Itt van a vénasszonyok nyara,
vagyis már lassan búcsúzik. Nagyon belehúztak az öreglányok, mert vasárnap már
a szandálomon agyaltam, hogy csak elő kellene szedni, hogy legyen meg a nyári
illúziója még az ételosztáskor, de aztán letettem róla. Az ételosztást követően
egyből készülhettem a következő hétre, mert ígéretet kaptunk jó sok sütőtökre.
Az előkészüléshez pedig emberek kellenek. Ismét zumbás lányokhoz fordultam,
akik lelkesen el is vállalták. No de ki hitte akkor ha ami nekünk olyan jó, az
a +25 fok, az a földön levő még le nem szedett töknek nem annyira tesz jót. Így
hát mára kiderült a tökből semmi sem maradt, mert szépen berohadt. Hát igen mi
örülünk, hogy nem kell fűteni, persze a pesszimisták már hajtogatják: meg lesz
ennek a böjtje, majd fűtünk még májusban is. És ezzel megteremtik a májusi
hideget. Nem értem én, miért nem örülünk annak ami van? Miért bánkódunk múlt
emlékeken, és miért félünk, aggódunk a jövőtél? Nem lehetne egyszer csak a jelenben
lenni, élni, és értékelni? Fogyó Hold van, rákként érzem, érezzük a
környezetemben levőkkel. Akkor most félnem kellene már előre mert bár lesz növő
Hold mikor majd baromi erősnek érzem magam, de ohh jajj ne élvezzem ki a biztonságot,
mert igen lesz ismét fogyó Hold is mikor a gyengeség és a reménytelenség lesz a
vezető érzés? És ne egyek ma mert holnap
is éhes leszek? Nem hinném hogy így kellene élni az életünk, mert ahhoz túl
rövid…
