2015. december 31., csütörtök

Tudsz-e elég jó lenni…

Minden évben újra és újra átgondolom, többször összegzem tetteimet. Annak nincs jelentősége, hogy ezt szóban illetve írásban év végén teszem meg. Ilyenkor valahogy csak az ételosztás jut az eszembe, pedig mást is teszek. De azt hiszem ennek a tettnek van csak értelme. Sokszor hallom, hogy ti olyan jók vagytok, olyan szép lehet segíteni az embereken, ételt adni nekik. És igen az, de.. Na erről sem sokan beszélnek, mert hát itt is két oldala van az éremnek. Akkor lássuk:
Vannak alapvetően szociálisan érzékeny emberek, vannak, akik segíteni akarnak szinte mindenkin. Sőt szerintem mindenki így kezdi. Nem válogat csak ad és segít ahol tud. Aztán jönnek a pofonok, a csalódások, a visszaélések és az ember csak áll és nem érti miért is kapja, hiszen ő csak ad. Aztán legyen bármilyen érzékeny is, elkezd mérlegelni kinek ad és kinek nem. Én személy szerint nem várok viszonzást, de a szemrehányást különösen nehezen viselem. Ha nem tudsz hálás lenni, akkor légy hálátlan szótlanul. Szóval van az a szituáció, amikor már nem akarsz adni. Ilyen például, ha valaki részegen jön az ételosztásra, mert ha van pénze italra, lenne pénze ételre is. Ilyenkor jönnek, akik hangoztatják, hogy de tudod te milyen is az utcán élni, mikor nincs más örömöd csak az ital. Sajnálom ezzel nem tudok azonosulni. Sőt azzal sem, aki épp azon bukik ki, hogy mi az az étel amit adunk, mert ha tudta volna, hogy ez lesz, nem jön mert nem szereti. Ilyenkor mit kellene tenni? Mosolyogva tűrni, vagy épp azt felelni: köszönjük, de ebben az esetben máskor se jöjjön. Ettől még én rossz leszek és a semmivé lesz az, hogy a másik száz embernek adok ugyan enni, de pont ennek a pár embernek nem? Úgy gondolom sajnos vannak mások akik, majd megbecsülik azt amit adunk, és ha lehet akkor nekik adnék. Az újabb pofon, amikor kijelenti valaki, hogy neki ez jár. Mi is jár? Az jár, hogy emberek kicsiny csoportja, akik hétköznap dolgoznak, beáldozva a családi hétvégéket, a pihenő idejüket és vasárnap ott állnak mínuszban, hóban, fagyban, kánikulában? És persze lehet azt mondani, hogy nem kötelező ezt csinálni, hiszen mi magunk választjuk ezt a „hobbit”. Valójában viszont valahogy mi már kötelességnek érezzük ezt, és a pofonokkal nem törődve segítünk, mert hiszünk a lelki étel jelentőségében, mert hisszük, hogy egy kis odafigyelés és törődés tényleg jár mindenkinek, mert nem csak a test éhezhet, hanem a lélek is.
Sokan jönnek segíteni, mert hiszik, hogy aki jön mind hálás és elégedett. Aztán szépen lassan rájönnek, hogy az emberek egy része, akár az utcán él, akár családdal, munkával egy lakásban elégedetlen. Mindig többre és jobbra vágynak, az ami van nem elég és nem elég jó. Hiszem, hogy kicsiny csapatommal ezt az elégedetlenséget szépen és tudatosan figyelmen kívül hagyjuk, mert ha nem tennénk, akkor egy vasárnap mi is otthon maradnánk és nem mondhatnánk el, hogy 2015-ben 13.000 tál melegételt, 676 kiló kenyeret, 2000 liter teát, szörpöt, több száz ruhát, játékot és 150 élelmiszer csomagot osztottunk ki, mert anyagilag, számokkal így tudjuk kifejezni ezt.  
Szóval vannak, akik segíteni akarnak és ha egy csapatba kerülnek, akkor szinte bármire képesek!


Találkozunk 2016-ban is..

2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi menü..értem én hogy gőz, de mi hajtja

Hazánkban minden ünnephez evés-ivás köthető. Így én is összeállítottam szerény menümet: házisajttal töltött káposzta (értem én, hogy hússal szokás, de a töltött káposzta elnevezésben még mindig nem találom a húsra utaló szót), hókifli és gőzgombóc. Utóbbi kettőt még sosem készítettem, na de egyszer mindent el kell kezdeni. A káposztához a sajt elkészítése nem okozott gondot, a riszt pedig csak három percig kellett forralni. Jöhetett fűszerezés: hing, só, bors, paprika, majoranna. És igen a tojást kihagytam, mert szerintem nélküle is összeáll a töltelék, hiába mondják a tojáshívők, hogy nem. Kis fej káposztám lett, mert 8-10 tölteléknél nem állt szándékomban többet készíteni. Hemangira hallgatva szépen kivágtam a vastag részét és már következett is a töltés csomagolás és a végét betömködés. Itt kell leszögeznem számomra a töltött káposzta csakis savanyú káposztából képzelhető el, pedig az étel elnevezésében nem találom a savanyú szót: meg is világosodtam, így kövezzen meg mindenkin, akinek a fentebb említett húsnélküliséget, mint példa valaha is felhoztam. De visszatérve a konyhaművészetemre: elő a lábas, bele kis olaj, hing, paprika, kömény és feketebors, majd egy kis paradicsomlé. Bele az apró káposzta, zutty bele a víz. Felforral, majd a töltelékek, aztán ismét víz, ami ellepi, majd forrás után, kis lángon pont egy órás főzés. Igen, közben figyeltem a víz mennyiségére, és ha kevésnek találtam pótoltam. Na de nézzük azt a hókiflit. A receptet olvasván, a tojáson lazán átsiklottam. A hozzávalókat (mindenből duplát, mert mákos is kell meg diós is) beletettem a kenyérsütőbe. Igazán imádom, amióta rájöttem, hogy erre nagyon jó. Majd mikor már lágyra gyúrta, ketté osztottam, fóliáztam és hűtőbe tettem. Míg az hűlt, vagy tudom is mit csinált, következett a darálási funkció. A mákkal nem is volt gond, de a dió kikészített, hiszen csak kávédarálóm van. Szóval ezzel elidőztem, és 10 perc után nem is értettem, miért kell nekem diósat sütni. A receptnek megfelelően tejjel, cukorral, mézzel és reszelt citromhéjjal felfőztem a diót, majd a mákot. A téglalap alakúra való tésztanyújtást még mindig nem tudom elérni, de körbevágom és a levágott részt újra nyújtom. Az első csíkra sok lett a töltelék, nem igazán tudtam rendesen felgörgetni, de a többinél egyre ügyesebb és ügyesebb voltam, a végére meg már a profi görgető emblémát is kitűztem ruhámra. Előmelegített sütő, majd feldarabolás és sütés. Igazán szeretem amikor sütési időt nem írnak, csak annyit, hogy ha enyhén barna akkor már jó. Gyanús mert ezek nem objektív meghatározások. Így nyitogattam és néztem, meg nyomkodtam. Aztán megforgattam a vaníliás porcukorban, és az illatából arra a megállapításra jutottam, hogy ez jól sikerült.  Közben a káposzta is elkészült. Mindezek után jött a gőzgombóc. Már eleve két napig tartott fröccsenés gátló rácsot találni és venni. Szóval a közdelem érezhető volt. Élesztőt kellett felfuttatni. Ismét rájöttem, hogy nekem ez csak porélesztővel sikerül. Mindegy, az összetevőket ismét kedves kis gépembe tettem, majd lisztes felületen kinyújtottam, feldarabolta és a négyzetek közepére tettem lekvárt, majd nutellát. Na de liszt ide vagy oda, a tészta bizony leragadt, plusz nem is értem, hogyan lehet ebből gombócokat gyúrni, hiszen benne van a töltelék. De ha a négy sarkát összefogom, akkor ott a tészta vastagabb lesz. Így az arcomra kiült vagy 100 kérdőjel, de nem adtam fel, igaz csak jóindulattal lehetett a végeredményt gombócnak nevezni. Utána még fél órán keresztül hagyni kellett, hogy megkeljen. Sejtettem, hogy nem fog ez kelni, max aludni, mert hát az élesztő sem futott fel a falra. Egy lábasban vizet forraltam, rá a rács, aztán a rácsra a még alvó gombócszerű töltött tésztakupac, majd felülről is egy lábas, és 18 perc (mert itt volt főzési idő) várakozás. Ahogy levettem a lábast, a gombócszerűségek meg voltak emelkedve, de aztán szépen összeestek. Hát nah, ez nem jött össze. Sajna így jártam a többi adaggal is, sőt volt amelyikből kifolyt a töltelék. Ezután elkészült a vaníliasodó és ennyi volt a nagy ünnepi főzés. Itthon is hagytam, és haza s vittem és még volt aki a gőzgombócokat is megette, bár aggódtam, hogy beledagad.


2015. december 22., kedd

Lélekvándorlás..

Valami történik, változás van. Vannak időszakok, amikor többen kelnek útra a környezetemben és még az egyikből fel sem eszmélek, addigra jön az újabb hír. Igen mind lelkek vagyunk, igen a test elfárad és megpihen, a lélek pedig tovább száll. Igen feladatunk a lelket látni mindenkiben, és nem bánkódni távozása felett. Igen feladatunk még az élő testben az általunk jó útra terelni saját ütemében, nem erőltetve, nem megfojtva épp csak kicsit tologatva, de leginkább támogatva. A test elhagyásakor van még egy-két dolog amit megtehetünk, de aztán el kell engednünk. Lehet sírni és lehet fájdalmat érezni, és ennek múlnia kell. 

Hinni kell a jóban, az új lehetőségben, hinni kell a lélek örökösségében, halhatatlanságában és vándorlásában, mert csak ennek van értelme semmi másnak. 

