2016. június 2., csütörtök

Fekete szombat vagy vasárnap szerdán este avagy Black Sabbath Budapesten

Először édesapámtól hallottam a Black Sabbathról, és már akkor is öreg együttesnek tűnt. Lekötött, tetszett és tudtam, hogy ők valami nagyot alkotnak, mindenesetre meghatározó zenei alapot adtak ízlésemnek. Így amikor felröppent a híre, hogy jönnek és hogy most aztán tényleg utoljára, nem volt kérdés hogy megnézzük-e. Elsők közt vettük meg online e-ticketünket és csak vártunk. Aztán mert az élet nem áll meg, következett egy nem várt fordulat és így fájó szívvel, de megváltunk a jegyeinktől. Aztán, mert hát semmi sincs véletlenül, a fordulat visszafordult és mi ott álltunk (valójában ültem a net előtt) jegy nélkül és láttuk, hogy a közösségi oldal forr a készülődéstől. Majd döntést született: nekünk ott kell lennünk. Így következett a jegyvadászat, profilkép, adatlap nyomozás, mert nem bízunk már sem másban sem magunkban, de legvégül jegyek pdf-ben az online zsebükbe kerültem vasárnap estére. Majd hármat aludtunk és harcra fel. Sokat tartottak attól, hogy lassú lesz a bejutás. Nos sok mindent el lehet mondani a Sportarénáról, de azt hogy nem 100% a szervezésük/rendezésük nem. Így én nyugodt voltam, az előzenekar pedig nem érdekelt (kövezzen meg érte bárki), nem siettem, de így is 20:20-ra már bent is voltam. Összeszedtük egymást, hiszen van aki Szegedről jött, én meg Debrecenből és persze pestiek is voltak. Az emberek összes létező életkora felvonult: 14-70-ig vagy még tovább. Mi küzdelem nélkül beléptünk a normál állóhelyünkre, ahol egyből láttam, hogy sokat nem látok majd, de hát nem tehet senki sem arról, hogy 164 cm-el áldott meg az Isten. A kezdés 21:00-ra volt jegyezve, és fél füllel hallottam, hogy reménykedjünk nem késnek. És nem kellett csalódnunk, mert 20:59-kor már fel is csendült az intro. Igen a kölcsönös tisztelet fontos és sokat számít, hiába állsz a színpadon becsüld azt aki eljött időt és pénzt áldozva Rád. És Ozzyék ezt szépen közvetítették felénk. A tracklist-et már pár napja meglestem és végighallgattam, így meglepetések nem, csak várakozások voltak. Ozzy kortalan hangja fél perc alatt megtöltötte a termet, ha becsuktam a szemem megszűnt a tér és az idő, pedig az utóbbi már eljárt felette. Ettől függetlenül mozgott, járt fel-alá és lelkesített bennünket. Megjegyzem utóbbira aligha volt szükség, mert a lelkesedésünk level 10-en mozgott. Többször is bemutatta zenész társait és a nép egyszerre üdvözölte őket. Néha a kivetítőn el-elkaptam egy kedves mosolyt, melyet nekünk szánt, és ettől mi is mosolygósra fogtuk. Tudtam, hogy nem sokkal lesz hosszabb az egész, mint másfél óra, és én egyáltalán nem róttam ezt fel, hiszen az ő korában, egészségi állapotában igencsak becsülendő. Valahol bennem volt, hogy tudom hogy The End, de ennek itt most még nem lehet vége. Mikor felcsendült a Dirty woman, súgólistámról tudtam, hogy már csak egy dal van hátra, amit én nemes egyszerűséggel csak A dal-nak nevezek. Belül kértem Ozzy-t, hogy le ne menj, mert nem bírsz visszajönni, de nem kellett aggódnom, hiszen tapasztalt vén róka ő már, így egy-két perc taps után ő is és mi is egyszerre skandáltuk: One more Song! Majd elkezdődött. És igen ekkor már az ülők is álltak, és állók is ugráltak és előkerültek a kép/hang felvevők, mert azt ugye nem szabad, de azért mégis mindenki meg akarta örökíteni ezt a végjátékot. Hála az égnek az enyém jelzett, hogy kevés a tárhely, így nem zavarta meg a tökéletes pillanatot, amikor több ezer ember egyszerre lélegzik, egyszerre ugrik és szívük egyszerre dobban!

Aki tudja adja át: Ozzy köszönjük szép búcsú volt ez!


Beszéljünk a franciákról: az első nap

Ohh hát oda nem menj, csalódás, koszos, büdös, és nem kedvesek. Még angolul sem beszélnek. Jó, de ott van Mr. Morrison, és hát bakancslistám...