2015. június 20., szombat

Galamb-bevándorló-honfoglaló reggel...

Aki ismer tudja, hogy szeretem az állatokat, de a madár és a hal nem a kedvencem. A szemük sem áll jól (oldalt van) és nem lehet velük szembe nézni. És én szeretem látni a másik szemét, na nem azért mert a lélek tükre, hanem mert illik a másik szemébe nézni néha ha hozzá beszélek. Persze ettől még nem bántom és meg sem eszem őket. Ezért is választottam az erkélyemre a galambkímélő szúnyoghálósító programot. A korlát alá szép dísztéglákat állítottam, hogy ott se tudjanak bebújni (mert ezek jönnek mint az oroszok). A fal és a korlát közt maradt egy kis rés, de ezt nem bántam, mégse legyen már saját börtönöm az erkélyem. Ezidáig okom sem volt panaszra. De jött a vihar. 

Hajnalban közeli búgó berregő hangra ébredtem. Elhessegettem a gondolataimat, mert hogy galambbiztos védelmi rendszerem van. De csak hallottam tovább a hangokat, plusz egy kis kanálcsörgést is. Rendben itt a betörő aki a reggeli kávémat készíti, de kedves... Igen a szívem a torkomban dobogott miközben a szobám ajtajához léptem, az árnyék ami beszűrődött két lábnak felelt meg, ami épp az ajtó előtt áll. Egy pillanatra megálltam, de bátorságot erőltettem magamra: ez csak az otthagyott papucsom lehet (hiszen nem lehetek annyira hülye, hogy éjszakára nem zárom be az ajtót?!). Mint egy harcos amazon feltéptem az ajtót, hogy a meglepetés erejével hassak, a papucsok jól össze is szarták magukat. A konyhában sem láttam a kávét kavargató betörőt, így az erkély felé vettem utam, mert a hangok továbbra is csak jöttek. És igen: két galamb az erkélyen beszélgetett. Egyből visszanyertem bátorságom, önbizalmam, hiszen nagyobb vagyok és nekem elől van a szemem. Aztán persze mikor szembesültem azzal, hogy a résen ugyan bejöttek, de ők ott ki nem találnak kétségbe estem. Gyors telefon, de segítőm sem egy "galambbátor" ember. Próbáltam megmagyarázni az ablakon keresztül, hogy ott oldalt menjenek ki, ha már bejöttek, de ezek csak vergődtek a hálón fennakadva. Első felindulásomban mondom fogom kivágom a hálót és menjetek. De rájöttem, nem vagyok a pénztárcám ellensége, még ha üres is ezekben a napokban. Tehát csavarhúzót elő, kapucnit a fejre és ki az erkélyre. Közöltem velük, hogy nem bántani akarom őket, hanem segíteni jöttem. Eszembe vésődött a mondóka: minden csavar minden zár jobbra nyit és balra zár. De ilyenkor tudja a fene merre van a jobb, meg a bal.. Szóval tekertem, csavartam, lazítottam. Aztán kitámasztottam a keretnél, hogy jól lássák merre kell menni. Zavarukban az egyik megtalálta azt a rést ahol bebújt és ő szépen, kecsesen távozott. Csak épp társának nem árulta el ezt a trükköt. Itt kérek elnézést a férfiaktól, de tuti ő volt a hím aki itt ragadt, mert a nők ha menekülni kell akkor igazán ötletesek és bármire képesek, ez meg csak vergődött tovább. Mint jó pszichológus leültem és elmagyaráztam, merre van a szabadulása útja. Azt hittem érti, mert párszor kacsintott rám. Hagytam lenyugodni, hátha egyedül jobban megy neki a gondolkodás és a terepszemle. Húsz perc után láttam, hogy ő bizony világát nem tudja. Így újra kimentem a bátorságot adó kapucnimban, az erőt adó csavarhúzóval és a galambbal szemben levő szúnyogháló panelt is kilazítottam, közben figyelve lelkivilágára folyamatosan beszéltem hozzá. Majd a szobából hangosabban irányítottam, de ő még mindig csak állt a szélén és nem mozdult. Ekkor újabb fegyvert vettem elő: seprű. Na ezzel kissé megtoltam és tessék lássék annyi esze volt hogy ne zuhanjon, hanem repüljön: husssss.

Kijelenthetem, hogy egy heroina vagyok, mert a galambok félelmükben azon kívül hogy összeszartak mindent, támadásba lendültek és csapkodtak, és van karmuk meg csőrük és a szemük sem állt jól de tényleg.. Reggel negyed kilencre annyi adrenalint termeltem, hogy ha nem lenne téliesen hideg, akkor engem csapolna a Hell és a Bomba gyártója. Valamint, ha egyszer a galambok nálam akarnak lenni akkor nem ismernek akadályt. Viszont ők egy valamit nem tudtak: akadályt én sem ismerek, és pánikhelyzetben az agyam még gyorsabban jár mint alapból, mert hát: I am not princess, I am a Khalessi...