„Egy negatív érzelmet egészen addig meg kell élned, át kell érezned, amíg el nem veszíti jelentőségét számodra. Amikor már rágondolva az érzelemre vagy a helyzetre nem billent ki a belső békédből, megtanultad azt, ami dolgod volt vele.” Olvastam az aranytukor.blogspot.hu oldalán. Mert a vasárnap nagy kérdése, hogy meddig is sajnálhatjuk önmagunkat, meddig is nyalogathatjuk sebeinket? Vajon mennyi a normális idő, hogy ezeket fel tudjuk dolgozni, nem csak felületesen, hanem tényleg úgy isten igazából. Nagy kérdések, mert ezek egyéntől függenek. Függ attól, hogy milyen szinten áll az egyén önismerete, mennyire őszinte magával, mennyire mer szembenézni a valósággal, s mennyire teszi félre önimádatát. Mert valahol mindannyian imádjuk ám magunkat, mind hisszük, hogy jó vagyok, hogy ezt azért nem érdemlem meg, és hisszük, hogy mások nem látják mit is érünk. Hirdetjük, hogy nem fontos mások véleménye, ha mi tudjuk mennyit érünk és hol a helyünk. És ezt annyira el is hisszük, hogy már majdnem valóságként éljük meg. De mindig lesznek helyzetek, amikor semmi másra nem vágyunk csak egy kis buksi simogatásra, és hogy más is kimondja: jó vagy, és jó helyen vagy, és igen mi szeretünk téged.. S hogy ettől gyengének tűnhetünk? Nem hinném, egyszerűen csak fel merjük vállalni azt amire szükségünk van: ha kell sírunk, ha kell nevetünk, ha kell hisztizünk, ha kell zsarolunk, ha kell fenyegetőzünk és ha kell sértődünk. S hogy miért? Hát mert emberek vagyunk, az érzelmeink áldozatai, hiszen van amikor a józan ész nem nyerhet és marad minden más eszköz a megvalósításra..
