2015. november 19., csütörtök

Barátok és metrók

Vándoréletem folytatódik. Induláskor közölte jóbarátom, hogy figyeljek mert reggel visszafele már egyedül teszem meg az utam. Nos aki ismer, azt tudja, hogy elég hamar fonalat vesztek. Meg amúgy is beszélni kellett, hiszen ki tudja mikor is töltöttünk már el együtt ennyi időt. Szóval egyik földalatti le, másik metro fel, harmadik le. Aztán CBA bolt, majd séta egy Bikás téren, ahol tényleg voltak bikák. Igaz sötét volt de láttam a szarvát. Aztán pedig fel a lakásba. Némi tanakodás után mit is együnk a végeredmény: krumpliprüré, brokkoli és grillezett sajtpakora lett, hosszas beszélgetésekkel. Mert vannak azok a barátságok, melyek az idővel és a kilométer távolsággal csak még jobban erősödnek, ahol már fél szavak sem kellenek, csak sóhajok vagy pillantások. És ilyenkor az ember lánya igazán biztonságban érzi magát, és az online hírek sem zaklatják fel lelkivilágát. Lefekvéskor átgondoltam hánykor is kell elindulnom és hogy merre is jöttünk, amerre majd megyek. Ébredéskor azon tűnődtem, hogy egyáltalán hányadik emeleten is vagyok, és vajon lifttel jöttünk-e vagy gyalog. Még tusolás közben is mosolyogtam, hogy ennyire hülye azért nem lehetek. Pedig de. Na kilépvén a folyosóra felismertem a liftet is. A ház előtt balra fordulva megkerestem a Burger King feliratot, mert azzal tudtam irányba helyezni magam. Mikor megláttam a metró lejáratot akkor már egyenesben is éreztem magam. Mondjuk azt nem tudtam melyikkel mennyi megálló, de bíztam magamban. Ami feltűnt, hogy a pestiek kultur-lények, mert sokan olvasnak: telefonon, tableten, papír alapú sajtót és még könyvet is. A lényeg, hogy mindenki elmélyült valamiben, csak én nézelődtem, mint Aliz csodaországban. Az első átszállás zökkenőmentesen ment, figyeltem a kiírásokat és használtam a mozgólépcsőt (természetesen megfelelően és nem sietve, azon is gyalogolva). Az M4 az M3-hoz képest maga a mennyország: szép, színes, új, fényes és csillog-villog. Az M3 pedig a jól megszokott Kontroll film hangulat. Aztán pedig jött az M1. Először elgondolkoztam, hogy az M2-esel is megyek egy megállót és akkor majd elmondhatom, hogy egy reggeli munkába menet én biza minden metrón ültem már. De aztán letettem róla. Nos az első kijáratot eltévesztettem, így kissé feltűnően de visszafordultam és mentem a kis nosztalgia járathoz. Emlékszem régebben volt olyan, hogy direkt mentem egy kört az egyes metróval (ami nem is metró néven fut/futott, hanem kisföldalatti), mert olyan aranyos. Na még most is aranyos, és tényleg nosztalgikus, mert hozzá nem vezet mozgólépcső. De szép kis aranyos, kedves és sárga így megbocsájtottam neki. Vele is utaztam egy kicsit és már hopp bent is voltam újra a melóhelyen.

Összegezve bár egy ideig azt sem tudtam honnan indulok, de azt hogy hova kell érkeznem 100%-os bizonyossággal tudtam, és célt nem tévesztve el is értem. Vajon az életben is így történnek a dolgok? Lehet bármi ami megzavar, vagy kicsit eltérít, de ha a célod nem téveszted szem elöl, akkor úgy biza azt eléred?  

2015. november 18., szerda

Dunánál

Aki folyó mellett nőtt fel, az mindig is vízfüggő lesz. Már második reggel sétálok át a Duna felett. Köd van és kellemesen hűvös. Vannak, akik dolgozni mennek, és vannak, akik futni sietnek. Észrevettem, az az ember siet igazán, aki még a mozgólépcsőn is gyalogol. Tipikus nyugati életforma. Hiszen a mozgólépcső mozog, épp az a szerepe, hogy a lustaságot kiváltsa. És még rám néznek hülyén, amikor nem lépek, csak állok. Sebaj, engem aztán nem zavar ki mit gondol rólam. Szóval folyó. A hídon lassan sétálok át reggelente, tetszik, ahogy hömpölyög. Valahogy a gondolatokat látom benne. Gondolataink épp úgy kavarognak fejünkben, ahogy a folyó vize a híd lábánál egy-egy kis örvényt hoz létre. És az örvényből hogyan tudsz kikerülni? Úgy hogy megadod magad, és nem küzdesz. Csak mozdulatlanul tűröd és az majd szépen kivet magából. Ha leegyszerűsítjük, akkor a gondolatainkat is meg kellene állítani, hagyni kellene és szép lassan kivetné magából a megoldást. Ha meg nem akkor csak folyik tovább az árral, míg végül a nagy teljes egészbe vegyül. És ahogy leértem a hídról, agyamba ismét ezernyi kérdés merült fel. Majd egy mosoly (ami miatt megint csak néznek a velem szembe jövök) villan fel arcomról a tegnapi nap emlékére, Lillácskával:


