2014. március 22., szombat

Érkezés Vrindavanba

Amikor leszállt a repülő, és kikerültem a reptér elé az utcára, akkor fogtam fel valójában, hogy immár harmadjára élhetem meg álmomat. Csapatunk több felé oszlott, így három különböző helyre és időpontban érkeztünk. Én az első csapatba tartoztam, mert Vridnavana a szívem csücske, vagy az egésze. Mivel két évig amit lehetett félretettem erre az útra, úgy gondoltam, hogy ez is belefér. Vagyis bele kell férnie, mert Vrindavana nélkül nekem India szinte semmit sem ér. Persze ez némi túlzás, de kell nekem mint só a tengernek. Szóval felültünk a reptéren a buszra, s útnak indultunk. Ami elsőre meglepett, hogy nem éreztem semmi különös szagot. Pedig Indiának van szaga. Sokaknak büdös, szerintem egyszerűen más. Más a levegő, a füst, a benzin és minden egyszerűen más. Vannak akik félnek a másságtól, a nem megszokottól. No engem inkább vonz. Egy ideig nézelődtem a buszból, mert India napról napra más, nem hogy így két év után. Az első megállónál örömmel vettem a már szokásosnak mondható chipsemet. Egyszerűen imádom a kis különbségeket. Itt van Spanish Tomato chips. Nem értem, hogy mi alapján döntik el a cégek, hogy milyen ízesítést hol forgalmaznak. Mert ha előzetes felmérés alapján eldöntik, hogy Európában az emberek ezt az ízt nem szeretik, akkor én tuti Ázsiában élek, mert meg sem kérdeztek és még ízlik is. No meg érdekes, hogy a harmadik világban a chips krumpliból van. A szeletek nem olaj áztatta, átlátszó kis ostyák, hanem rágható vastagságú, és egybe állagú karikák. Tehát mi nyugaton ebből is szart kapjuk, sebaj jó az nekünk fogyasztói társadalom. No de a chips evés után elnyomott az álom, hibába minden érdekesség. Közben egyre hidegebb lett, ami eleve nonszensz. Indiai emlékeimben akár hogy kutatom egyszer sem fáztam. Már az összes létező dolgot magamra vettem, de ez is kevésnek tűnt. Egy idő után már azon agyaltam, hogy lesz ami lesz én előveszem a hálózsákot. Lehet, hogy a fáradtság tette, de igazán szenvedtem. Aztán egyszer csak megláttam Dénest, a tevét (én neveztem el Dénesnek, és senki sem tud arról meggyőzni, hogy nem Dénes, mert ő egyszerűen Dénes). 


Így aztán már vacogva, de nem tudtam betelni az utcák, az emberek, az épületek látványával. Igen szegényesebb, mint nálunk (persze nálunk is lehetne ilyen szintűt találni), de én akkor is csodálattal néztem, és jó volt látni a boldog arcokat, és az integető gyerekeket, mert ők igazán örülnek, hogy mi oda megyünk. Legalább annyira mint mi. És nincs annál jobb mikor mindenki örül a másiknak, míg így ismeretlenül is. Éreztem, ahogy nő az itt eltöltött percek száma, úgy kerülök távolabb az otthoni dolgoktól. S ez jó, mert ez is volt a célom. No megérkeztünk szállásunkra. Volt némi kavarodás, mert hát Indiában semmi sem probléma és mindig minden megoldható. Így egyből egy gyors szállás cserével kezdtük, mert az egy dolog, hogy nem volt külön fürdő, de sajna az ablakot sem leltük a szobákon, mert hogy egy pince volt lent a mélyben. A másik szálloda már ismerős volt, aludtam ott egyszer egy éjszaka. Nem nagy, de két embernek elég és tiszta. Igazából ennél többre nincs is szüksége az embernek, de ezt a nagy nyugati életben már elfeledtük. Szobatársammal mindketten az ágyba estünk, próbáltunk felmelegedni, de van az a pont amikor ez lehetetlennek tűnik és az orrod hideg marad minden körülmények közt. Voltak akik elmentek ebédelni, nekem maradt még az utazásról, így én ezzel nem töltöttem időmet. Este pedig eljutottunk a Krisna-Balarama Mandirba, ahol újra köszönetet mondhattam, hogy beléphettem erre a szent helyre és egy hetet eltölthetek itt az Urakkal. Szavakkal sem leírni, sem elmondani nem lehet, mert a hálát csak érezni lehet és nem kifejezni, egyszerűen csak állni és nyelni a könnyeidet amíg bírod, aztán pedig kiengeded, hiszen ami bent van az kint is van, titkolni úgy sem tudod, mert Istenke mindent lát amit akar…


Beszéljünk a franciákról: az első nap

Ohh hát oda nem menj, csalódás, koszos, büdös, és nem kedvesek. Még angolul sem beszélnek. Jó, de ott van Mr. Morrison, és hát bakancslistám...