2013. november 27., szerda

Bocsánatkérés, bűnbocsánat avagy hogy is van ez?

A vallásokban egy közös biztos pont van és az nem más mint Isten szeretete. Sokan megkülönböztetnek Istenfélő és Istenszerető vallásokat. Pl.: Isten haragja stb. No azt hiszem mi maximum a karmától tarthatunk, már ha tartunk, hiszen a karmánkat mi magunk teremtjük tetteinkkel, és ha erről tudatosak vagyunk akkor már van egy kis kezdeti előnyünk. A karmikus visszahatásokkal a legnagyobb gond, hogy sok esetben nem tudjuk miért kapjuk, sokszor, sőt legtöbbször nem a mostani tetteink miatt szenvedjük meg hanem az előző életekből hordozzuk magunkkal, akár életeken át. Szóval ha valami karmikus akkor sokan sorszerűnek ítélik és fejet hajtanak előtte, legyen ahogy meg van írva. Közben pedig lehet ellene tenni, csak hát nem egyszerű, nem könnyű sőt kifejezetten nehéz. Valahogy soha nem értettem a bűnbocsánat lényegét. Értem, hogy Jézus már előre magára vállalta összes bűnünket, de valahogy mégis nekem érthetetlen, hogy a gyónás után megtesszük a kiszabott dolgokat és elnyerjük a bűnbocsánatot. Nem ítélkezek, de valahogy nekem furcsa hogy szinte ölhetek, erőszakolhatok  mert hiszem a bűnbocsánatot. Nekem valahogy természetesebb a karma. Tettél valamit és szívjál jó sokáig. Viszont vannak az életben olyan cselekedeteink melyek szinte egyből vagy pár hónap múlva visszaütnek. S mikor megkapjuk a pofont kezdünk el gondolkozni, és rohanunk, kapkodunk hogy valahogy rendbe tudjuk tenni. S képesek vagyunk a csillagokat lehozni, ígérni fűt fát és virágot. Sok szép idézetet lehet olvasni a bocsánatkéréséről és annak erejéről. És ha nem is kételkedünk a bocsánatkérés őszinteségében, vajon a megbocsájtótól elvárható hogy ezt meg is tegye és feloldozzon bennünket. József Attila szerint: Tudod, hogy nincs bocsánat.. Leegyszerűsítve, ha eltörsz egy poharat és bocsánatot kérsz attól a pohár olyan lesz mint volt? És aki megbocsájt tud belőle inni, vagy venni kell egy másikat? Van olyan fizikai dolog ami nem sínyli meg az sérüléseket? Egy fonalat össze tudsz úgy kötni hogy ne legyen csomó? Egy papírt össze tudsz úgy ragasztani hogy ne legyen nyoma a szakadásnak? Egy szövetet meg tudsz úgy varrni, hogy ne látszódjon maga a varrás? Mindenre egyértelműen nem a válasz. Ha ez egyértelmű akkor miért gondoljuk hogy a bizalom visszaállítható? Csak azért hisszük mert a bizalom nem egy látható, fizikai valami? Sokan azt mondják, hogy a bizalom egy vékony  cérnaszál. No a cérnát sem tudod úgy összekötni, hogy ne legyen ott az a bizonyos csomó, ami mindig is emlékeztetni fog arra a bizonyos szakadásra… Csinálhatsz bármit, megbocsájthatsz adhatsz feloldozást vagy esélyek százait, elhiheted az ígéreteket, a fogadalmakat, de a csomó, esetleg a csomók ott maradnak. És mihez kezdesz ha a csomóktól már a fonalat sem látod?

"Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.


Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.


Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg."

