2013. május 27., hétfő

Gyereknapi ételosztás

Már két hete megy a szervezés, a variálás és a kibukás. Nagy osztást szerveztünk gyereknapra: 400 adag étel, édesség, lufik, játékok, könyvek, kifestők, arcfestés.. Többször azt éreztem, hogy nem jön össze, mert volt mikor már 20-an jelentkeztek segíteni, s volt hogy 5-en maradtunk. Az osztás előtti szombat már a konkrét készülődéssel kezdődött: reggel hatkor irány a tesco. Zsírkréta, filctoll, tempara, ecsetek. Épp eső előtt értem vissza. Majd vártam, hogy elálljon, hogy indulhassak a lufikkal. Gondoltam héliummal fogom feltöltetni. Mikor megtudtam az árát, már a levegő is megfelelt. Kaptam egy szép zsákot és indulhattam haza. Sokan megnéztek. Végül is 20 lufi volt a hátamon. Reggelre csak 19 maradt, egy feladta a szolgálatot. Na és ezután következett a Napért való imádkozás.. Mert láthatóan hol esett, hol fújt, de hogy a Nap nem látszódott az is biztos. És az előrejelzések.. Na pánik gombot nem nyomtam: lesz ami lesz. Eljött a vasárnap reggel: indulás. Zöldség előkészítés, játék válogatás és dekoráció. Igazából szervező és irányítóképességem megfelelő volt, így mindenki tudta a feladatát. Kivétel a zöldség, mert hogy sem a répa sem az uborka nem tudta nem illik megromlani. Sajna 40%-a cseppfolyós lett, így elbúcsúztunk tőlük. A végeredmény közel 180 liter minestrone leves lett. Készítettünk halavát, málnaszörpöt (az utóbbit én készítettem, mert egy szakács veszett el bennem, de nagyon). Közben a Nap hol sütött, hol meg nem. Mikor eldöntöttem, hogy a teraszon leszünk, akkor kisütött, mikor eldöntöttem hogy az udvaron lesz, akkor persze esni kezdett. Feszített tempóval de elkészültünk délre, és az emberek csak jöttek és jöttek. A gyerekeket pedig magukkal hozták. És mi mind tettük és tudtuk a dolgunkat. Persze kilométer hiányom nem maradt, mert koordinálnom kellett a segítőket, az embereket na meg önmagamat. És minden ételt kiosztottunk, és minden játék, könyv gazdára lelt. A családok hoztak is vittek is, igazán önállóvá fejlődtek. Most nem egyig tartott, hanem kettőig az osztás. Az égiek is kegyesek voltak: kettőkor kezdett el esni, de mi akkor már csak pakoltunk és pakoltunk. Este pedig aludtunk és aludtunk…




















2013. május 23., csütörtök

Depeche Mode again

Kihasználva a pünkösd adta lehetőségeket szombaton munka után egyből Szegedre indultam. Gyors látogatás után kedden már indultam is Pestre, hiszen immáron hetedjére nézhetem, hallhatom és azt hiszem élvezhetem gyermek, tini és mindenkorom meghatározó együttesét a Depeche Mode-ot. Nehéz lenne elmagyarázni, megértetni hogy mit is jelent nekem, vagy másoknak akik szintén nem hagyhatják ki. Valójában magam sem értem, mert a mindennapokban egyáltalán nem hallgatom őket (kivéve a rádióban). Az utolsó három albumot talán ha kétszer meghallgattam. De ettől függetlenül egyszerűen ki tudom jelenteni hogy szeretem őket. A hangzást, a hangulatot az emlékeket, az érzelmeket amelyeket kiváltanak belőlem. Szóval kedd délután egy kis séta, majd rohanás után ismét ott találtam magam egy stadionban több ezer emberrel. Nem a küzdőtérre mentem. Oka hogy drága, meg amúgy sem látok semmit sem. Épp kezdésre érkeztünk, az előzenekar nem is érdekelt, így nem vesztettem semmit. Az első ütemre ismerős érzések kerítettek hatalmában. Bizonyos számnál felhívtam a számomra legkedvesebb embert, aki örömmel végighallgatta. A koncert közben tér idő megszűnt. A több ezer ember sem érdekelt: csak én voltam és ők és az emlékek. A végén a már őshimnusszá vált Never let me down again-el búcsúztak tőlem, s én is tőlük. Tudom jönnek még, s tudom megyek még…

2013. május 17., péntek

Bye Alex a kedvesem...