Vadászat, beavatás pálcázással..törvénytelen

Sok ember állítja magáról, hogy szereti az állatokat. Ha épp nem vagyok elfogadó hangulatban, akkor élből válaszolok: ha tényleg szeretnéd őket akkor nem ennéd meg, nem járulnál hozzá halálukhoz. Aztán következik a haszonállat kifejezés, amitől ismét el tud borulni az agyam, mert a haszonállat kifejezés is „kultúra” függő: nálunk a baromfi az, másoknál meg a majom, akinek agyvelejét is megeszik. De erre már tényleg csak világmegváltó hangulataimban reagálok (ez meg egyre ritkábban van) így aztán sóhajtva képzelem el, ahogy istenke megteremtette a libát, hogy a mája miatt tömjék, tömjék. Vajon valahol van használati útmutató (nem embertől származó) hogyan is kell ezt végezni?! Meg amúgy is milyen aberrált ember jött már rá arra, hogy tömve kell hizlalni?! Bevillan a Hetedik című filmalkotás. Ugye ott senkinek nem szimpatikus a túletetett ember halála?! Jah hogy kérem az előbb említett történetben egy liba szerepel..
Szóval reggeli friss hírek, miszerint Lázár Úr vadászaton volt (kövezzük meg) és kiskorúak is részt vettek, sőt fegyverrel a kezükben, még lőttek is. Hát igen ha közszereplő vagy akkor egyből főszereplő leszel egy napi lap oldalán. Nos itt sem a vadászat-öldöklés zavarja médiát, hanem hogy ki kinek a gyermeke, és hogy mennyire törvénytelen 18 év alatt lövöldözni. Szerintem maga a hobbi vadászat az ami törvénytelen. Törvénytelen saját örömünkre szabadon élő állatokat lemészárolni. Törvénytelen mások életét (nem önvédelmi célból) elvenni.

A beavatási szertartás pedig tényleg csak bennem kelt rossz érzést? Vajon miért alakult ki az a szokás, hogy a beavatás megalázással jár?! És miért is lepődünk meg, hogy a gólyaavatási bulikban ez már a lányok megerőszakolásához vezet?! De most komolyan, nem kellene gondolkozni, hogy minden tettnek van egy előzménye és sajnos következménye.. akkor meg ne csodálkozzunk, ha a vesszőzés itt szabad, majd ruha nélkül más szituációban elítélendő és a gyermek nem látja, tudja a különbséget, mert hát honnan is tudhatná. 

2015. december 21., hétfő

Balog Zoltán szerint.. szerintem pedig 2016-ban is osztunk ételt

Balog Zoltán az emberi erőforrások miniszterelnöke, csak hogy tudjuk ki is ő. Hogy mi is a feladata nem tudom és nem is érdekel. A lényeg, hogy nyilatkozott: szerinte ma kizárt, hogy egy gyerek éhezzen Magyarországon. Ózdi születésű emberként bátorság ezt kijelenteni. De nem is kell tájegységekre bontani, egyszerűen csak nyitott szemmel kell járni. Szóval az iskolai étkeztetés meg van oldva. Hallom nap-nap után, hogy a gyerekek nem eszik az iskolai ételeket. Lehet hibáztatni a szülőt, aki nem a reform és az egészséges konyha híveként etette otthon a gyermekét. Egyfelől mert manapság hazánkban ennek még mindig nincs meg a kultúrája, másrészt mert nem az átlag pénztárcához van ez kitalálva. És amúgy is, ha már tudatos, egészséges táplálkozásról beszélünk, akkor célszerű ehhez fokozatosan hozzászoktatni még a felnőtt szervezetet is, nemhogy a gyermekét. De jó fogadjuk el, hogy hétköznap nem éheznek, de ott a hétvége és ott vannak a szünetek is. Hmmm és hmmm. Mert én egy olyan családdal sem találkoztam még, akik azért nem jöttek el vasárnap az ebédért vagy vittek egy adaggal kevesebbet, mert a gyermekük kap ételt. Bizton állíthatom, hogy a napi egri vagy pesti ételosztáson épp úgy visznek gyermekeknek is enni, inni ahogy a felnőtteknek. És igen éhezni többféleképpen lehet (sajnos lehet) mert van aki szerint egy vajas kenyér épp elég. Szerintem nem. Szóval az a kérdés merül fel bennem kedves Balog Úr, hogy ilyenkor nem érzi magát álszentnek és képmutatónak? Nem érzi azt, hogy az alábbi képen szereplőket úgy egyszerűen csak szembeköpi? 


A lényeg amíg kideríti, hogy az embereket vagy önmagát köpi-e szembe, mi addig is folytatjuk az ételosztást (mert ugye ez nem kavart akkor port mint Ákosunk)..


2015. december 16., szerda

Kövér, Ákos, női-férfi szerepek, és a média hatása…

Én kérek elnézést, mert nem néztem, hallgattam meg a Fidesz Kongresszusi beszédeket. És bevallom a tévémen nincs behangolva az Echo tv, de ha be is lenne hangolva akkor is ahogy Ákost meglátom el is kapcsolom a tv-t.  Tehát lehet engem megkövezni. DE! Már megint forrong a közösségi média (istenem de jól lehet vele manipulálni). Elindul egy hír, és ebből egy egész lavina.
Leszögezem nem vagyok Ákos fan. Furcsa lehet, hogy Depeche Mode forever, de sem a Bonanza, sem Ákos nem fogott meg. Elismerem a zenéjét, a hangját, a szövegeit, azt amit elért, de nekem túl egoista, túl büszke. És persze lehet azzal jönni, hogy igen is legyen rá büszke, mert mutassak  még egy ilyen vagy hasonló zenei karriert felmutató embert. Ha még így is van ez, akkor is van valami ami irritál benne.  Viszont kifejezetten utálom, ha úgy alkotnak az emberek véleményt és szólnak be egymásnak, hogy nem is hallották, olvasták vagy épp látták teljes egészében a felvételt. Így nekiültem és 47 percig néztem őt és figyeltem a szavaira. Bizton állítom el lett ez túlozva szépen, ahogy magyar módra illik. A 47 percből alig 3-4 perc, ami a nők szerepéről szól és azt is riporter erőltette és élezte ki. Még mindig úgy gondolom a véleményéhez mindenkinek joga  van és ha kimondja attól nem lesz szarabb, csak támadhatóbb. Ákos meglépte, nem tartom hülyének, hogy nem lett volna tisztában ennek a következményével. Az emberek ráharaptak, főleg Kövér Lacibá beszéde után. Igen azt az alig három perces (lehet vágott) beszédet is megnéztem. Ott sem hatott meg, hogy szüljek egyből, és hogy ez legyen a nagy önmegvalósításom. De a József Attila idézet, az betette a kaput nálam. Talán nem attól lesz férfi a férfi, hogy a fű kinő utána. Mert aki kicsit is ismeri a verset pont tudja, hogy miről szól. Biztos velem van a gond, de ez inkább felháborított, mint az hogy lányaink unokát szüljenek. Mert tény, hogy egy nő legyen nő, egy férfi meg férfi. És igen örök igazság egy nő csak egy férfi mellett lehet nő, és a férfi is csak egy nő mellett lehet férfi. Ugye hogy oda-vissza működik ez a dolog is? Hatás-kölcsönhatás, ok-okozat, örök körforgás. És hogy anno ki mit rontott el?! Hát nah ezt nem hiszem, hogy én fejtem meg, de sem Ákos, sem Kövér László. Ez a tyúk vagy a tojás kérdése..

Mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy az életétől mit akar, de tény, hogy gyereket csak a nők tudnak kihordani és szülni (majd ez is változik csak várjuk ki a sok-sok kísérlet végét), de kétlem, hogy egy nő csak attól nő, hogy gyermeke van. És azt is kétlem, hogy a férfi mércéje pedig a fizetése lenne..


Összegezve: mindenki éljen úgy ahogy akar, ne ítélkezzen és ne bíráljon, mert a fagyi mindig visszanyal.

2015. november 19., csütörtök

Barátok és metrók

Vándoréletem folytatódik. Induláskor közölte jóbarátom, hogy figyeljek mert reggel visszafele már egyedül teszem meg az utam. Nos aki ismer, azt tudja, hogy elég hamar fonalat vesztek. Meg amúgy is beszélni kellett, hiszen ki tudja mikor is töltöttünk már el együtt ennyi időt. Szóval egyik földalatti le, másik metro fel, harmadik le. Aztán CBA bolt, majd séta egy Bikás téren, ahol tényleg voltak bikák. Igaz sötét volt de láttam a szarvát. Aztán pedig fel a lakásba. Némi tanakodás után mit is együnk a végeredmény: krumpliprüré, brokkoli és grillezett sajtpakora lett, hosszas beszélgetésekkel. Mert vannak azok a barátságok, melyek az idővel és a kilométer távolsággal csak még jobban erősödnek, ahol már fél szavak sem kellenek, csak sóhajok vagy pillantások. És ilyenkor az ember lánya igazán biztonságban érzi magát, és az online hírek sem zaklatják fel lelkivilágát. Lefekvéskor átgondoltam hánykor is kell elindulnom és hogy merre is jöttünk, amerre majd megyek. Ébredéskor azon tűnődtem, hogy egyáltalán hányadik emeleten is vagyok, és vajon lifttel jöttünk-e vagy gyalog. Még tusolás közben is mosolyogtam, hogy ennyire hülye azért nem lehetek. Pedig de. Na kilépvén a folyosóra felismertem a liftet is. A ház előtt balra fordulva megkerestem a Burger King feliratot, mert azzal tudtam irányba helyezni magam. Mikor megláttam a metró lejáratot akkor már egyenesben is éreztem magam. Mondjuk azt nem tudtam melyikkel mennyi megálló, de bíztam magamban. Ami feltűnt, hogy a pestiek kultur-lények, mert sokan olvasnak: telefonon, tableten, papír alapú sajtót és még könyvet is. A lényeg, hogy mindenki elmélyült valamiben, csak én nézelődtem, mint Aliz csodaországban. Az első átszállás zökkenőmentesen ment, figyeltem a kiírásokat és használtam a mozgólépcsőt (természetesen megfelelően és nem sietve, azon is gyalogolva). Az M4 az M3-hoz képest maga a mennyország: szép, színes, új, fényes és csillog-villog. Az M3 pedig a jól megszokott Kontroll film hangulat. Aztán pedig jött az M1. Először elgondolkoztam, hogy az M2-esel is megyek egy megállót és akkor majd elmondhatom, hogy egy reggeli munkába menet én biza minden metrón ültem már. De aztán letettem róla. Nos az első kijáratot eltévesztettem, így kissé feltűnően de visszafordultam és mentem a kis nosztalgia járathoz. Emlékszem régebben volt olyan, hogy direkt mentem egy kört az egyes metróval (ami nem is metró néven fut/futott, hanem kisföldalatti), mert olyan aranyos. Na még most is aranyos, és tényleg nosztalgikus, mert hozzá nem vezet mozgólépcső. De szép kis aranyos, kedves és sárga így megbocsájtottam neki. Vele is utaztam egy kicsit és már hopp bent is voltam újra a melóhelyen.

