Mikor még itthon említettem az embereknek, hogy vonaton is fogok utazni,
mindenkinek egyből a vonat tetején utazó embertömeg jutott az eszébe, és persze
egyből aggódni kezdtek. Hitték is meg nem is, hogy igazat mondok a hálókocsis
vonatokról. Indulásunk előtt kaptunk egy „jótanács” listát, amiben benne volt,
hogy széles ragasztószalagot és karton vigyünk, mert a vonaton a légkondit
ezerrel nyomják és nem lehet kikapcsolni. Szóval, ha volt is bennem némi
aggodalom, az eloszlott, mert a légkondi már egyfajta luxust feltételezett. Az
állomásra jó korán kiértünk, sebaj jobb korábban mint későn, és hát már
említett, hogy Indiában utazáskor bármi megtörténhet. Így egy halomba tettük a
cuccainkat, volt ki aludt, ki sétált, ki pedig evett így várakozás közben.
Aztán egyszer csak elérkezett a felszállás ideje. Elképzelni sem tudom, hogy
kocsiból állt a vonat, de sokáig kerestük a helyünket. Hát volt sejtésem arról,
hogy nem dupla ágyak lesznek, de hogy annyi hely sem lesz az „ágyak” közt hogy
fel lehessen ülni? Egyből előjött a klausztrofóbiám, és már a menekülési
útvonalat kerestem, mert igen vonzóbb volt a vonat tetején utazni. De Krisna
kegyes és kiderítettük, hogy a szemben levő két hely üres egészen Kalkuttáig.
Hurrá így a középső fekvő helyek felszabadultak, végre ülni is lehet és még
levegőt is kapok. Alig, hogy elindultunk egy anyuka jött oda, hogy neki már
pedig épp arra a két helyre szól a jegye. A többiek már el is akartak onnan
cuccolni, de az én élni akarásom sokkal nagyobb volt ennél, és az eszem is
egyből vágott, így ellentmondást nem tűrő hangon megkértem mutassa meg a
jegyét. A nő közölte, hogy a férjénél van és pár perc hozza is. Na azóta is
hozza. S azóta is mosolygok, hogy ilyen amikor két jegy nélküli küzd meg egy
helyért amihez valójában sem köze, sem joga nincs. Mindegy: én nyertem. Közben
Rasika (mindenki anyukája) járta a ragasztóval és a kartonnal a fülkéket, hogy
a légkondit kiiktassuk. Ennek amúgy két oka van: az egyik mert így könnyen meg
lehet fázni, a másik, hogy a betegségek, fertőzések azért ott keverednek ahogy
csak lehet, épp úgy mint kicsiny hazánkban, ha nincs megfelelően tisztítva a
rendszer. Sok nevetés után, mindenki alváshoz készülődött. Nos ez az út egy
ingyenes hullámvasút szolgáltatást is tartalmazott, így én sokat nem áldoztam
az alvás oltárán, de sokszor adtam hálát az égnek, hogy vacsorára semmit sem
ettem, mert azt hiszem a wc és az ágyam közt rohangáltam volna. Néha zavaró
volt a fegyveres őrök járkálás a fülkék közt, pedig igazán figyelmesek és
kedvesek voltak velünk nyugatiakkal, de hát akkor is ezer éve nem láttam ekkora
fegyvereket. De hát ők vannak otthon, csak tudják ez miért is fontos annyira.
Egyszer csak arra riadtam, hogy le kell szállni. Leszálltunk, tény hogy csak
elhittük, hogy jó helyen szállunk le, mert semmi jelét nem láttam, hogy ez
Kalkutta. Sajnos voltak akik lassabban riadtak fel, és egyszer csak arra
lettünk figyelmesek, hogy a vonat elindul és a társaink meg fent vannak. Hát
így hajnalban egy legény volt a talpán aki egyből a vonat után eredt és
kapkodta el a repülő bőröndöket és embereket. A végén mind meglettünk, de azért
erre egyszerre mindenki felébredt. Szervezőink nagyon tudják ám a dolgukat, így
a busz már az állomás előtt várt bennünket, és indultunk is Mayapurba.
Lelkiekben felkészültem az emberáradatra hiszen fesztivál van, valamint arra,
hogy búcsút kell vennem kedvenc szobatársamtól. Pedig már igazán megszoktam
őt..
