Régen voltam már a budapesti
krisna templomban, úgy hogy időt is töltsek, ne csak berohanjak: köszönjek,
adományozzak és menjek is tovább. (persze közben egy sütit csak meg ettem) Igen
utoljára épp egy éve voltam, most már tisztán emlékszem. Akkor nem tudhattam,
hogy idén más lesz. Szóval beléptem és minden a jól ismert helyén volt. Az Urak
csudaszépek voltak, mint mindig, s épp olyan megnyugtatóan hatottak rám, mint
amikor 7 éve megpillantottam őket legelőször. Amikor eldöntöttem, hogy
elindulok egy úton, mert látom jó felé vezet. Igen tisztán emlékszem, mikor
először mentem, sokan voltak, rengetegen. Épp a megnyitóra mentem. Igaz a
helyemet nem találtam, szépen megálltam hátul és néztem a boldog arcokat,
élveztem a zenét, a színeket, az illatokat. Majd leültünk és megbeszéltük, hogy
költözhetek, lesz hol laknom, lesz hol „dolgoznom”, lesz mit ennem, és lesz mit
tanulnom. Nem volt ez nagy egyeztetés, egyszerűen csak azt kellett látniuk,
hogy igen akarom, mert érdekel, igen két kézzel fogadom el az esélyt egy
tisztább életre. Talán március lehetett, és májusban már költöztem is. Tudom
hálásnak kell lennem, hogy akkor megláttak, meghallottak és én hallottam. Nehéz
ez, mert egy életen vagy akár több életen át is hálásnak kell lennem annak, aki
elindított, aki segítséget nyújtott. Még ha ugyanazon személyek kell is
hálásnak lennem akinek nem igazán szeretnék hálás lenni.. De lehet amit néha
nehézségnek élünk meg, az a legnagyobb segítség az életünkben. Mert ami nem
öl meg az megerősít mondják az okosok. Szóval
a hálát sosem szabad feledünk, a szót hogy köszönöm ki kell tudni mondanunk, mert ezek nélkül
mit sem érünk mi emberek…