Összegezve bár egy ideig azt sem tudtam honnan indulok, de azt hogy hova kell érkeznem 100%-os bizonyossággal tudtam, és célt nem tévesztve el is értem. Vajon az életben is így történnek a dolgok? Lehet bármi ami megzavar, vagy kicsit eltérít, de ha a célod nem téveszted szem elöl, akkor úgy biza azt eléred?  

2015. november 18., szerda

Dunánál

Aki folyó mellett nőtt fel, az mindig is vízfüggő lesz. Már második reggel sétálok át a Duna felett. Köd van és kellemesen hűvös. Vannak, akik dolgozni mennek, és vannak, akik futni sietnek. Észrevettem, az az ember siet igazán, aki még a mozgólépcsőn is gyalogol. Tipikus nyugati életforma. Hiszen a mozgólépcső mozog, épp az a szerepe, hogy a lustaságot kiváltsa. És még rám néznek hülyén, amikor nem lépek, csak állok. Sebaj, engem aztán nem zavar ki mit gondol rólam. Szóval folyó. A hídon lassan sétálok át reggelente, tetszik, ahogy hömpölyög. Valahogy a gondolatokat látom benne. Gondolataink épp úgy kavarognak fejünkben, ahogy a folyó vize a híd lábánál egy-egy kis örvényt hoz létre. És az örvényből hogyan tudsz kikerülni? Úgy hogy megadod magad, és nem küzdesz. Csak mozdulatlanul tűröd és az majd szépen kivet magából. Ha leegyszerűsítjük, akkor a gondolatainkat is meg kellene állítani, hagyni kellene és szép lassan kivetné magából a megoldást. Ha meg nem akkor csak folyik tovább az árral, míg végül a nagy teljes egészbe vegyül. És ahogy leértem a hídról, agyamba ismét ezernyi kérdés merült fel. Majd egy mosoly (ami miatt megint csak néznek a velem szembe jövök) villan fel arcomról a tegnapi nap emlékére, Lillácskával:


2015. november 17., kedd

Ember embernek farkasa

„Én mindenkivel együtt érzek akik erőszak áldozatává váltak, így én kérek elnézést hogy nem választok ki egy nemzeti lobogót sem...
Peace, love & empathy”



Még mindig nem vagyok nagy tv néző ember. Vagyis ha nézem is lehet csak nézem nem látom és nem hallom. Fixen tudom, hogy van Columbo, mert arra jó elaludni: nem lövöldözős, kiabálós, de mégis leköt ha netán még sem aludnék. Aztán reggel ébredés után, ahogy illik telefonra ránéztem és gyanúsan minden a franciákról szólt. Így hát utánanéztem. Az érzést nem tudom leírni, mert sem a meglepődés jelét, sem a döbbenet jelét nem véltem felfedezni magamon. Tény, hogy elítélem az erőszak bármely formáját, ami nem életet ment. És tény, hogy mindig a dolgok mélyebb bugyraiba próbálok belesni. Szóval nem hittem hogy ez arról szól, hogy tessék beengedtétek magatokhoz, és most az Iszlám Állam megmutatja, hogy mire képes. Hiszem, hogy nagyobb érdekek húzódnak meg ezen tettek mögött és hiszem, hogy az iszlámhoz, mint kultúra, mint vallás köze sincs. Valakiknek érdekük fenntartani a közutálatot, az embereket rettegésben kell tartani, mert csak akkor irányíthatóak. Hiszem, hogy az iszlám jó, és hiszem, hogy a legtöbb dolog csak belemagyarázás és vallási köntösbe bújtatott dolgok ezek. Igen láttam nyílt megkövezést egy telefonálás miatt, vagy egy férfival való érintkezés miatt. És igen olvastam híreket gyerekek megerőszakolásáról, arról, hogy a muszlim férfiaknak szinte mindent lehet, míg a nőknek nem. És igen van muszlim ismerősöm, aki köztünk él rég óta, és mégsem láttam kővel a kezében, sőt nyugodtan viselte válását és azt, hogy szeretett lányát a bíróság az anyának ítélte. Nem fenyegetőzött, és nem robbantott fel senkit sem. Így én azt vallom, hogy nem minden muszlim terrorista, épp úgy ahogy nem minden terrorista muszlim. Sőt tovább megyek, akik terroristák azok nem ismernek sem Istent, sem embert, csak vakon követnek valami eszmét, ami nem is az övéké, agymosottá válnak és teszik a megmondott dolgokat. Sajnálom ami ott történt a franciákkal, de láthatóan rés van a pajzson, mert kérdem én egy koncertre hogy a fenébe lehet kalasnyikovot bevinni? Nem vagyok nagy fegyver szakértő, de azt még én is tudom, hogy ez nem egy retikül fegyver. Persze lehet hogy a biztonságiakkal végeztek először, de nincs egy kamera, vagy másik biztonsági ember aki elővette volna saját fegyverét? Vagy az is lehet, hogy a biztonságiak közé is beépültek. A valóságot, a részleteket soha sem fogjuk megtudni. Egy biztos: nem csak Franciaországban halnak meg emberek százai, nem csak ott van terror támadás. Számos más országban történnek ehhez hasonló dolgok, de azokhoz nem fűződik ennyi érdek. Mert az emberek halála is már üzletág lett. Divat lett együtt érezni, vagy épp nem. A nagy közösségi portálokon előkerültek a francia lobogók. Erre kontráz a magyar és azt mondja: sajnálom őket, de nem teszem ki, mert Trianon. Nos emberek lehet tőlem halljátok először, de Trianon rég volt. Igen fáj, de attól hogy fáj és emlékszel a fájdalomra nem fog változni semmi sem. És azt is elárulom, akik azon a koncerten voltak, talán nem is hallottak a mi trianoni fájdalmunkról, egyszerűen csak egy koncerten voltak. És igen lehet együtt érezni, és mindenki úgy fejezi ki ahogy akarja. Épp ahogy nem lett szivárvány a képem a melegházasságok elfogadása miatt, épp úgy nem lettem francia színű sem, hiszen áprilisban Kenyában 147 egyetemistát öltek meg, és akkor sem lettem kenyai színű, pedig színeiben jobban az én stílusom. És igen tessék megkövezni, március 15-én sem járok kokárdában, mert nem ettől leszek magyarabb, mint ami vagyok. Én egyszerűen ember és emberi szeretnék maradni ebben a világban...nem könnyű.

In the big city

Mert van az, mikor az ember menekül. Menekül egy helyzet elől, nem akarja, nem meri és nem is bírja kezelni. Valójában pedig épp csak a saját bőrében nem bír lenni. És eszébe jut egy dal: mert azért vannak a jó barátok. És van az a pont amikor fogod a bőröndöt és útnak indulsz, mert ezt kell tenned. És a cél legyen Budapest. Nagyváros, zűr és zavar és semmi csend. Napközben dolgozok, délután és este meg ki tudja merre visz az utam. Így aztán első körben BKV hetijegy vásárlás. Automatában. Mivel a nevében benne foglaltatik a jegy elnevezés, így okosan nem a bérletek közt kerestem. Na de nem találtam. Nem az a kétségbeeső fajta lányka vagyok, így gondoltam lehet nem tudok pestiesen gondolkozni, így mégis csak bérlet ez a hetijegy. Viszont ott sem választhattam ezt az opciót. Sebaj vissza a jegyek menühöz, mert lehet mégis csak én vagyok a vak. De továbbra sem leltem. Agyaltam, hogy biztos hihető, hogy amíg az összes vidéki nagy városban létezik ilyen addig épp az országunk közepén ne lenne?! Na de nem csodálkoznék: Pest az Pest. Telefonos segítségemmel megbeszéltük, hogy találkánk legyen a Nyugati pályaudvarnál, mert ott van hagyományos, manuál mikrofonba mondós vásárlási lehetőség és gyártassam le magamnak a heti jegyemet (Leeloo Dallas világjegy). Szóval áthúztam gurulós bőröndömet néhány sarokkal arrébb, és már a kezemben is volt a jegyem erre a hétre. Persze nem lepődtem meg annyira, mert kicsiny hazánkban nem megy még olyan gördülékenyen az automata online rendszer, hiszen ha otthoni nyomtatással veszem a koncertjegyet, arra is van kezelési költség: pedig az én nyomtatóm, én papírom, én tintám és én áramom fizeti meg. Nem is értem, na de nem is kell mindent értenem. Megtörtént az első találka, majd egy hirtelen ötletből adódóan gondoltam vágassunk hajat. Vannak ilyen gyorsvágók. Na akkor irány a West End, legyünk egy kis időre agynélküli, szobanövény pláza cicák (mert nekik olyan könnyű az élet). Az információs pultnál, bár nem mosolyogva a lány elárulta két helyen is vágathatok. Az elsőbe belestem. Négy lányka volt, egyéniségtől mentesen, mind hosszú szőke hajjal. Sokszor merült már fel bennem, hogy vajon a fodrászoknak miért nincs csuda szép, jó hajuk?  Ez olyan mint a műkörmösök saját körmük nem is olyan szép, bár értem én hogy nagy körömmel nem lehet ügyesen dolgozni. De nekem tetszene, ha egyéni dolgokat látnék egy fodrászszalonban. Mert ha tetszik hanem, mindenki egy külön egyéniség, személyiséggel. Még az önfelrobbantó terrorista is az, csak mondjuk ő robbanthatná magát egy lakatlan szigeten, nem ártva a többi egyéniségnek. A legtöbb fodrásznak össze van kötve és ennyi. Pedig reggelente egymásnak összedobhatnának valamit. A lényeg, hogy egyen lányok nem győztek meg arról, hogy a kezeik közé tegyem fejem. Jött a következő hely, ahol épp egy fiút nyírtak rövidre (később kiderült, hogy ez a fiú inkább lány). Ebből leszűrtem, hogy jó lesz ez nekem. És mert kicsi a világ a lány aki kezelésbe vett debreceni volt. Beszédes is volt, én meg jó hallgatóság. Régebben emlékszem ez a szerep is fordítva volt: a nők beszéltek, a fodrász dolgozott. A lényeg, hogy debreceni fodrász lány kissé félt, hogy elégedett leszek-e. Próbáltam meggyőzni, hogy ez csak haj és elég gyorsan nő, meg hogy van kapucnim is. Jókat derült rajtam, majd mikor készre jelentett, megkérdeztem tőle, hogy tud egy jó baseball sapka boltot. Nos ez volt a kegyelemdöfés, de azért jót nevettünk. Betértünk egy kisállat kereskedésbe. Azt hiszem, még mindig a kaméleont keresem, mert értem én hogy kaméleon: de ennyire? Aztán pedig indulás a heti szállásadómhoz és el is telt az első nagyvárosi napom