2013. november 25., hétfő

Érzelmeink csapdájában

Sokszor hisszük mert hinni akarjuk, hogy túl vagyunk egy egy traumán. S lehet így is van, de könnyű visszaesni, könnyen vissza tudnak rángatni. Lehet eleinte akár hetekre is visszaestünk, de az idő elteltével ezek a visszaesések már rövidebb ideig tartanak: napok, majd órák majd percek. Minél többször kapunk valami fájdalmasat annál edzettebbek leszünk, annál könnyebben rázzuk meg magunkat és lépünk át rajta. Egy bizonyos idő után már meg sem érezzük, észre sem vesszük, max tudomásul vesszük, hogy ismét bántani akartak, de már nem hat meg, mert a fájdalom elől az érzéketlenségbe menekülünk. Felvesszük a 21 század arcmaszkját és éljük sekélyes érzelem nélküli életünket. Ma egy jó barátnőm hívta fel a figyelmemet arra, hogy már kis korban arra tanítanak, hogy az érzelmeinket ne mutassuk ki, a szülőkön is az érzelmi elfojtást látjuk, így érzelemszegényen növünk fel. Vajon mennyire zavarja meg a gyerekeket, ha nem az érzelmi elfojtást látják, hanem épp az érzelmek megélését: boldogságot, szomorúságot, veszekedéseket, kibéküléseket, majd válást és az ehhez tartozó nem egészséges harcokat? Az érzelem nélküliség mellett épp oly veszélyes az érzelmek intenzív megélése is. Mert utóbbi esetben az észnek nem jut szerep. Csak vergődünk az érzelmeink közt: egyszer így egyszer úgy. S ez sem baj. A baj ha ezt nem magunkban meccsezzük le hanem rázúdítjuk a hozzánk legközelebb állóra, nem foglalkozván azzal, hogy ő ezt hogyan éli meg, hogyan dolgozza fel. Főleg ha ő épp ugyanebben az érzelmi gödörben van. Mert igen mind küzdünk, mind tudjuk hogyan kellene, s hogy mi a jó és mi a rossz, de mikor jön egy pillanat akkor elveszítjük az önkontrollt. Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy próbálja kontrollálni az ösztönlényét. Tehát figyeljünk oda a másikra, mert a saját fájdalmunk, kétségbeesésünk, bizonytalanságunk nem jogosít fel semmire, legfőképpen nem arra, hogy a másiknak ezzel fejtörést és fájdalmat okozzunk. Mert ha adunk akkor kapunk is, legyen az pozitív negatív, sajnos így működik a világ mert az egyensúly így marad fenn.   

2013. november 23., szombat

Step by step

Minden dolog, döntés agyban születik meg. Aztán akár tudatosan vagy tudat alatt, de cselekedeteinkkel ezt a döntést valósítjuk meg. Sokan vonzás törvényének nevezik, de ez sem más mint egy meditatív állapot. Egyszerű a képlet: amire sokat gondolsz az lesz a valóságod. Közben lehet hogy a tényleges valóság nem az, de te már annyira a saját filmedet éled, hogy a gondolataidat valóságként éled meg, nem hagysz teret a józan észnek. S hogy hol a határ az őrület és eközött? Hát eléggé vékonyka vonal választja el. No és ha ténylegesen megteremtjük a magunk kis valóságát, még akkor sem biztos, hogy teljesen tudatosak vagyunk erről. Meghozunk agyban egy döntést, meg is tesszük a lépéseket és elkezdjük élni az új hétköznapokat. Könnyen kizárjuk a múltat, hiszen új impulzusokat kapunk, ráadásul örömmel tölt el, hiszen minden az akaratunkból a terveink szerint történik. Olyan mint egy nyaralás: lubickolunk a hullámokban. Nincs is ezzel baj, ha a múltunkat lezártunk. Ha ezek a hullámok nem egy homoktenger hullámai amibe a fejünket dugjuk. Mert ha az, akkor jön egy nagyobb szél és a homokot elfújja, s csak állunk leszegett fejjel és látjuk, hogy felkelt a Nap, s mi pedig ott állunk a saját büdös nagy valóságunkban, miközben a múltunk tör elő. Az újrakezdés első lépése a lezárás. Ahogy az íráshoz meg kell tanulni az ABC-t, úgy ezt a lezárás lépcsőfokot sem lehet kihagyni. Dughatjuk homokba a fejünket hetekre, hónapokra évekre, vagy akár egy egész életre. De az igazi valósággal való szembesülést nem kerülhetjük el, mert egyszer csak tényleg ránk szakad a büdös nagy valóság mely súlya alatt egyszerűen összeroppanunk. S igen jobb későn mint soha, de talán legjobb ha a lépcsőfokokat egymás után tesszük meg, és nem hagyunk ki egyet sem…