2015. november 17., kedd

Ember embernek farkasa

„Én mindenkivel együtt érzek akik erőszak áldozatává váltak, így én kérek elnézést hogy nem választok ki egy nemzeti lobogót sem...
Peace, love & empathy”



Még mindig nem vagyok nagy tv néző ember. Vagyis ha nézem is lehet csak nézem nem látom és nem hallom. Fixen tudom, hogy van Columbo, mert arra jó elaludni: nem lövöldözős, kiabálós, de mégis leköt ha netán még sem aludnék. Aztán reggel ébredés után, ahogy illik telefonra ránéztem és gyanúsan minden a franciákról szólt. Így hát utánanéztem. Az érzést nem tudom leírni, mert sem a meglepődés jelét, sem a döbbenet jelét nem véltem felfedezni magamon. Tény, hogy elítélem az erőszak bármely formáját, ami nem életet ment. És tény, hogy mindig a dolgok mélyebb bugyraiba próbálok belesni. Szóval nem hittem hogy ez arról szól, hogy tessék beengedtétek magatokhoz, és most az Iszlám Állam megmutatja, hogy mire képes. Hiszem, hogy nagyobb érdekek húzódnak meg ezen tettek mögött és hiszem, hogy az iszlámhoz, mint kultúra, mint vallás köze sincs. Valakiknek érdekük fenntartani a közutálatot, az embereket rettegésben kell tartani, mert csak akkor irányíthatóak. Hiszem, hogy az iszlám jó, és hiszem, hogy a legtöbb dolog csak belemagyarázás és vallási köntösbe bújtatott dolgok ezek. Igen láttam nyílt megkövezést egy telefonálás miatt, vagy egy férfival való érintkezés miatt. És igen olvastam híreket gyerekek megerőszakolásáról, arról, hogy a muszlim férfiaknak szinte mindent lehet, míg a nőknek nem. És igen van muszlim ismerősöm, aki köztünk él rég óta, és mégsem láttam kővel a kezében, sőt nyugodtan viselte válását és azt, hogy szeretett lányát a bíróság az anyának ítélte. Nem fenyegetőzött, és nem robbantott fel senkit sem. Így én azt vallom, hogy nem minden muszlim terrorista, épp úgy ahogy nem minden terrorista muszlim. Sőt tovább megyek, akik terroristák azok nem ismernek sem Istent, sem embert, csak vakon követnek valami eszmét, ami nem is az övéké, agymosottá válnak és teszik a megmondott dolgokat. Sajnálom ami ott történt a franciákkal, de láthatóan rés van a pajzson, mert kérdem én egy koncertre hogy a fenébe lehet kalasnyikovot bevinni? Nem vagyok nagy fegyver szakértő, de azt még én is tudom, hogy ez nem egy retikül fegyver. Persze lehet hogy a biztonságiakkal végeztek először, de nincs egy kamera, vagy másik biztonsági ember aki elővette volna saját fegyverét? Vagy az is lehet, hogy a biztonságiak közé is beépültek. A valóságot, a részleteket soha sem fogjuk megtudni. Egy biztos: nem csak Franciaországban halnak meg emberek százai, nem csak ott van terror támadás. Számos más országban történnek ehhez hasonló dolgok, de azokhoz nem fűződik ennyi érdek. Mert az emberek halála is már üzletág lett. Divat lett együtt érezni, vagy épp nem. A nagy közösségi portálokon előkerültek a francia lobogók. Erre kontráz a magyar és azt mondja: sajnálom őket, de nem teszem ki, mert Trianon. Nos emberek lehet tőlem halljátok először, de Trianon rég volt. Igen fáj, de attól hogy fáj és emlékszel a fájdalomra nem fog változni semmi sem. És azt is elárulom, akik azon a koncerten voltak, talán nem is hallottak a mi trianoni fájdalmunkról, egyszerűen csak egy koncerten voltak. És igen lehet együtt érezni, és mindenki úgy fejezi ki ahogy akarja. Épp ahogy nem lett szivárvány a képem a melegházasságok elfogadása miatt, épp úgy nem lettem francia színű sem, hiszen áprilisban Kenyában 147 egyetemistát öltek meg, és akkor sem lettem kenyai színű, pedig színeiben jobban az én stílusom. És igen tessék megkövezni, március 15-én sem járok kokárdában, mert nem ettől leszek magyarabb, mint ami vagyok. Én egyszerűen ember és emberi szeretnék maradni ebben a világban...nem könnyű.