2015. szeptember 22., kedd

Vasárnapi Víkend

Sokaknak fenntartásai vannak a magyar filmekkel kapcsolatban. Egyfelől megértem, mert én is csalódtam már, másfelől meg nem is értem. Ugyan jelentkezzen már az aki soha nem csalódott még a made by USA filmekben? Vagy tegye már fel a kezét az, aki minden francia filmet imád? Szóval azért ezen illik elgondolkozni. Persze biztos van aki épp úgy elvből nem néz amerikai filmeket, mint ahogy van aki ha meghallja, hogy magyar  film már be is fogja fülét és lehunyja két szemét, akár Balázs. Na de előítélet ide-vagy oda, számomra Simon Kornél neve azért érdekessé tette az alkotást, a műfaja pedig még vonzóvá is. Biztos létezik már más magyar thriller, de én még nem találkoztam vele. Azon, hogy összesen hárman voltunk a moziban meg sem lepődtem: vasárnap délután volt, na meg magyar film ugye. Az elején nem igazán tudtam hova tenni a filmet. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az egész film egy erdőben játszódik majd három szereplővel. (láttam már hasonlót, nem volt az sem rossz). De aztán kialakult. Igazi thriller, bár aki sok hasonlót néz, szerintem a felénél rájön, hogy ki is a ludas a történetben. És a csattanó is megvolt, igaz számomra nem meglepő, de azért fordulatnak fordulat volt. Nem az az igazán véres film, ami nem is hiszem hogy olyan nagy baj. A történetről nem mesélek el semmit sem, hátha valaki hisz nekem és érdemesnek tartja arra hogy megnézze. De azért a végén az indiai jelenetet nem értettem. Vagyis de: gondolom maradt pénz a forgatásról, és hát ki ne szeretne Indiába eljutni egyszer, főleg nem a saját költségén?! Én ezt igazán megértem..

2015. augusztus 28., péntek

Fesztivál körkép: Campus Debrecen

A „vidéki” kis fesztiválok közül bizton állítom, hogy az egyik legjobb fesztiválról beszélhetünk. Bár a helyszín választásával nem értettem sosem egyet, de elfogadom, hogy így a legcélszerűbb. Nekem a fesztivál együtt jár egy szabadságérzettel, és ha be vagyok zsúfolva akkor ezt nem élhetem át. És ha nem vagyok szabad, akkor mi is vagyok?! Na de félretettem személyes igényeimet (mint oly sűrűn) és már a nulladik nap átvettem jegyem, este pedig bevetettem magam a forgatagba. A kerékpár tároló szervezettségét érdemes megemlíteni, mert igazán profi szintre fejlesztették. És minden a megszokott helyen. Csukott szemmel is megtalálom a lángososot. Két koncertet vártam: Vad fruttik és HS7. Utóbbit mert hát utolsó koncertjük egyike. Ez az év még a Subcribe búcsúzásával is jár. Bár valahogy úgy érzem lesznek még itt utolsó utáni koncertek, akár a Nyersnél (de ne szaladjunk még a Szigetre). Nosztalgikus, megkönnyezős volt a HS7 koncert. Előjöttek a rég felejtettek emlékek. Kerestem a megszokott arcokat, pedig 222 km választ el Szegedtől. Egyszer mégis meg kellett állapítanom, hogy mindenkinek van valahol egy hasonmása. De hogy épp itt, épp ezen  koncerten az több mint gyanús. Közelebb léptem és láttam, igen a jól ismert arc, akit már több mint 20 éve nevezhetek barátnak. Örömködés, ölelkezés és pár szóváltás, mert ennyi idő utn már fél szavakból is értjük mi egymást. Aztán pedig  Vad Fruttik. Nem létezik még egy olyan magyar együttes, aki ennyire közel állna hozzám. Mintha belőlem szólna, mintha ismernék az összes gondolatom, érzésem, fájdalmam, kérdéseim. Tőlem nekik, tőlük nekem: valahogy teljes egésszé válok velük. Már a beállásnál, hangolásnál ott voltam. Figyeltem ahogy együttműködnek a hangtechnikusokkal. Aztán felcsendültek az első ütemek. Még a press-es kollégák is mosolyogva fényképeztek, énekeltek és ugráltak. Pedig mi kérem dolgozni mentünk oda. De az az energia, ami a zenéből árad, az a löket mit Marci még hozzátesz igazán magával ragadó. Így két szám után ki is mentem a tömegbe, hogy jobban érezzem, halljam, lássam. Bár bevallom, szemem többet volt behunyva mint nyitva, mert valahogy nem kell látnom ahhoz, hogy igazán átéljek. Az emberek énekelték a szöveget, nem tudom ki mit ért belőle. Láttam, hogy buliznak és akár boldognak is tűnnek. De ha mélyebben figyelsz akkor rájössz, a szövegek nem  boldogságot tükröznek, bár mindben fel lehet lelni valamiféle pozitívumot, de megértésem szerint könnyekkel és szomorúsággal teli bizakodó gondolatok ezek. Így volt mikor könnyezve mosolyogtam, mert már magam sem tudtam, hogy most sírnom vagy nevetnem illene, így inkább hagytam, hogy minden történjen magától. És jött is ösztönszerűen. Persze ahogy leléptek a színpadról, jött a vissza-vissza és csalódást nem okozva vissza is tértek. A koncert után Marci a legegyszerűbb nemességgel közölte, hogy autogram osztás és közös fotózás is lesz. Én megszédülve álltam, hogy nekem még kellene valami, de ugyan mi. Majd gondoltam egyet, hogy Marci könyvét megveszem és kérek egy aláírást rá. Bár már van egy példányom a lakásomban, de előre nem terveztem dedikálást (nem jellemző rám, azt hiszem életem során 3 aláírást gyűjtöttem be, bár már egy sincs meg). Szóval Döme ki is rohant a kocsihoz, de könyvet nem lelt. Addig egyre többen kértek meg, hogy fotózzam őket le Marcival, így adta magát a dolog és lett egy közös selfiefotónk, ahogy a fesztiválozóktól már megszokhattuk. A többi nap a megszokott módon zajlott le. Kiemelkedően jónak tartottam még a Zagar formációt, bár ez sem lepett meg, mert jól ismerem a profizmusukat. A többiek pedig hozták a tőlük megszokott papírformát…

Fesztivál körkép: Balaton sound

Eddig egyszer voltam ott és most. Hat éve Moby-n, most pedig a Faithless küldte hívó szavát. Nem az én világom, így a tervezés eszerint történt. Érkezés koncert előtt másfél órával, távozás koncert után egy órával. Tudtam, hogy ebből a közegből ennyi épp elég lesz. Az érkezés zökkenőmentes volt. Leszállva a tömeget követtük, mert kitáblázva azért nem volt. Persze a Balaton partra menj és csak megtalálod! Látható, hogy ez a fesztivál nem az alsó rétegnek szól. Szép fiatalok mindenhol, a legmenőbb telefonokkal, lányok mű kiegészítőkkel, és amit lehet azt megmutatják. A fiúk (mert férfinak nem nevezhetem őket) tucat számra félmeztelenül, szőrtelenül. Láthatóan egy-két hónapja gyúrnak erre a megjelenésre, mert szálkás izomzatot nyomokban sem leltem fel. A lányoknál a műszempilla, műköröm épp olyan alapfelszereltség, mint ahogy az előbb említett hímneműeknél a szemöldökszedés. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha adnak magukra, ha ápoltak, de amikor egy másik nemhez tartozónak szebben van kiszedve a szemöldöke mint nekem, kissé elgondolkozok. Lehet velem van a baj és én vagyok földhöz ragadt, de ha sötétben neki ütközök egy másik embernek, és netán a felsőtestéhez érek, szeretném egyértelműen beazonosítani, hogy melyik nembe botlottam. A kezdeti sokk után, azt vettem észre, hogy már az én fejem is a tucc-tucc ütemre mozog a szívemmel együtt. Valahogy ez ráragad az emberekre. A tánc is menne, mert egyszerűen lépegess egy helyben, a kezeddel pedig a fejed fölött végezz toló mozdulatokat. Ha van party szemüveged, akkor már be is illeszkedtél. És persze a szelfibotokat se hagyd otthon, mert ha nincs nálad akkor kitűnsz a tömegből. Körbe jártam, szétnéztem. Kifejezettem nem találtam kulturális sátrakat, de lehet napközben, nappal üzemeltek csak. Megszomjazván vettem 3dl szódát, 150 forintért. Minden cseppjét élvezettel kortyoltam és átéreztem: a víz érték. Aztán felcsendült az első ütem és kezdődött a jól ismert zene. A Faithless akár lehetne a tucc-tucc zene őse is. De ők azért ennél többek, a maguk 20 évével. Ha jól számolom most láttam őket harmadjára és ismét nem okoztak csalódást. Épp úgy nem, ahogy az sem, hogy a résztvevő tömeg 80%-ának fogalma sem volt, hogy mibe csöppent. Leszűrtem ezt a szöveg nem tudásából, meg abból, hogy felkészületlenül érték őket a ritmus váltások. Sok ismerősömnek mondom, hogy ha tehetik nézzenek meg egy „ilyen” stílusú koncertet, mert meglepődnének. Persze a rocker arcok elzárkóznak, pedig ha tudnák milyen gitárok, dobok szólnak itt. Na de a korlátoltsággal semmit sem tudok kezdeni. A koncert vége után, jött még egy körséta, aztán pedig az állomásra indulás. Emlékszem Moby után iszonyat tömeg volt az állomáson, most kevesebben voltunk, így ülőhelyre is volt esély. Felszállást követően fülemben és szívemben a ritmusos tucc-tucc álomba nyomott. Szinte csak Budán ébredtem meg. Hogy közben a vonaton mi történt azt nem tudom, de egy biztos: a vonat padlója olyan mértékben ragadt, hogy szinte kézzel kellett feltépni a szandállal a lábamat. A Déli pályaudvarról, éjszaka taxi és séta a Nyugatiba. Majd egy kis várakozás után személyvonattal vissza Debrecenbe. Így telt el 24 óra az életemből. És hogy átutaztam-e a fél országot hivatalos iratok nélkül? A válasz igen, bár így legalább nem hagytam el…