2013. november 21., csütörtök

100% Herbal

Mikor először voltam Indiában túl sok felé kellett figyelnem így fel sem tűnt a Himalaya Herbals termékcsalád. Másodjára már igen, de egy ajakápolón kívül nem ruháztam bele semmibe. De pár nap után tudtam, ha újra megyek akkor már jobban szétnézek. Nem is értettem, hogy itthon miért nem lehet kapni, vagy ha lehet akkor meg iszonyat áron adják. Nehéz a vega életmód, főleg ha próbálod teljes körűen és tudatosan irányítani. Olyan ételekben, termékekben vannak állati származékok, hogy te is csak csodálkoznál. No  nem csak a csodás E betűkre gondolok. Viszont mintha megváltozott volna valami a kozmetikumok terén. Sokáig keringtek rövid történetek a „magzati alapanyagot” felhasználó termékekről. Már nem is tudom, talán a szemránckrémekben lehet felfedezni. No de lényeg a lényeg először a Tescoban fedeztem fel egy-két terméket, majd a két nagy drogéria üzletlánc fedezte fel (és akciózza mindig), majd pedig egy parfüméria lánc kirakatában láttam meg, szinte minden formában.  Természetesen nem ez az egyetlen 100% növényi termékcsalád. Régi nagy kedvencem az Yves Rocher, de hát ez nem pénztárcakímélő. Szóval  mivel mindenhol a Himalaya termékekbe futottam, rájöttem hogy nem lehet véletlen, valószínűleg tudatosabb veganak kell lennem. Így a döntésem, hogy szépen fokozatosan áttérek ezen termékekre. Ahogy kifogy valamim, akkor nem a jól megszokott terméket, márkát választom, hanem megnézem mit is tud az ősi India. Első körben egy fogrémet vettem. Elsőre ami feltűnt, hogy nem hófehér hanem szürke maga a fogkrém. Épp oly mentolos mint a többi. S nem nem paráztam be hogy a fogaim innentől kezdve beszürkülnek. Nem épp oly fehérek, mint eddig, s mikor kezembe veszem a tubust megnyugtató érzéssel tölt el a felirat: 100% Herbal. Azóta már bővült a kelléktáram két arcápolási termékkel, no meg szappannal. Jelentem teljesen elégedett vagyok mind testileg mind lelkileg,  mert tudom ma is többet tettem az állatokért.

2013. november 20., szerda

Állítsátok meg a világot ki akarok szállni

Sokan sokszor érezzük ezt. Nincs is ezzel baj, mert kell egy kis idő önmagunkra. Kell egy kis idő mikor kizársz mindent és csak te vagy tenmagadnak. Kell egy kis idő hogy összegezd gondolataidat, hogy analizáld magad, a helyzeted. Akár papírra is vetheted gondolataidat, mert leírva megszabadulsz tőlük, visszaolvasva pedig sokkal objektívebben látod. Szóval ez az időkérés természetes, ha valami bánt, ha valami sok, ha nem látsz tisztán, ha döntened kell vagy ha csak egyszerűen úgy érzed megfojt minden és nem akarsz semmi nagy dolgot tenni csak lenni. De tudnod kell, ha ezt nem közlöd a hozzád közelállókkal, akkor ők értetlenül állnak a dolgok előtt. Nem tudják mi van veled, aggódnak, majd téves következtetéseket vonnak le. Ők is agyalnak, hozzátesznek, elvesznek és csak várnak. Majd egy idő után már nem várnak, mert nem értik, mit miért teszel, és egy idő után már nem is akarják tudni. S mire te döntést hozol, mire te letisztázod a gondolataidat, addigra már nem lesz lehetőséged ezt a többiekkel közölni. Vagyis lehetőséged lesz, csak épp már zárt fülekre találsz. Mert igenis önző dolog azt hinni, aki szeret az vár, aki szeret az megbocsájt, aki szeret az elfogad, aki szeret azon átgázolhatsz. Nem, mert aki szeret az érez, aki szeret az aggódik, aki szeret az törődik. Légy minden körülmények közt őszinte: ha idő kell kérj időt, mert bár azt hiszed van időd, de tudd az idő véges, amiből könnyen kifuthatsz. 

