Két éve nem volt alkalmam ide eljutni,
és tény hogy most is sokat gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem. Sajnos nem
vagyok olyan magas szinten, hogy értékelni tudjam, így csak azt láttam az
egészben, hogy nyolc óra oda és nyolc óra vissza. De a többiek meggyőztek
arról, hogy tartsak velük, ha másért nem akkor azért mert nagyszerű életképeket
tudok majd ott készíteni. Ugye azt mondanom sem kell, hogy az eső esett, mintha
kötelező lenne. De persze adjunk hálát az esőnek, hiszen ebből táplálkozik a
föld, a növények és mi is. Hátul a buszban egy kis csapat verődött össze,
akikkel nevetve vettük a rázkódásokat. Mert volt hogy egy egy bukkanónál fejünk
a busz tetejét súrolta, és volt aki csak kitámasztva mert aludni, mert félő
volt, hogy egyszer csak a padlón találja magát. Én igazából padlót fogtam,
mikor szembesültem a sárral ami fogadott. Nincs ezzel bajom, ha praktikus
ruhában lettem volna, de a szoknya szandál nem erre való ám. Szóval sétáltunk,
de közben egyensúlyoztam, hogy ne csússzak el és még fotózni is tudjak.
Valahogy nem éreztem át a hely szellemét, lelkiségét. Inkább csak nézelődő
voltam. Indiában szinte mindenhol étellel várnak bennünket, így volt ez itt is.
A vonat utazásból kiindulva nem ettem sokat, mert sejtettem, hogy az utak
visszafele nem lesznek jobbak, mint idefele. Tartottunk egy egészségügyi sétát,
majd vissza a buszra és következett az újabb nyolc órás út. Ami tíz óra lett,
mert közben kaptunk egy lyukat az egyik kerékbe. Így kényszerpihenő alatt
betértünk egy kis boltba, ahol az árust nem zavarta meg a terméken levő ár, így
annyiért adta amennyiért nem szégyellte, és nem is értette, miért is mutogatjuk
neki a rajta levő árat, hiszen ő mondja meg mennyibe is kerül. Nem volt mit
tenni, annyiért vettük meg. Az úton visszafelé már éreztem, hogy gyógyszerrel
fekszek, mert nyűgösebb voltam a kelleténél. És igen sajnálom, hogy ebből az
útból csak az utazás és az ebéd maradt meg. Nincs mit tenni, nem vagyok én
semmilyen szinten sem.