2015. július 9., csütörtök

A szolgáltatók rémálma

Igazán hülye szokás, hogy a szolgáltatók csak  az új ügyfeleknek adnak kedvezményeket. Persze értem én, hogy őket még be kell etetni, de a régiekkel ki törődik? Hát vettem a fáradtságot és besétáltam kedvenc net és kábel-tv szolgáltatómhoz és kifejtettem véleményemet. Melynek végeredménye az lett, hogy kaptam 20% engedményt és gazdagabb lettem egy telefonkábellel. Mondtam is a hölgynek nekem ugyan nem kell, de ő kötötte magát, hogy nekik biza azt be kell oda vezetni. Mondtam, de jó mert ehhez én nem kellek hiszen okosban van nálam megoldva: egy cső a falban az ajtó felett, oda szépen betolják és ennyi. Hát ketten is összedugták a fejüket, az egyikük szerint minden kábelt cserélnek!? De ember, nálam a netkábel is csak 20 cm, mert egyből megy a routerbe és ha bíznék a lépcsőházban járkálókban, még a routerem is kint lenne. De nem, ők tudják. Lány szerint egy elosztót kapok és abból jön a telefon is. A fiú szerint pedig nem úgy van az, kábelcsere és méterenként 60 Ft. Láttam, hogy itt mindenki okosabb nálam, és bár nem győztek meg, de oké elfogadom nekik illik jobban tudni. Következő lépésként időpont egyeztetés a szerelői munka miatt (de még mindig nem hiszem hogy ehhez otthon kell lennem). Természetesen konkrétan csak a napot tudják megmondani, aztán jön a 8-12 vagy a 12-16 közötti intervallum. Ekkor már közöltem, hogy munkás nő vagyok, és én ugyan nem veszek ki egy szabadnapot csak azért hogy rájöjjek én nem is kellek ehhez. Na de kuss a neve annak aki kedvezményért hisztizett. Persze megjegyeztem, hogy ha egyszer beszállok a szolgáltatói iparágba (net és tv na meg telefon) akkor nálam bizony a szerelők két műszakban dolgoznak majd: 6-14 és 14-20-ig és így minden más cégtől elszedem az ügyfeleket. A pult másik oldalán nem nevettek, pedig én ekkor már jól szórakoztam. Na de lett egy időpont és szereztem felügyelőt is. Így boldogan hazatérhettem a kedvezményemmel.


Azt ugye mondanom sem kell, hogy a lakásban semmit sem szereltek, csak épp benéztek, mert hát ott van az a bizonyos vezetékcső a falban, az ajtó felett a lépcsőházban, ahogy mondtam és az elosztót sem a lakásomban helyezték el. De legalább tudom, ha állás kell, megyek hozzájuk, mert már most nagyobb szakmai tudásom van , mint a bent ülő ügyfélszolgálatosoknak. 

2015. július 1., szerda

Főzzünk együtt HBB

Hogy mit? Hát természetesen házi sajt pörköltet. Aki még nem evett az nem tudja mit hagyott ki, aki pedig evett az még többet és többet akar.
Tehát először is vegyél 4 liter tejet. Na persze nem boltit, nem uht-t, nem pasztőrözöttet, ne dobozosat, ne kancsósat hanem azt az igazi piaci házi tejet. Hazaérvén vegyél egy nagy edényt, jóval nagyobb legyen mint a tej mennyisége, mert minél jobban felfut annál több a kinyert sajt. Én engedek egy pici vizet az edény aljára, mert nem két percig kell forralni. Majd zutty bele a tej. Mikor már majdnem kifut, na akkor önts bele 2-2,5dl 50%-os Olympos citromlevet, kavarj rajta egyet, és látod hogy szépen kicsapódik és elkülönül a savótól. Persze ha már forralás közben citrom hozzáadása nélkül ez megtörtént akkor savanyú volt a tej, de sebaj tuti vega túrós csusza receptem is van (igen szalonna nélkül). Szóval kicsapódás után még pár perc nagy láng, aztán vagy 5 perc kis láng, majd állni hagyod 10 percig. Közben keresel egy szűrőt, és egy konyharuhát. Én mondjuk pelenkát használok. A szűrőbe teszem a pelust, beleöntöm a kicsapódott sajtot (a savót félre is teheted, van aki szereti: én nem) majd kinyomkodod a peluson keresztül a benne maradt savót: igen iszonyat meleg, de a jóért szépért mindig szenvedni kell. Vegyél elő egy tálcát aminek van széle, mert senki sem olyan ügyes, hogy az összes savót kinyomja belőle. Kissé eligazítod a pelusban a sajtot, majd én egy edénybe vizet engedek (persze ha a savót meghagytam volna, azt önteném bele) és a sajtra helyezem. Nyomást gyakorlok rá, látni fogod hogy van ott még savó. Majd állni hagyod egy fél órát. Aztán kiveszed a pelusból, és igaz hogy a mintázata rajta lesz a sajton, de hipp-hipp kész a saját sajtod, hozzáadott E nélkül, és még a borjúmirigyből kivont cucc is kimaradt belőle. Hagyod kihűlni. Ha kíváncsi vagy mérd le, hogy ha máshonnan veszel tejet össze tudd hasonlítani a kinyert mennyiséget. Ha kihűlt szépen kockázd fel, ha multitasking vagy közben egy serpenyőben bő olajat forralj, majd helyezd bele a kockákat. Ne tegyél bele sokat mert összeragad, de ha már összeragadt sebaj mert ha kihűlt akkor a kockákat szépen külön tudod szedni. Figyelj mert csapkodni fog, ha előtte levő nap készíted a sajtot akkor nem „köpköd” annyira. Közben egy zöldpaprikát is vágj kis apró kockára, ha szereted a csípőset akkor zölderőset vegyél. Ha kisütötted a sajtot, olyan arany színű legyen, szedd ki tálba, majd az olajból tegyél pár kanállal 4-5-6 egy lábasba. Abba tedd bele a zöldpaprikát és jól párold meg, szeretem az üvegesre párold kifejezést bár azt inkább a hagymára használják. És igen a hagyma kérdés. Szóval ha a paprika megpárolódott de nem sült meg, akkor tegyél bele 3-4 teáskanál hinget, kavargasd és számolj 10-ig, majd vedd le a tűzről, tegyél bele egy kis feketeborsot és 3-4 teáskanál pirospaprikát (szegedit mert az a jóóó!) és kavard össze, a lángot vedd vissza, és a lábast tedd vissza. Ekkor beleteheted a két doboz konzervparadicsomot, ismét keverd össze és főzd, forrald vagy 10 percig, utána passzírozd össze krumplinyomóval. Mehet bele a sajt, keverd össze és öntsd fel annyi vízzel, hogy jól ellepje. Aztán tegyél bele egy teáskanál cukrot, két teáskanál sót és vagy 3-4 kis kupaknyi citromlevet, újra kavarás, majd fedő rá és forrald. Kb 35-40 percig főzd, kavargasd és ha fogy a leve öntsd fel vízzel. Ha nem fogyna akkor vedd le a fedőt és úgy főzd, mert elpárolog. 40 perc után zutty bele egy nagy pohár tejföl, ismét kavarás. Utána forrald újra föl, 5 percig még hagyd a nagy lángon. Elzárhatod, lefedheted és hagyd állni. Csinálhatsz mellé tésztát, krumplipürét, rizst. De én hajdinával szeretem. És persze ha közben nem kóstoltad és a hing helyett nem hagymát tettél bele, no meg a tészta is tojásmentes, mondj el egy maha mantrát és máris tettél valamit a lelki életedért is..


Na és persze jó étvágyat Neked! Én még készítettem hozzá egy kis salátát, és főzés közben mosogattam, a pelust is kimostam (mert a tejes cucc ha beleszárad, jajj de nem jó illatú), mert hát nő lennék és igazán multitasking így a fotózás sem maradt el. 

2015. június 30., kedd

Mert a menekültek nem tudnak kerítést mászni?

Sokat gondolkoztam, hogy alkossak-e véleményt többek közt azért mert igazán érzékeny téma, meg hát én is őrlődök és dőlök hol erre, hol meg arra. Az egyik oldalam (Teréz anya szindróma) azt mondja, hogy természetesen az erősebb dolga, hogy a gyengébbet, az elesettebbet támogassa. És jelen esetben hazánk az erősebb (látszólag). A másik oldalam viszont azt tanácsolja, hogy a segítőkészség nem egyenlő a hülyeséggel. Szóval a tény, hogy jönnek hazánkba a menekültek, bevándorlók, átvándorlók ha akarjuk, ha nem. Lehet hisztizni, hogy de miért is engedjük be őket: nos aki az Unióra igennel szavazott, talán túl kellett volna azon látnia, hogy így Európa része leszünk. Mert hát mi sosem leszünk Európa része, mi mindig a határ leszünk, és így leginkább csak  kötelességünk van. Persze lehetett volna, hogy mi szabjunk feltételeket, de ehhez tökösnek kellett volna lenni, no meg nemzetileg igazán össze kellett volna fognunk. De ugye ismerjük nemzetünket?! Szóval jönnek, itt vannak.
Mély sóhajjal írom le ezeket a sorokat, de.
Sajnos nem nagyon lehet elkülöníteni a tényleges menekült státuszú bevándorlót, a pl. büntetés elől menekülőtől. Azt sem lehet eldönteni, hogy papírok nélkül melyik országból jönnek. Persze aki tényleg menekült az hozza a családját és hozza a papírjait mert neki nincs titkolni valója. De ő is be van tojva, mert látja az ellenségeskedést a szemünkben, mert gyanakvóak vagyunk és nekünk európai fehérnek majdnem egyforma az arab, az indiai stb. Aztán itt van a kulturális különbség is. Mi jogon mondja rájuk  egy „elit” európai, hogy ezek csürhében jönnek, mint az állatok. Náluk sokkal nagyobb a családi összetartás, és amit mi csürhének látunk, az nekik az ötödik, hatodik unokatesó, mert ott még van családon belüli összetartás. És igen árulják a piacon a konzerveket, amiket a mi adónkból adnak nekik. De istenem, valaki elolvasta az összetevőket? Egy iszlám hitű nem eheti meg egyiket sem, hiszen az ipari szalonna mégis csak sertést rejt. És persze ilyenkor lehet azt mondani, hogy ugyan már ha éhezik csak meg eszi, és mégis milyen hülyeség már hogy nem esznek sertést, örüljenek, hogy kapnak valamit. És persze talán  igazuk is van a kötekedőknek, de aki soha nem evett ilyet és nem ad a gyermekének sem, akkor azt azért ne feszítsük már keresztre csak azért mert jó keresztény módjára "kétpofára" tömjük magunkba a sonkát húsvétkor. Utálom, hogy az éremnek mindig két oldala van. És utálom, hogy sokan nem akarják ezt a két oldalt látni. Mert igen ott a másik, aki azért jön el mert ott épp körözött bűnöző, és hiszi, hogy megmenekülhet (nyugi a karma őt is utoléri). És a liberálisok ezt nem akarják látni. Igen könnyű a ház falai közt online írni, hogy milyen embertelen is a kormányunk, és hogy milyen primitív az országunk, hogy vannak akik nyíltan kimondják azt, hogy ide ugyan ne gyertek. Hát én innen Debrecenből üzenem, hogy bár nem lakok a tábor közelében, de igazán átérzem azok helyzetét, akik ott élnek és átélték a minap történteket. Szóval kedves 100%-ban bevándorló pártiak lehet közelebb költözni, hogy ne csak egy rózsaszín ködös világmegmentő mese főhősei legyetek. Tessék jönni ételt osztani, ruhát adni, mert igen van köztetek akik ezt megteszik, és még mindig vannak illúziójuk de közelednek a föld felé két lábbal. És persze ugyanígy invitálom a 100%-ban idegengyűlölőket is (mert annak a rohadt éremnek még mindig két oldala van) és nézzenek az anyja karján ülő kisgyermek könnyes szemébe, aki nem érti hogy az emberek miért kiabálnak,  verekednek pedig neki anyu azt ígérte, azért jönnek el a megszokott környezetükből mert itt béke és nyugalom van.
Szóval bennem is kettősség van, mert igen menedéket adnék annak aki rászorult, és igen visszazavarnám azt aki nem az, aki ott sem élte megfelelően emberi életét.