2013. november 19., kedd

Fogyasztói társadalom

Azon már senki nem lepődik meg, hogy októberben minden boltban Mikulások vigyorognak ránk. Megszoktunk, igaz bennem felmerül a kérdés: idei vagy tavalyi? Mivel egy hét kényszerpihenőn vagyok, így van időm nézegetni a sok sok reklámújságot. Az igazat megvallva amúgy is át szoktam futni mindig, ki tudja mi az amiről lemaradnék ha nem látnám. Szóval igen közeledik a karácsony és láthatóan mindent meg kell venni, no persze ha van kinek. Minden akciós, minden olcsó és minden tökéletes. Például láttam egy plüss lovacska párnát. Hmm nem is tudom én hogy nőttem fel nélküle, de láthatóan felnőttem. Szóval az ügyes vásárló kinézi, megjegyzi, elrohan és megveszi. Jó előre, mert ami decemberben zajlik egy igazi kultursokk.  Sok hasonló terméket láttam amit bűn kihagyni: 4 centis filc hóember fülbevaló, vagy karácsonyfa fülbevaló (igazi party kellék). Aztán bicegős utam egy boltba is bevezetett, ne csak online nézelődjek. Meglepően tapasztaltam, hogy bizonyos energiaital doboz többféle színben is van. Gondoltam ez különböző ízeket rejthet magába. De hát sosem voltam energiaital kedvelő, így csak szóban megkérdeztem a kedves eladó hölgyet, milyen ízet is rejt a zöld palack. Egyből jött a válasz: lime. Ohh na végre valami természetesség. No eladó hölgyünk elgondolkozott, és kérte várjak míg megtalálja a megfelelő szót mert a lime nem az. Majd szinte a homlokára csapva közölte: tutti frutti. Megköszöntem az infót, majd hátra arc is ki a boltból. Azt hogy a tutti frutti miért jobb szó a lime-ra nem értettem, mert a két íznek köze nincs egymáshoz. És amúgy is emlékeim szerint minden energiaital tutti frutti ízű. Szóval okosabb nem lettem, de egy biztos: köszönöm nem kérek a zöld tutti fruttiből, mert ez még fagyiban is kék. Ööö mitől is kék? 