Régebben néztem az eurovision dalfesztivált. Manapság a csapból is a különböző tehetségkutatók folynak: faktorok, sztárok, dalnokok. Így már nem tartom számon mikor melyik fut és kik is a sztárjelöltek. Na de már ahogy vissza tudok emlékezni mindig az volt a séma: mi magyarok sosem nyerhetünk, hiszen míg egy német simán szavaz egy osztrákra, ránk magyarokra senki sem, hiszen minket a környező országok lakói nem szeretnek. Jajj jajj szegény magyar résztvevők. Na de most kérdem én: miért szavazna ránk bárki is, ha mi magunk sem tartunk össze. Itt van Alex aki más mint az átlag. A másság úgy tűnik rémisztő, mert nem beilleszthető. Az egyszerűség úgy tűnik nevetséges, és egyben szánalmas a magyaroknak. Szóval ahelyett, hogy örülnék, hogy a vukos lány után bejutottunk a döntőbe: nem, mi egymásnak esünk, mint a jobb és a bal oldal a fene nagy magyar politikai életben. Autistának neveznek egy embert csak azért mert más. Hihetetlenek vagyunk mi magyarok. Semminek sem örülünk, nem tudunk boldogok lenni, pedig ez a dal: egyszerű, kedves és szerethető. S hogy Alex olyan amilyen? Hála Istennek hogy a sok műmajer ember közt van aki önmaga tud lenni. Na és akkor nézzünk egy igazán zseniális zenészt, akit jelzem én tisztelek, szeretek stb. Ő Moby: 

És nézzük Alex-ünket: 


Na beugrik már? Hozzáteszem, Moby sem egy Fred Aster és nem egy Dave Gahan énekhang. S mégis létezik bárki a világon aki leautistázza? Aki ki merné jelenteni hogy őt csak is idióták szerethetik? Tény, hogy zeneileg ég és föld Alex és Moby. Tény hogy Moby világsztár, s tény az hogy Moby épp úgy elmehetne mellettem az utcán, s nem jönnék rá ki is ő, mint ahogy Alex sem tűnne fel.. Egy a lényeg: ott van, tetszett, tovább jutott, megtapsolták és magyar. No akkor mi is a bajunk kedveseim???

2013. május 4., szombat

1000 szó


Adott egy nagy dumás ember, aki a dumájával palástolja az érzelmeit. Majd azt veszi észre, hogy a kertjébe kerül egy fa melyről annyi levél hullik a mélybe ahány szót kiejt a száján. Élete összefonódott a fával, vagyis ha az összes levél lehull, akkor ő is meghal a fával együtt. S elkezdődik a hajsza a szavakért, a szavak értékéért. Vajon ahogy lentebb írtam, tényleg mindennél fontosabb az emberi kommunikáció? Vagy legyünk tudatosak a fontosról és a kevésbé fontosról? Minden szónak egyforma értéke van, ha a faleveleket nézzük, de vajon igaz ez a beszédben? Állíthatom, hogy nem. Filmhősünk is a film végére megtanulja kezelni, mi az amit ki kell tudni mondani: szeretlek és megbocsájtok. Vajon ha tudnánk, hogy 1000 napunk van hátra (nem is 1000 szavunk), hogyan élnénk az életünket? Mit tennénk meg akkor ha tudjuk az elkerülhetetlent? Érdemes pár percet ezen elgondolkozni…