Összegezve egy valamiben biztos vagyok: amikor én Indiában vagyok hetekig, nem zavargok, nem hőbörgök, meghúzom magam, mert ott csak vendég vagyok, és értékelem, meghálálom, hogy erre a rövid időre befogadnak engem…

2015. június 20., szombat

Galamb-bevándorló-honfoglaló reggel...

Aki ismer tudja, hogy szeretem az állatokat, de a madár és a hal nem a kedvencem. A szemük sem áll jól (oldalt van) és nem lehet velük szembe nézni. És én szeretem látni a másik szemét, na nem azért mert a lélek tükre, hanem mert illik a másik szemébe nézni néha ha hozzá beszélek. Persze ettől még nem bántom és meg sem eszem őket. Ezért is választottam az erkélyemre a galambkímélő szúnyoghálósító programot. A korlát alá szép dísztéglákat állítottam, hogy ott se tudjanak bebújni (mert ezek jönnek mint az oroszok). A fal és a korlát közt maradt egy kis rés, de ezt nem bántam, mégse legyen már saját börtönöm az erkélyem. Ezidáig okom sem volt panaszra. De jött a vihar. 

Hajnalban közeli búgó berregő hangra ébredtem. Elhessegettem a gondolataimat, mert hogy galambbiztos védelmi rendszerem van. De csak hallottam tovább a hangokat, plusz egy kis kanálcsörgést is. Rendben itt a betörő aki a reggeli kávémat készíti, de kedves... Igen a szívem a torkomban dobogott miközben a szobám ajtajához léptem, az árnyék ami beszűrődött két lábnak felelt meg, ami épp az ajtó előtt áll. Egy pillanatra megálltam, de bátorságot erőltettem magamra: ez csak az otthagyott papucsom lehet (hiszen nem lehetek annyira hülye, hogy éjszakára nem zárom be az ajtót?!). Mint egy harcos amazon feltéptem az ajtót, hogy a meglepetés erejével hassak, a papucsok jól össze is szarták magukat. A konyhában sem láttam a kávét kavargató betörőt, így az erkély felé vettem utam, mert a hangok továbbra is csak jöttek. És igen: két galamb az erkélyen beszélgetett. Egyből visszanyertem bátorságom, önbizalmam, hiszen nagyobb vagyok és nekem elől van a szemem. Aztán persze mikor szembesültem azzal, hogy a résen ugyan bejöttek, de ők ott ki nem találnak kétségbe estem. Gyors telefon, de segítőm sem egy "galambbátor" ember. Próbáltam megmagyarázni az ablakon keresztül, hogy ott oldalt menjenek ki, ha már bejöttek, de ezek csak vergődtek a hálón fennakadva. Első felindulásomban mondom fogom kivágom a hálót és menjetek. De rájöttem, nem vagyok a pénztárcám ellensége, még ha üres is ezekben a napokban. Tehát csavarhúzót elő, kapucnit a fejre és ki az erkélyre. Közöltem velük, hogy nem bántani akarom őket, hanem segíteni jöttem. Eszembe vésődött a mondóka: minden csavar minden zár jobbra nyit és balra zár. De ilyenkor tudja a fene merre van a jobb, meg a bal.. Szóval tekertem, csavartam, lazítottam. Aztán kitámasztottam a keretnél, hogy jól lássák merre kell menni. Zavarukban az egyik megtalálta azt a rést ahol bebújt és ő szépen, kecsesen távozott. Csak épp társának nem árulta el ezt a trükköt. Itt kérek elnézést a férfiaktól, de tuti ő volt a hím aki itt ragadt, mert a nők ha menekülni kell akkor igazán ötletesek és bármire képesek, ez meg csak vergődött tovább. Mint jó pszichológus leültem és elmagyaráztam, merre van a szabadulása útja. Azt hittem érti, mert párszor kacsintott rám. Hagytam lenyugodni, hátha egyedül jobban megy neki a gondolkodás és a terepszemle. Húsz perc után láttam, hogy ő bizony világát nem tudja. Így újra kimentem a bátorságot adó kapucnimban, az erőt adó csavarhúzóval és a galambbal szemben levő szúnyogháló panelt is kilazítottam, közben figyelve lelkivilágára folyamatosan beszéltem hozzá. Majd a szobából hangosabban irányítottam, de ő még mindig csak állt a szélén és nem mozdult. Ekkor újabb fegyvert vettem elő: seprű. Na ezzel kissé megtoltam és tessék lássék annyi esze volt hogy ne zuhanjon, hanem repüljön: husssss.

Kijelenthetem, hogy egy heroina vagyok, mert a galambok félelmükben azon kívül hogy összeszartak mindent, támadásba lendültek és csapkodtak, és van karmuk meg csőrük és a szemük sem állt jól de tényleg.. Reggel negyed kilencre annyi adrenalint termeltem, hogy ha nem lenne téliesen hideg, akkor engem csapolna a Hell és a Bomba gyártója. Valamint, ha egyszer a galambok nálam akarnak lenni akkor nem ismernek akadályt. Viszont ők egy valamit nem tudtak: akadályt én sem ismerek, és pánikhelyzetben az agyam még gyorsabban jár mint alapból, mert hát: I am not princess, I am a Khalessi...

2015. június 1., hétfő

Honnan jövünk, hová tartunk…egy gyermeknapi ételosztás margójára

Évente többször van kiemelt ételosztásunk, de a legjobban mindig a gyereknapra készülünk. Valahogy nálunk a karácsony nem annyira hangsúlyos. Van köztünk olyan, aki egész évben erre gyűjt játékokat, adományokat és minden jót. Ilyenkor mindig korán kezdünk, mert dekorálunk is. Szerettem volna hélium lufikat, de darabját 300 forintért töltik meg. Ezt a pénzt meg sajnálom rá, mert ebből 3 heti kenyéradagunk megvan. Szóval maradt a jó tüdőfújás, ennek is megvan a maga sajátos hangulata. Valahogy a lufi épp ahogy a palacsinta kihozza a felnőttekből a gyermeket. Persze a készülődésnél mindig idegeskedünk, hogy jó idő lesz-e, és ha jó idő akkor nem kapnak-e vagy kapunk-e napszúrást. Eddig minden évben jó időnk volt, most sem volt ez másként. Volt minden: arcfestés, játék, könyv, ruha, étel, édesség, tea, csoki, gólyalábú ember meg zene. Jó nézni ahogy a gyerekek futnak a játékokhoz, és látni az örömöt. Persze a mécses el szokott törni, mert a másik elvette, vagy neki épp abból nem jutott. Nehéz a szülőnek megmagyarázni, hogy ez miért is van így. És hogy miért is? Mert a személyünkkel mutatunk példát. Ha a gyermek azt látja, hogy két felnőtt nő képes egy pár csizmán összeveszni, úgy hogy a pár egyik fele nála, a másik meg a másiknál, akkor  mit is várhatunk tőle? Majd mint az oviban odajönnek hozzám,hogy tegyek igazságot. Nos nem ismernek ők engem. Elkértem mind a két féltől és nemes egyszerűséggel közöltem, hogy egyikőjük sem kapja meg. Itt szépen a tudatalattimból előszedtem a nevelőtanári tudásomat és akkor legyen a megvonás, megszégyenítés. Persze közöltem, hogy egy szót sem akarok hallani arról a bizonyos csizmáról, mert hogy ez röhej. Egyfelől tényleg az, másfelől meg szörnyű hogy a mai világban van ilyen. Harmadrészt meg a gyermekeik mit tanulnak: ha nekem nincs, neked sem legyen? Azt hiszem először meg kell tanulni adni, hogy aztán fogadhassunk. Nagy igazság, hogy kapni csak úgy lehet, ha tudsz adni. De ebbe a filozófiai tételbe nem mentem bele, mert figyelnem kellett mindenre. Pl tomboláztunk is, mert hogy voltak nagyobb ajándékok és nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan adhatnánk oda megfelelően. És hát a csizma ügy ezt meg is erősítette bennem. De hát így is egy család többet kapott, és lett is felháborodás, majd a csizmások is odakerültek. Így a végén már felemeltem a hangomat, ami kimért volt, de erőteljes egyben. Ezen eseménytől eltekintve jó volt minden, örömteli arcok itt és ott, felnőttek akik megkönnyebbültek, hogy az ő gyerekeinek is jutott a gyermeknapból. Voltak új segítők, meg régiek kicsik és nagyok. Mert mi mindig ott vagyunk: télen nyáron, hóban, napsütésben, esőben, szélben… 













2015. május 10., vasárnap

Itt vagyok én VV Zsu..

Ennek a hírnek igazán örültem, bearanyozta a napomat. A VV szériákkal az az egyik legnagyobb bajom, hogy ha vége is a műsornak, akkor még hónapokig lehet hallani az önjelölt celebekről. A vicc az egészben, hogy soha nem a nyertesről. 

Na de, hogy VV Zsu mindezt dalban mondja el, (nem osztom meg az elérhetőséget mert a végén még rekord nézettséget dönt) még nagyszerűbbé tette szürke hétköznapjaimat. Először azt hittem, hogy poén. Aztán utána olvasva szembesültem, hogy ezt ő komolyan gondolja bár tudja, hogy se hallása se hangja (nekem sem, és nem is mutogatom azt amim nincs). Na ezek a tények L Mikit aki bulizik pam-pam kicsit sem zavarta, így írt egy nagyszerű szöveget és hozzá bekapcsolta a szintetizátorát. Utóbbival nem lenne gondom, hiszem a Depeche Mode is korszakot alkotott ezen hangszerrel (persze azóta rájött a dob+gitár nagyszerűségére). 