2013. november 14., csütörtök

A mesék hatása

Egy egész napot a pihenésre szántam. Mondhatnám láblógatásra de épp ezt nem tehettem. Két napja felhívott barátnőm, hogy Krisna tényleg ott van mindenhol, mert a tv-ben nézett egy mesét és abban is ott volt. Hát igen ott van mindenben, ha látjuk ha nem. No ezen felbuzdulva gondoltam bevetem magam a mesék világába. Épp szuperhősös volt (mostanában úgyis alacsonyan szállnak a hősök) így leragadtam. Mondjuk csodálkoztam, hogy minden hős egy filmben, de hát manapság ez a divat. Viszont a második mondatnál, ami így kezdődött: a "kislábujjon".. Na most hogy magyarázza meg egy szülő a gyermekének ezek után, hogy senkinek sincs „kislábujja vagy nagylábujja”? Mert van lábunk kis és nagy ujja. Sokan a mesék erőszakosságát emelik ki, hogy nem a valóságot látják, hogy elhiszik ha valakit lelőnek nem hal meg, vagy elhiszik, hogy tudnak repülni stb. Hát szerintem a meséknek van ennél másabb hatása is a gyermek fejlődésére. Lásd beszéd, vagy szövegértés. Ilyenkor mindig eszembe jut egy magyar tanár ismerősöm, aki középiskolában tollbamondáskor a plusz szót használta, és a reklámok hatására többen plussz-nak írták mint plusznak. Szóval egy gyerek szerintem könnyen megérti, hogy nem tud repülni, hiszen nincs szárnya vagy épp varázsruhája. A hősökben meg hinnünk kell, hogy ne legyen rémisztő ez a nagy világ..De hogy keressük a kis és nagy lábujjunkat kissé nonszensz. Így fel is adtam a további mesenézést, mert sosem lehet tudni, mit rejt magában a média nagy doboza.

2013. november 13., szerda

Nosztalgia Csapda módra..

Azt hiszem 13 évesen hallottam először Tankcsapdát. Valami másolt, rossz minőségű kazettán. Tetszett, igazán tetszett. Aztán múltak az évek és emlékszem az első két albumot még mindig kazettán, de kiadták újra. Még mindig csörgős csattogós minőségben, de nem bántuk. Viszont az első koncertet (kövezzetek meg) nem tudom felidézni. Sokra emlékszem, de az elsőre nem. Biztos a szegedi IH-ban lehetett, vagy ki tudja. Igazából mindegy is. Nagyjából nyomon követtem őket, de van egy időszak ami kiesett. Megjelentek albumok, meghallgattam és nem fogtak meg, így két hallgatás után visszatértem a régiekhez. A koncerteken is ezeket vártam rendszerint, sok más társammal együtt. Idővel előtört a digitalizálási mánia és a rajongók próbálták az első albumokat jobb minőségűvé tenni. Jelzem nem sikerült, még mindig csörgött és csattogott, maximum könnyebb volt mp3-ba csomagolva hallgatni. Na de eljött 2013 november 9, és most már mindenki boldogan rohanhat a Mol kutakhoz olcsón megvenni kedvenc albumait. Persze az első négyre én is beneveztem, s terveim közt szerepel még egy az újabbak közül. Így hétfőn fájós lábammal elbicegtem a kúthoz, örömmel szorítottam magamhoz kedvenceimet, majd gondoltam örömömet megosztom a szomszédokkal is. Így egyben meghallgattam mind a négyet, persze közben előjöttek a régi képek, emlékek, bulik, haverock és fanta. De jól van ez így, ennek is meg volt akkor az ideje, és meg van most is. És végre nem csörög-csattog, hanem egyszerűen üvöltve dübörög..

2013. november 11., hétfő

Mert fáj, úgy fáj, nagyon fáj...

