Úgy leírni egy történetet, hogy
lehet senki nem olvassa, könnyebb mintha tudod hogy egyszer majd valaki
olvassa.
Hol is kezdjem. Kiléptem egy
kapcsolatból, mely hazugságokkal teli volt. Nem önszántamból, inkább így
alakult. Meghozni egy döntést nem nehéz, de fenntartani nehezebb, még ha tudod
is hogy a végén neked lesz jobb. Ahogy lenni szokott először a párkapcsolatod,
majd a munkád megy tönkre, hogy kezdhess mindent elölről, hátha tanultál
hibáidból. Mondják az okosok mások hibáiból tanulnak, a kevésbé okosok meg a
sajátjukból sem. Szóval munka és társ nélkül, hova is keveredhet egy ember.
Istenhez. Közben mégis csak alakult magányos
életem. Új ismeretség, új barátság, új ragaszkodás, új társ. Nap nap után a géphez
kötött, óráról órára a chathez szegezett. Napi pár óra chat és azt hiszed
ismered azt aki a másik oldalon ül, vagy áll vagy fekszik. Majd egy személyes
találkozás, egy nyugodt kis családias központban meggyőz arról, hogy jó helyen
vagy, hogy megtaláltad az otthonod. Megfog ez az érzés és többet és többet
akarsz. Nem elég már a pár nap, egy életet akarsz benne megélni. S mikor benne
vagy nem számít sem idő sem tér, csak az érzés: otthon vagyok. Persze közben
egyre jobban ragaszkodsz, akár még szerethetsz is, s mikor már nem elég a
beszéd, kell a test. Kellenek a vágyak megélése. A titkosság növeli a vágyat, a
röpke légyottok boldoggá tesznek. Azt hiszed ez az élet és ezt akarod. A
kötelező távollét csak növeli a vágyat. Az újra találkozásnál többször is
megéled éjszakákon át, és hiszed hogy ez az élet. Majd jön a következő lépcső,
az együttélés. Eleinte fenntartod az illúziót, minden olyan mint az elején. De
már mégsem, hiszen együtt kelsz, fekszel, hallod a test hangjait. De mégis
ragaszkodsz. Egy idő után jobban belelátsz a másik életébe, hiszen már nem egy
arc nélküli chat társ, hanem hús vér ember. De te mégis ragaszkodsz ahhoz akit
megismertél, akit megszerettél. Az első pofon, hazugság nem térít észhez,
tartod magad az illúzióhoz, és éled tovább álmaidat mert annyira akarod.
Eltelik az első év, majd jön egy nagyobb pofon. A sok átbeszélt óra, mikor a
társad megbánja amit tett, s még ha tudod is, hogy nem így kellene dönteni,
adsz esélyt mert félsz a magánytól, a valóságtól. Próbáljátok rendbe tenni,
ígérgettek fűt fát, boldogságot bizalmat és mindent. Eltelik még két éve, kész
családdá lesztek, majd jön a második pofon. Akkor talajt vesztesz, nem tudom mi
igaz, mi vélt s hogyan tovább. De kitartasz, vársz hogy a másik rájöjjön mit is
akar. És igen rájön, se te el akarod hinni, mert az olyan megnyugtató. És
tovább merültök az illúzióba. Jobban kötitek egymást magatokhoz, annyira mint
amennyire csak lehet. S közben eltelik még egy éve. Szorosabbra fűzitek a
pókhálót, s próbáljátok kizárni a valóságot. S akkor jön a harmadik pofon.
Ahogy a mondás tartja három a magyar igazság. Vajon kinek hány pofon kell? S
jönnek az átbeszélt éjszakák, a fogadalmak az ígéretek és te még mindig hinni
akarsz, mert az olyan jó és megnyugtató. S jön a legnagyobb lépés, mikor elhiszed,
hogy mindketten akarjátok és most már az a végső döntés, mely egy életre szól,
mert ez olyan megnyugtató. És közben elteli két év. Majd ahogy a mondás tartja:
és egy a ráadás. Jön a negyedik pofon, ami már a szívedig hatol. Ami annyira
fáj, hogy már hinni sem mersz, mert már nem olyan megnyugtató. Valahol belül
érzed, hogy nem megnyugtató, de elhessegeted, mert az viszont megnyugtató.
Kicsit még reménykedsz, kicsit még hiszel, majd rájössz mindez illúzió, hiszen
csak te akarod. És örök szabály: egyedül nem megy. Nem menthetsz meg egy álmot,
csak mert te látod a jót, csak mert te hiszed a jót. Ketten kellenek hozzá egy
helyen és egy időben. Mert a tér és idő mégis csak számít. S mi az ami
megmarad, semmi más csak az üresség, amit be kell tölteni egy újabb álommal. Ez
életünk nagy feladata, semmi más, csak ez mert ez olyan megnyugtató.