A dalszöveg értelmezéséhez nem kell semmi iskola, de szerintem még óvodai végzettség sem. Megtudjuk, hogy itt van VV Zsu, és hogy telhetetlen, na meg szingli és boldog, a vodkát pedig naranccsal issza, jah meg persze „belevalló” szigorúan két L-el, mert egyfelől így jön ki a dallam, rím és mert hát L Miki is így használja. Tény, hogy a szöveg egyszerű, ami nehezíti, hogy szinte érthetetlenül dalol a lányka. 

Sajnos a „telhetetlen minden húz”-hoz többször meg kellett hallgatnom a mű elejét (én már csak ilyen mazochista vagyok). Közben rájöttem, hogy a szöveg nem is fontos, mert bármivel helyettesíthető pl az orrszarvú szóval is, ha nem jön ki akkor az uuú legyen megnyújtva és már mehet is tovább a party. 

Jah és annak is igazán örülök, hogy ezzel majd hívják haknizni és százezreket kereshet, amivel majd megműtetheti magát, mert hát ha az eszével, hangjával már nem arathat sikert akkor adjunk a küllemre.


És hogy mi „fáj” a legjobban? Hogy VV Zsunak gyermeke van, aki tőle tanul mindent…

2015. május 9., szombat

Mai magyar nemzeti hősünk

Kering a neten az öngyilkos volt idegenlégiós felvétele. Tv-ben híreket ritkán nézek, a Fókuszt sem követem, de gondolom már felkapták a hírt és az özvegyet, barátokat kifaggatták.

A történet lényege, hogy hősünk egy év Dzsibuti (idegenlégió) után elhitte magáról, hogy katona, hogy szolgálja az embereket, hogy ő dönthet mindenki felett. Nemes cél vezérlete, mikor az uzsorakamatra kölcsönadót megfenyegette. Csak hát épp ő húzta a rövidebbet, így a törvény őt büntette. 

Pedig hősünk továbbra is hitte, hogy az igazság mellette van és polgárőrködött (persze szigorúan terepszínűben, mert azt ő ugyan le nem vette). Nagy kábítószerfogásban is aktívan részt vett, mert hát Ozorán ritkán lehet drogot találni, és igen megszúrták majd az év polgárőre lett, még mindig terepszínűben, mert neki ugyan meg ne mondja senki, hogy mi is az az egyenruha.. pedig egy jó katona követi felettesét, parancsait ahogy illik és teljesíti szolgálatát.

No de nem is a múlt a fontos, hanem a jelen. Nemzeti hősjelöltünk megkapta büntetését: 3 év börtön. Ettől pedig elborzadt. Először is mert ő nem bűnöző, ő épp ellenük küzdött és akik ellen küzdött, pont azok közé kerülne. Igen láttunk már ilyen amerikai mozifilmet nem is egyet. Hát hősünk döntött, ő oda ugyan nem megy. Így videózott, majd felvette terepszínű ruháját, kiment az erdőbe és egy színházi pisztolyt tett élessé és lőtt. Jah persze előtte katonai sáncot ásott.

Nos lehet sajnálni, lehet tisztelni, vagy bátor tettnek tekinteni..

Sajnálni? Aki mások vagy saját hülyesége miatt elveti életét, azt nem a halála miatt lehet sajnálni, hanem épp az élete miatt.

Tisztelni? Ha azt hiszed, hogy felette állsz a törvénynek, hogy neked jogodban áll megfenyegetni valakit, akkor azt is el kell tudni fogadni, hogy a fagyi visszanyal. Mert igazán nem szép dolog uzsorakamatra pénzt adni (igaz senki nem kényszeríti a pénzkérőt) de ugyanúgy nem szép dolog fenyegetőzni telefonban, mert igazából egyik sem jobb tett a másiknál. Ha tetszik, ha nem arend őrei ezért vannak, hogy ők kezeljék ezeket az ügyeket.

Bátor tett? Természetesen szabad akarat van elfogadom, hogy van aki bátorságból, van aki gyávaságból öli meg magát. Jogában áll, az ő dolga én pont lesz.rom. De, ha férfi vagy, már pedig úgy néz ki, hogy a férfiasságának nagysága egyenes arányban volt a terepszínű ruha viselésével, akkor viselkedj is úgy. Mert ha férfi vagy és van családod, gyermeked, feleséged akkor kötelességed mellettük lenni. Lehet három évig szívtál volna, de három év után fiad büszkén várt volna, feleséged pedig örömkönnyekkel ölelt volna.


Mert igen is, ha férfi vagy és gyermeked van, felelősséged van, példát kell tudnod mutatni! Mert ebből a gyermeked probléma megoldást nem tanult, és hazánkban sem lesz jobb az igazságszolgáltatás.. 

R.I.P


2015. április 22., szerda

Sinead O’ Connor

Szerintem a korosztályomból mindenki ismeri azt az egy bizonyos számát, amiben szinte kopaszra nyírva, sírva énekel, miközben széttépi a pápa képét. És korosztályomból sokaknak itt véget is ér a történet. Emlékszem sokan támadták a tette miatt, a sírása miatt stb. Engem megfogott az angyali hangja, a nagy szép szeme, az egyedisége. Emlékszem, sokszor könnybe lábadt szemem, ahogy meghallottam felcsendülni. És igen, én sem követtem tovább a zenei karrierjét. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyik munkaadóm felhívta rá a figyelmemet, hogy ebben a nőben van valami. És igen. Szépen összegyűjtöttem az albumait, mert mind egytől egyik maga a csoda. És még mindig angyali. Függetlenül a mániákus depressziójától, attól hogy hol csont sovány, hol pedig elhízott, mert ezek nem vesznek el értékéből semmit sem. Maximum emberivé teszi. Aztán eltelt sok-sok év. Jött Madonna Evitája, és közben Sinead már rég elénekelte a maga módján a betétdalt. Mondanom sem kell, hogy nálam ki volt a befutó, bár tény, hogy Madonna sem énekelte csúnyán. Igaz amíg ő énektanárhoz járt, addig Sinead csak úgy kiénekelte magából, de érthetően a főszerepet nem ő kapta. Pár hónapja belefutottam egy hirdetésbe, hogy hazánkban fog fellépni. Rácsodálkoztam, főleg mikor megláttam a jegy árát: 3900Ft. Mivel csendes ülős koncert, így nem kell az első sorba venni. Leghátul és középre vettem. 13-as szék. Még jó, hogy nem vagyok babonás. Aztán Sinead lázban égtem. Valahol kicsit tartottam attól, hogy csalódni fogok benne, mint emberben. Nézegettem oldalát, láttam, hogy barátkozik Krisnával: van tetkója, van festmény a szobája falán. Így aztán már tudtam, hogy egy kis ajándékot csak megpróbálok bejuttatni hozzá. Szóval vártam, majd elindultam. Életemben először jártam a Művészetek Palotájában. Nos ha mész, ne hidd, hogy a bejárat a földszint. Nem, nem. Az a bejárati szint és onnan vezet fel a lépcső a földszintre. Manapság már nem lehet tudni mi az alagsor, mi a pince, mi a földszint. Végül is én is a másodikon lakom, ami máshol a harmadik lenne, de nálunk ezt magas földszintnek hívják. Tehát kértem egy kis infót, hogy hányadikon is van a földszint, aztán felsétáltam. (csak nekem fura az hogy a földszintre fel kell sétálni, amikor már a bejárat is a lépcső tetején van?) Szépen leültem a helyemre és érdeklődően vártam, hogy mi is lesz ebből. Aztán 10 perc késéssel fellépett a színpadra. Sinead egyszerű piros ing, kék farmer, napszemüveg. Utóbbiért elnézést kért, de nagyon zavarja a színpadi fény és közölte, hogy mi is nyugodtan csukjuk be a szemünket, őt nem zavarja. Majd nevetett és elkezdett énekelni. Megkönnyebbülés: igen jó fej, kedves, közvetlen, barátságos, egyszerűen szeretni való. A számok közt megálltak, sok thank you hangzott el. Semmi feszülés, sztárság, csak a zene és az ének. Mikor a gitárváltás nem volt zökkenőmentes, ők is és a közönség is nevetett, majd mikor végre megtalálta az erősítő bevetető nyílását, mindenki megtapsolta. Valahogy ők és mi egyek lettünk ott abban a másfél órában. Nem volt olyan dal amit ne ismertem voltam. Egyszerűen csodálatos, ha valakinek nem csak hangja van, hanem még énekelni is tud. Tudja,hogy melyik hangnál mennyire tartsa a mikrofont, mert több szinten énekel. Egyszer csak feleszméltem, hogy én totál szemben vagyok Sineaddal. Mintha így lett volna kitalálva. Gondolatban egy láthatatlan egyenes fonallal össze is kötöttem magam vele. Igen, az utolsó sorban is lehetett érezni a belőle kiáradó energiát, kedvességet, szeretetet. Nem voltak nagy szavak, mondatok felénk. Nem volt a szeretlek Budapest, te vagy a legjobb mantra tőle. Egyszerűen csak megköszönte. Majd a ráadásban eljátszották a sírós, pápás dalt. Áthangszerelve, más stílusban.  Valahol olvastam, hogy Sinead azt nyilatkozta, hogy már nem tud ezzel a számmal azonosulni így soha többet nem adja elő. Hát vagy nem nyilatkozott ilyet, vagy egyszerűen csak a mostani énjére formázta a dalt. A végeredmény pedig igazán jó lett. A koncert végén az öltözőhöz vettem az irányt, de secusokon fennakadtam. Mondtam, hogy nem akarok én bemenni vagy beszélni vele, csak egy kis ajándékot hoztam. Tanácsolták, hogy menjek a hang technikushoz, és ha nem magyarul beszél biztos segít. Hát odamentem. Elmondtam, hogy ajándékot hoztam. Mosolyogva mondta, hogy természetesen átadja, láttam nem érti ki is az a nagy szemű mosolygós színes egyéniség. Így gyorsan hozzátettem, hogy az Univerzum Ura. Még ezek után is láttam némi kérdőjelet a homlokán, így gyorsan hozza tettem, hogy Hare Krisna. Ekkor nagy mosollyal jelezte, hogy érti és odaadja neki. 