Mert kell egy jó barát...
Már hetek óta terveztük, és végre elérkezett Kowa a városunkba. Igaz alig pár hete volt itt a Black out formációval, de hát Kowank sok projectben van, így lehet válogatni. Erőt vettem magamon és nem vittem fényképezőgépet, mert hát ha buli akkor buli. Nem várt, de annál jobban szeretett emberek is megjelentek a koncerten, így volt hova sodródni, de valójában a tér és idő elvesződött ahogy a küzdőtérre értem. Magam sem tudom mikor voltam utoljára a Lovardában, de élvezem hogy nem lehet bent dohányozni, igazán tetszik. Szóval a koncert pörgött én pörögtem ahogy illik, ahogy láttam és ahogy tanultam a szüleimtől. Aztán séta haza, majd egy rossz döntés és egy figyelmetlen lépés. Épp hogy megúszod esés nélkül, talán épp a mellett levő kap utánad, s te örömmel látod, hogy van egy korlát amire rátámaszkodhatsz, s támaszkodás közben eldöntheted hogy nevess, sírj, üvölts vagy épp a fájdalomtól elhányd magad. Azt mondják, hogy akkor fáj igazán ha hányingered is van. Jelentem volt. Közben azt sem tudod, hogy csillagot látsz, s már a melletted levő is kezdi felfogni, hogy nem viccelsz, nem hisztizel, hanem tényleg szenvedsz. No de fog összeszorít és indulás, hiszen csak 5 percre laksz. Mutasd magad keménynek, de erőd elfogy, és a melletted levő próbálna vidítani, de te inkább azt mondod: ok jöhetsz mellettem, de inkább ne nagyon szólj hozzám. Aztán gyors búcsú mert iszonyat kemény vagy. Na persze a második emelet, ami magasföldszinttel három, olyan mintha a Himalayat másznád. Aztán belépsz a lakásba lerúgod magadról a cipőt, majd a zoknit nadrágot, hűtő kinyit, mirelit zöldség a kézbe, bebicegsz a szobába, bedőlsz az ágyba és a lábadra helyezed a fagyott zöldborsót és átadod magad a fájdalomnak, a mennyei szenvedésnek, és csak vergődsz. Először nyeled a könnyeidet, majd rájössz hogy rohadtul nem lát senki, így már nem kell megfulladnod, majd hallod hogy egyre hangosabban tör elő belőled az az irdatlan fájdalom, ami hihetetlen mélyről tör elő, ami mindent magába foglal. S közben ráz a hideg, mert a zöldség hideg, s talán ha nem fájna annyira felvennéd a fűtést, vagy lenne annyi eszed hogy betakarózz. De nem te csak hánykódsz, közben szólnál valakihez aki a telefon másik oldalán van, de kevésbé tudsz már érthetően kommunikálni, mert a könnyeket már nem nyeled, hiszen senki sem lát. Eltelik vagy egy óra, már belefáradtál a szenvedésbe, a zöldséget visszarakod a hűtőbe, jó lesz az máskor is mert 2 in 1: ehető és gyógyító. Majd beveszed a kedvenc fájdalom csillapítódat, mert jobb mint a csoki torta, és bevánszorogsz a szobába. Végre felveszed a fűtést és be is takarózol. S szépen lassan rájössz: túléltem most már alhatok. És elalszol. Pár óra múlva felkelsz és szembesülsz a hajnali fájdalmad 80%-ával, s tudod, hogy te most nem fogsz ételt osztani. Előveszed telefonod, és a facebookot, összeszeded a gondolataidat és bízol benne hogy akik megígérték ott lesznek, és segítenek, és fel sem tűnik hogy nem vagy ott. És igen a csapat egy személyben mögötted áll: mennek bevásárolnak, megrendelik a következő hétre a kenyeret, eljönnek a kötényért, közben aggódva kérdezik, hogy vagy, mit tehetnek. Mindenki ajánlj egy jó gyógyírt. Aztán eljön a déli 12, de te nem akarod őket sokkolni, így csak várod hogy minden menjen a maga módján, ahogy hétről hétre, közben egy egy bizonytalan telefon, mert hát döntéshozót bár kijelöltem de ő a konyha rabja, én meg ott vagyok a telefon végén. Majd lezajlik minden, ahogy hónapok óta mindig. Elfogyott minden, szinte eljött mindenki, s közben még a zöldbab is akciós volt. Mert a csapat mint egy hátvéd áll mögötted, akik ha kell átmennek „támadóba” és előtérbe kerülve épp úgy jól működnek. Gyors helyzetjelentés, majd részemről sok sok köszönöm, mert igen köszönöm, hogy azzá lettünk amikké. És valójában az elmúlt időszakban többször mondtam, hogy a lelkem fáj, s talán fájhatna a testem kicsit, hogy elterelődjön a gondolatom. Hát vigyázzunk mit kívánunk, mert megkaphatjuk!

