A buszon már tudtam aludni. Időm
is volt rá, hiszen ez az út is közel négyórás. Néha mikor kinyitottam a szemem,
nyugalom árasztott el, hiszen ezen a helyen már jártam: egy-két dolog ismerős
volt, bár Indiában aztán tényleg mindig minden változik, kivéve az utak
minősége. Nem meglepő módon az eső ismét esett. Úgy néz ki ez egy ilyen utazás:
eső ott ahol szinte sosincs. Leszálltunk a busztól, és elkezdtem figyelni az
embereket, hát voltak elegen. Jó eső érzés olyan helyen lenni, ahol ismered a
szegleteket, és biztonságban vagy. Így a kis szusszanást Rasikával ki is
használtuk és elrohantunk venni egy szelet maha pizzát. Hogy mi a csodálatos
ebben? Hát az, hogy gondolkoznod sem kell, mert itt mindig találsz mahát:
pizza, tészta, sok édesség. Igen ez már a nyugatiaknak készült, de persze
megtalálhatóak az igazán fűszeres, csípős indiai ételek. Volt egy kis
tanakodás, hogy ki melyik szállásra kerül: szám szerint csapatunk négy felé
oszlott. Búcsút vettünk egymástól kedvenc szobatársammal és mindenki ment amerre
mennie kellett. Mi négyen kerültünk abba a szállóba, ahol már két éve is
voltam. Így tapasztalatomat megosztottam a nagyobb méretű csótányokról, s mikor
átforgattuk az ágyakat megnyugodtam, hogy most a lakótársak ajtón kívül
maradtak, s bíztam benne, hogy ez az elkövetkező napokban így is marad. Egy a
titok: fürdőszoba ajtót zárva kell tartani. Azt nem mondhatnám, hogy nagy hely
maradt az ágyak és a bőröndök közt, de az alváshoz épp elegendő. És igazából mi
másért is lennénk a szobába. Tény, hogy
az éjszakai vonatút kivett belőlem, így egyből vízszintbe helyeztem magam és
már aludtam is. Közben kardinális problémánk lett ugyanis négyen voltunk három
lakatkulcsra. És hát mindannyiunk szabadnak született, függeni nem igazán
akartunk egymástól, ha már alkalmazkodni meg mégiscsak illendő. Szóval némi
fejtörés után főszervezőnket megkérdeztem és megvilágosodtam: számzáras lakat.
Igazából leesett az álam, hogy ez a nagyszerű és egyben egyszerű ötlet ugyan
nekem, hogy nem jutott eszembe eddig. Mondjuk itt meg is értettem, hogy
útszervező nem leszek egyhamar. Szóval szereztük egy számzáras lakatot és így
már mindenki megnyugodhatott. A nap hátralevő részét nem töltöttem a
többiekkel, hanem szépen meglátogattam az Urakat, és igazán tetszett, hogy
lehet fotózni. Két éve még nem lehetett. Tény, hogy nem értem miért és mikor
lehet és miért és mikor nem lehet, de hát ugye ez India a csodák országa, ahol
igazán minden megtörténhet. Szóval kihasználva az alkalmat és a lehetőséget,
mindent fotóztam amit csak láttam. Igazán szeretném az egészet úgy ahogy van
hazahozni.