In the big city

Mert van az, mikor az ember menekül. Menekül egy helyzet elől, nem akarja, nem meri és nem is bírja kezelni. Valójában pedig épp csak a saját bőrében nem bír lenni. És eszébe jut egy dal: mert azért vannak a jó barátok. És van az a pont amikor fogod a bőröndöt és útnak indulsz, mert ezt kell tenned. És a cél legyen Budapest. Nagyváros, zűr és zavar és semmi csend. Napközben dolgozok, délután és este meg ki tudja merre visz az utam. Így aztán első körben BKV hetijegy vásárlás. Automatában. Mivel a nevében benne foglaltatik a jegy elnevezés, így okosan nem a bérletek közt kerestem. Na de nem találtam. Nem az a kétségbeeső fajta lányka vagyok, így gondoltam lehet nem tudok pestiesen gondolkozni, így mégis csak bérlet ez a hetijegy. Viszont ott sem választhattam ezt az opciót. Sebaj vissza a jegyek menühöz, mert lehet mégis csak én vagyok a vak. De továbbra sem leltem. Agyaltam, hogy biztos hihető, hogy amíg az összes vidéki nagy városban létezik ilyen addig épp az országunk közepén ne lenne?! Na de nem csodálkoznék: Pest az Pest. Telefonos segítségemmel megbeszéltük, hogy találkánk legyen a Nyugati pályaudvarnál, mert ott van hagyományos, manuál mikrofonba mondós vásárlási lehetőség és gyártassam le magamnak a heti jegyemet (Leeloo Dallas világjegy). Szóval áthúztam gurulós bőröndömet néhány sarokkal arrébb, és már a kezemben is volt a jegyem erre a hétre. Persze nem lepődtem meg annyira, mert kicsiny hazánkban nem megy még olyan gördülékenyen az automata online rendszer, hiszen ha otthoni nyomtatással veszem a koncertjegyet, arra is van kezelési költség: pedig az én nyomtatóm, én papírom, én tintám és én áramom fizeti meg. Nem is értem, na de nem is kell mindent értenem. Megtörtént az első találka, majd egy hirtelen ötletből adódóan gondoltam vágassunk hajat. Vannak ilyen gyorsvágók. Na akkor irány a West End, legyünk egy kis időre agynélküli, szobanövény pláza cicák (mert nekik olyan könnyű az élet). Az információs pultnál, bár nem mosolyogva a lány elárulta két helyen is vágathatok. Az elsőbe belestem. Négy lányka volt, egyéniségtől mentesen, mind hosszú szőke hajjal. Sokszor merült már fel bennem, hogy vajon a fodrászoknak miért nincs csuda szép, jó hajuk?  Ez olyan mint a műkörmösök saját körmük nem is olyan szép, bár értem én hogy nagy körömmel nem lehet ügyesen dolgozni. De nekem tetszene, ha egyéni dolgokat látnék egy fodrászszalonban. Mert ha tetszik hanem, mindenki egy külön egyéniség, személyiséggel. Még az önfelrobbantó terrorista is az, csak mondjuk ő robbanthatná magát egy lakatlan szigeten, nem ártva a többi egyéniségnek. A legtöbb fodrásznak össze van kötve és ennyi. Pedig reggelente egymásnak összedobhatnának valamit. A lényeg, hogy egyen lányok nem győztek meg arról, hogy a kezeik közé tegyem fejem. Jött a következő hely, ahol épp egy fiút nyírtak rövidre (később kiderült, hogy ez a fiú inkább lány). Ebből leszűrtem, hogy jó lesz ez nekem. És mert kicsi a világ a lány aki kezelésbe vett debreceni volt. Beszédes is volt, én meg jó hallgatóság. Régebben emlékszem ez a szerep is fordítva volt: a nők beszéltek, a fodrász dolgozott. A lényeg, hogy debreceni fodrász lány kissé félt, hogy elégedett leszek-e. Próbáltam meggyőzni, hogy ez csak haj és elég gyorsan nő, meg hogy van kapucnim is. Jókat derült rajtam, majd mikor készre jelentett, megkérdeztem tőle, hogy tud egy jó baseball sapka boltot. Nos ez volt a kegyelemdöfés, de azért jót nevettünk. Betértünk egy kisállat kereskedésbe. Azt hiszem, még mindig a kaméleont keresem, mert értem én hogy kaméleon: de ennyire? Aztán pedig indulás a heti szállásadómhoz és el is telt az első nagyvárosi napom