Mert néha ilyen is kell

Régen voltam már csapatépítőn, főleg az ott alvós fajtán. Na de ami késik nem múlik. Meglepően nem is szenvedtem annyira, mint amennyire hittem, hogy fogok. Persze nem telt gyorsan de eltelt. Ismerős helyen voltunk, így szinte az egész menüt ismertem, tudtam mit ehetek és mit nem. Aztán jött a hosszú éjszaka és a kora reggel. Főleg egy süppedős ágyban, ami minden forduláskor nem hogy a szomszéd szobában levőket, hanem a halottakat is felébresztette. No itt ugrik be a parkban található alábbi kép. Hát nem olyan mint egy horror film helyszín? 

No a reggeli megbeszélés után elindultunk vissza. Bár nem szeretek hátul ülni, de gondoltam alszok még egy kicsit, hiszen munkaidőben ezt sosem lehet megtenni, na de munkaidőben és utazás közben simán. Egy szomszédos településen megálltunk, hogy vegyünk innivalót és egy kis csokit. Félkómásan kiszálltam az autóból, a bolt előtt láttam egy babakocsit. Gondoltam megnézem magamnak a kislegényt. Na de akkor lepődtem meg igazán amikor láttam, hogy baba helyett egy zsák krumpli van benne. Folytattam utam a boltban, de szólni nem mertem a többieknek, mert tartottam attól, hogy hallucinálok. Vásárlás után jövünk ki a boltból, majd megszólal kollégám: láttad a hello kittys krumplit a babakocsiban? Megnyugodtam, hogy nem őrültem meg, hanem tényleg csere-bere volt: gyerekért krumplit. Megettem az egyik csokimat és ismét álomra hajtottam fejem, de nem tartott sokáig mert satufék, fejem az első ülésnél landolt, közben  Barbiiii kiáltás volt. A fék és a kiáltás oka egy szamár aki úgy döntött, hogy épp ott és épp akkor szalad át az úton gazdája nélkül. Igaz lefotózni nem tudtam, de jól megnéztem, hiszen utoljára a Mici mackóban láttam szamarat. Ezután már nyugalomba telt az út, aludni is tudtam, hiszen az autópálya nyugalmát semmi sem zavarhatta meg.





2013. november 5., kedd

Takarítás

Amikor lezárul életünk egy jelentős fejezete nem csak a lelkünkben, szívünkben kell rendet tennünk, hanem a környezetünkben is. Azt mondják a férfi elme praktikus, nem kötik érzelmek, csak azt nézi ez jó, ezt használható. A nőket kötik az érzelmeik, és amihez negatív érzelem társul azt kidobják, még akkor is ha helyette vesz egy másikat, de ahhoz legalább nem köti semmi. Nem hiszem, hogy ez általánosítható. Ismerek férfiakat akik jobban kötődnek, mint bármelyik nő, még akkor is ha az fájdalmat okoz. Egyfajta önhipnózis: tudd ha ezt  teszed, ezt érzed no akkor ez lehet a vége. S ilyenkor inkább egyből kihátrálnak, nehogy újabb fájdalmas tárgyakat gyűjtsenek össze, bár ezzel elzárják a jó lehetőségét is. No de mi nők sírunk, veszekszünk, követelőzünk, majd megtörünk. Sajnáljuk magunkat, sajnáltatjuk magunkat, majd bezárkózunk, később kinyílunk, felállunk és túlélünk. És igen minden a „nagy takarítással” kezdődik. Szépen, komótosan körbe járunk, szétnézünk és ami fáj azt kidobjuk. Aztán hirtelen ott találjuk magunkat az üres falak közt, s ebbe is beletörődünk, mert rá kell jönnünk, ki kis vagyunk, mit is akarunk, s hogy ezek a falak hogyan lesznek is sajátjaink, honnan is lehet egyből felismerni: ez hozzám tartozik, ez én vagyok.  És nem veszünk el a mi fogalmába többé. No és ha megtaláltuk önmagunkat, ami mindig is jelen volt csak épp elnyomás alatt tartottuk, no akkor kezdünk építkezni. Akkor kezdjük érezni és nem érteni, hogy ezt eddig miért is nem így csináltam, miért is nem ilyenre alakítottam, hiszen mindig is ez tetszett, s nem az ami volt. Közben pedig kilóktól szabadulunk  meg mind lelkileg, mind testileg és észre sem vesszük, csak  mikor mások mondják: de hát te sugárzol. Szóval nem kell bánkódni, mert mindennek meg van az oka, mert ha nem fordítunk elég időt önmagunkra, akkor ez visszaüt, és a lélek kiharcolja, fájdalmasan de felébredünk és elkezdünk látni. Igen azt amit mindenki mondott, amit mindenki látott, csak épp mi nem hallottuk, nem akartuk hallani, elnyomta az én akarata. Az újra kezdés minden esetben a lomok eltakarításával kezdődik, és nem a dobozolással. Hiszen mi lenne a Sziget fesztivállal, ha az a sok szemét nem lenne a napok végén összeszedve, hanem csak egy nagy dobozba tárolnák? És mi lesz velünk, ha egy idő után nem férünk a dobozoktól, a fájdalmaktól? Értem én hogy már több fájdalom nem fér el a dobozok közt, de sajnos az öröm sem fér már így be. Osztás, szorzás, és szortírozás. És boldog lehetsz, ha te is akarod…

