Sokat gondoltam arra, hogy milyen
lesz Jagannatha templomát kívülről csodálni, tudván, hogy ott van bent, s mi
nyugatiak oda ugyan be nem mehetünk. Mert hát ahimsza ide vagy oda, mi még
mindig csak vendégek vagyunk ebben az országban, és ha tetszik hanem vannak
szabályok amiket el kell fogadnunk. Ilyen jelen esetben az, hogy nekünk ott nem
semmi keresnivalónk nincs. Reggel még el sem tudtam képzelni milyen is lesz ez
az egész. Étkezés után beültünk a motoros riksákba és indulás. Végig az óceán
partján, ami épp olyan látványos és megnyugtató mint az első nap. A nagy
templomtól nem messze van egy „nyugatiak részére fenntartott” Jagannatha
templom. Mayapuron kívül még nem találkoztam a mosolygós úrral, így igazán
vártam ezt a találkozást. Az oltár épp be volt zárva. Bár éreztem némi
csalódottságot, de fogtam magam és ahogy illik, ahogy tanultam körbejártam az
oltárt balról jobbra, közben szembe jött velem egy orosz, akinek egyből jeleztem,
hogy stop ne tovább, majd vette a lapot, hogy tehát hátra arc és akkor ugye
háromszor? Én pedig csak bólogattam, mert hát csak nem engedhettem, hogy az
Univerzum Urát megsértsék. Titkon kívántam, hogy lássam Őt, és hát a titkok
mindig kiderülnek, így a második megkezdett körnél észrevettem, hogy a pujári
nyitja az ajtót és az Úr már mosolyog is. Azt nem tudom, hogy Ő vagy én
voltam-e a kíváncsibb (csak sejtem, hogy én, hiszen Ő mindig láthat engem), de
a harmadik kört már gyorsabban tettem meg, hogy odamehessek elé, hogy
adományozzak és egyszerűen csodáljam nagy szemeit és széles mosolyát. És igen
mahát is kaptam, és igen egy darabja az utcán a földre hullott, és igen egy
másodpercig sem gondolkoztam: lehajoltam érte és már meg is ettem (bocs anyu).
És eszembe sem jutott, hogy por, hogy India, hogy fertőzés, hiszen az Univerzum
Urának a mahája, mit holmi kosz. Na és ezután harinámmal indultunk meg. Akik
megpillantották a nagy nagy templomot egyesével a földre borultak. Az utcai
árusok ez már megszokhatták, hiszen nem is figyeltek ránk. A templom előtt
pedig tánccal köszöntettük az Urat. S igen könnyek törtek elő, mert Ő ott, én
itt és mégis minden úgy volt tökéletes ahogy volt. S igen mindenki próbált
belesni, volt aki elég sokáig be is jutott, de hát Őt mégsem láthattuk, de
igazán érezhettük. Még este is éreztem jelenlétét, s miközben páran az út
szélén kolduló leprásokról meséltek elgondolkoztam, hogy vajon én miért nem
láttam azokat az embereket. Talán egy pillanatra megszűnt a tér és az idő? Igen
azt hiszem ez történt, mert a körülöttem történtekről nem vettem tudomást, csak
a bennem zajló érzelmekre koncentráltam, ami teljesen magával vitt oda be a
templomba, oda ahova ebben az életembe fizikailag be nem léphetek soha.