Én pedig mosolyogva sétáltam le a földszintről, a bejárati szintre, mint aki már tudja a titkok titkát.. 

2015. április 9., csütörtök

Az emberi jogokról...

Igen hiszem a karmát, vallom, hogy mindenki megkapja azt ami neki jár. DE. Hiszem, hogy egy működő társadalomban kellenek a büntetés végrehajtási intézmények. Igen szükség van szabályokra, törvényekre, bírókra, ítéletekre és igen vannak esetek amikor én sem látok más megoldást egy bizonyos bűn megbüntetésére, mint a halál (ami persze még mindig kíméletesebb, mint pl átéltetni ugyanazt vele, mint amit ő elkövetett).


És hogy miért jött ez elő belőlem? Hírekben hallottam, hogy egy pár éve elkövetett gyilkosság elítéltje keresetet nyújtott be emberi jogaira hivatkozva.. Nos akit ő megölt annak ő figyelembe vette az emberi jogait? A legfontosabbat az élethez való jogát figyelembe vette, vagy egyszerűen figyelmen kívül helyezte mikor állatias (azért nem állati ösztön, mert az állatok hobbiból, érzék kielégítésből nem gyilkolnak, nem erőszakolnak) ösztöneinek engedve erőszakolt és ölt? Egyértelműen nem. Akkor ő most miért is hivatkozik az embertelen körülményeire? Szerintem a gyilkolással egy „ember” elveszíti az emberi jogait, elveszíti azt ami miatt embernek tekinthető. Nem hogy jogai nincsenek, még csak szava sem lehetne. Közben pedig éli világát egy börtönben (mosnak rá, főznek rá, és még tanítják is)… 

Kövezzen meg bárki de a rendszerben hiba van..pedig hiszem, hogy mindenki azt kapja amit érdemel, de úgy sejtem egy pedofilnak, egy nőt vagy férfit megerőszakolónak, egy (nem hirtelen felindulásból elkövetett) gyilkosnak még a 2*2 méteren levő cella kenyérrel és vízzel is igazán luxus, hiszen az áldozatának ennyi sem juthatott… Nem hogy felezzék a büntetését, épp úgy ahogy áldozatának ő felezte meg evilági életét.. Vagy netán milliós kártérítést kapjon.. 
Mondom a rendszerben valahol hiba van..

2015. március 11., szerda

Mitől NŐ a nő?

Mostanában mindennek van már világnapja. Tény, hogy a nőnap egyike azoknak, amelyek igazi múltra tekinthet vissza. Csernus könyvét kézbe véve én is elgondolkoztam azon, hogy vajon mitől nő a nő, mikor tud igazán nő lenni és vajon mit jelent nőnek lenni. A legtöbb válasz hasonló volt: ha egy igazi férfi van mellettem, akkor tudok igazán nő lenni. Vagyis a "nőség" egy társfüggő tényező lenne. Nem hiszem, nem gondolom, hogy ez így van. Amennyiben igen, akkor ott súlyos önmegvalósítási problémák lehetnek. 

Azt sem gondolom, hogy a nő lényegét csakis a nőiesség adja meg: nem a ruha, nem a smink, hanem egyszerűn a lényének egésze. Nehezen megfogható, még nehezebben leírható, de egy biztos nem a szilikon mellektől, ajkaktól és a mély dekoltázstól sőt nem is az XS-es mérettől lesz a nő nő illetve nőies.

De nézzük meg mi is a nőnap: A nőnap eredetileg a mai virágos, kedveskedős megemlékezéssel szemben munkásmozgalmi eredetű, harcos, a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos demonstratív nap volt.. 

Vagyis a nők egyenjogúak akartak lenni. Na de ha azok vagyunk akkor miért is nyissák ki az ajtót, miért tolják alánk a széket. Kettős ez az egyenjogúság, mert egyfelől fasza csaj vagyok, aki kapjon meg mindent amit egy férfi, másfelől meg ugyan tisztelj már és szolgálj már. És persze igen miért is ne kapnám meg azt amit más, csak azért mert más testbe szorultam? 
Nem tartom magam feministának, de igenis utálom a megkülönböztetést, és ezzel szemben néha jól esik az udvariasság. De ez az udvariasság ne a nememnek, hanem a személyemnek szóljon. És azt hiszem nem nekem kell tudnom, hogy mitől Nő a nő, hanem másnak kell észrevennie, hogy hé ez itt egy nő, még akkor is ha nadrágban és bakancsban jár.

Egy a lényeg kedves férfiak, ha tisztelni akarjátok a mellettetek álló, élő, levő nőt, akkor tegyétek ezt minden nap. Ha pedig nem teszitek, akkor ezen az egy bizonyos napon se tegyétek, mert álszent, képmutató és hazug dolog ez…

2015. március 8., vasárnap

Egy pesti hétvége rohanásban

Új image
Megszoktam már, hogy általában nálam minden egyszerre jön: a jó, a rossz és a programok is.  Erre szokták mondani, hogy csőstől jön?! A lényeg, hogy pénteken meló után autóba be és Pestre fel. Még mindig így használom, pedig már nem Szegeden élek, de azt hiszem agyban és szívben is mindig szegedi maradok. Szóval utazás, majd a Nyugati közelében kiszállás. Még napközben utána néztem, hogy tudok eü kártyára papucsot venni. Persze kicsit arrébb volt. Pont 8 villamos megállóra, de mert logisztikailag mindig is jó voltam, a kilencedik megállónál szállt fel barátnőm, akinél az éjszakát szándékoztam tölteni. Gyors próba és már fizettem is, mert a kártyán nem volt elég pénzem. Sebaj így két körös lesz: kifizetem, a számlát postán elküldöm, ők meg visszautalják. Hogyan is élnének meg nélkülem a pénzintézetek? Barátnőmmel találkozás, örvendezés majd séta és nézelődés, aztán pedig éjfélig tartó pletyi-party, majd pedig egy alvás ami pihentetőnek nem mondható. Reggel pedig irány a templom, mert egy ételosztós össznépi megbeszélés volt a napirendi pontom. 

Ahol csak egyszer estem kétségbe, méghozzá mikor egyedül önön magammal kellett volna csapatot alkotnom. Értem én, hogy mindenkinek egyszerre több személyisége van, de ezt fizikailag nem tudtam bemutatni, így egybeolvadtam az egri csapattal, mert hát amúgy is úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. A gyülekezés után találkozás kedvenc indiai lakótársammal, majd ismét egy kis kétségbeesés. A büfébe lépve három féle palacsinta fogadott: csoki, mákos, mangós. Na ilyenkor hogyan kell és lehet dönteni? Oké legyen mind a három. És kijelenthetem nem bántam meg. Aztán ismét séta és pletyi, mert hát csak így telik jól a nap. Később vissza a szállásra. Lett volna még egy találkám, de ezt nemes egyszerűséggel átaludtam, hiába hívott mind a két telefonom vagy nyolcszor. Ébredés után gyors pakolás, és irány a DürerKert mert ott lesz a Replika. Valójában az út felénél ébredtem fel és tértem magamhoz, addig mint egy droid követtem barátnőmet, úgyse tudtam merre  vagyok. Megérkeztünk, persze a nevünket a listán nem leltük, így némi telefonálgatás után jutottunk be a helyre. Tudtuk a dolgunkat: a shopot ki kell pakolni. A koncert 23:30-ra volt kiírva. Tapasztalatom szerint kicsivel éjfél előtt kezdődik. Így sóhajtva konstatáltam, hogy hajnali 5 előtt ágyba nem kerülök Debrecenben. Sok lelkes együttes lépett fel. Számomra a lelkesedésük nagyobb volt, mint a tehetségük, de sokak szerint igazán jók. Hát elfogadtam, de a fotózásig nem jutottam. És igen, 10 perccel éjfél előtt kezdődött. Ekkor már fotóztam, de valahogy a helyemet nem találtam. 

A színpad motorja
A színpad alacsony volt és az emberek meg már részegek. Volt aki szerint a fotózás felesleges és őt nem érdekli. Aztán mégis pózolt előttem, hogy mindenféleképpen fotózzam le. Nem tettem meg. Persze én emlékeztem rá tavalyról. Aztán volt aki úgy gondolta, hogy a vállam könyöklésre való. Én nem így gondoltam, először csak testileg jeleztem, majd társítottam hozzá gyilkos tekintetem, aztán már szavakba is tömörítettem gondolataimat. Ő pedig lazán közölte, de hogy ez egy koncert. Hát mondtam igen az, így mi lenne ha nem könyökölnél, hanem mondjuk buliznál?! Aztán a lelkes fotózni vágyó úgy gondolta, hogy magáévá teszi a második szám után a dallistát, de a színpad motorja ezzel sem értette egyet, így magához ragadta. Még jó hogy nem én voltam ott, mert a nyomaték kedvéért a lábamat is lendítettem volna. Egy ember vette észre, hogy mit is akarhatok és ő kedvesen segédkezett, hogy odaférjek és fotózhassak. Szóval így telt az idő az első sorban, majd átadtam a terepet barátnőmnek, mégis csak neki hazai pálya, én pedig szépen visszavonultam a shopba és ott énekelgettem. Utólag olvastam, hogy volt aki az énekeshez dobott egy poharat meg szívószálakat. Háti kedves pestiek (akinek nem inge ne vegye magára) nem vagyok rátok büszke. Persze tény, hogy későn kezdődött és addig sok pohár lefolyt, de nem tudom, hogy nekem mennyit kellene innom ahhoz, hogy rajongásom szereplőinek megnehezítsem a helyzetét. Persze volt, aki tőlem kért BKV infót, és ekkor én mosolyogva közöltem, hogy én ugyan nem vagyok pesti.  Ekkor odalépett az egyetlen segítő, aki nem akadályozta a fotózásomat, hogy akkor én boldog lehetek. Ha ez dönti el a boldogságot, akkor bizton kijelenthetem, hogy igen boldog voltam/vagyok. A koncert után gyors pakolás és egy kis öltözői, leeresztős beszélgetés. Majd be az oly jól ismert kisbuszba. Tapasztalt rókaként kértem plédet, betakaróztam és benyomtam a szundi funkciót. Elég jól sikerült, mert a Józsai lejárónál ébredtem meg. Aztán már csak le-lecsukódott a szemem. Kiszállás a buszból majd a fáradtságtól és a hidegtől remegve bedőltem az ágyba. A telefonom a konyhában hívást jelzett, de nem hívott szépen, így aki próbált elérni az szomorúan vette tudomásul, hogy választ nem kap. Na ilyen az amikor 36 órába próbálok egy heti programot beletenni…