2013. november 2., szombat

A megunhatatlan Depp fiú

A legtöbb színészt meghatározzák első szerepei. Egyfajta skatulyát hoznak létre, s így vagy ennek megfelelő felkéréseket kapnak, vagy épp rájuk írják a szerepeket. Johnny Depp-nél azt hiszem 1990-ben kezdődött el a hófehér arcú keveset beszélő, kissé fura skizó szerep felvétele. Bár többféle filmben játszott és játszik, de két három évente kap egy hasonló szerepet. Ami a legfurább, hogy mégsem lehet (vagyis én nem tudom) megunni. Most a Magányos lovas című filmet néztem meg. Nem hallottam róla, véletlenül futottam bele, de valahogy nem lepődtem meg az általa eljátszott figurán. Vajon az életben is bekerülünk egy egy skatulyába és onnan nem tudunk kitörni? Kialakul rólunk egy kép, és ezen változtatni akkor sem tudunk ha belegebedünk? Nekem az iskolás éveim jutnak eszembe. Aki csak a főiskolán ismert meg, az nem is sejtette, hogy milyen voltam középsuliban, vagy általános iskolában. Főleg azt nem sejtette, hogy két középsuliba jártam, hogy évet ismételtem és sorolhatnám. Sosem mondták, hogy hülye vagyok, de azt hogy lusta azt igen, s ehhez társult egy jó nagy szókimondó száj a fene nagy igazságérzettel. Azt hiszem a második középiskolában sikerült kikerülnöm a skatulyából, ott tiszta lapot kaptam. Persze nem én lettem alkalmazkodóbb, csak a tanárikar átlag életkora 10 évvel volt kevesebb mint az első iskolában, így talán még elfogadóbbak voltak velem. A fősulin meg élvezhettem a tabula rasa-t az első félévig. Ott viszont megkaptam a jó tanuló skatulyát, így kellett is bizonyítanom félévről-félévre. Itt egyszerű volt kitörni, mert tudni lehetett mit kell bizonyítani: tudod vagy nem tudod - nincs több kérdés. De vajon minden területen ki lehet így törni? Vajon hány esélyt kapunk hogy bizonyítsunk, s tudunk-e élni a lehetőséggel? S vajon végleg ki tudunk törni, vagy csak ideiglenesen tudjuk a szerepet eljátszani? Eddig sok kérdésre adtam választ, de most ezekre nem megy..