd-pára válasszal. Mert hát nem az volt, hanem egy szeméttelep, ami öngyulladással füstöt terjesztett. Egy nap alatt kétszer vezetett meg Krisz élettársam, de ettől még bírom a fejét. Betértünk első Puri templomunkba, majd az udvaron leültünk és előadást hallgattunk. Persze az oroszok itt is jöttek velünk erősítővel, mikrofonnal. Épp elmélyülhettem az önsajnálatban, mikor a fejemen koppant valami jó nagyot. Hát igen, mondták hogy Puriban azonnali visszahatás van, de amíg nem tapasztalod nem hiszed. Egyből felébredtem és magamhoz képest figyeltem is. A gyümölcsöt pedig eltettem, jó ha az embert emlékezteti valami a saját elméjére. Ebéd után sziesztáztunk, majd szépen lesétáltunk az óceán partra. Jó volt érezni a víz szagát, a lábamon érezni a homokot, a bőrömön érezni a napot. Persze egyből rohantam volna a vízbe, de hát itt nem lehet fürdőruciban lenni, és a hullámok is igazán nagyok. Így fájó szívvel csak bokáig mentem bele. Közben az árusok jöttek és mind igazgyöngyöt akartak nekem eladni. Persze nem hittem hogy igaz, bár azt láttam, hogy gyöngy. És ahogy lenni szokott egy mosoly és egy no válasz nem tántorítja el őket, hanem jönnek és folytatják. Közben megkérdezte honnan jöttem. Mondtam Hungary, erre ő, oh Dél-Amerika? Na ezen jót nevettem. Közben pedig jöttek-mentek a tevék a parton. Egyszerűen ezzel nem lehet betelni.