2017. szeptember 3., vasárnap

SZIN, az időutazás tinikorba

Vannak mélypontjaink. Mindenkinek van, mert ha van fent, akkor van lent. Ha van kint, akkor van bent, hiszen ha van fekete, akkor van fehér is. Magam részéről Istenen kívül (akire kicsit későn figyeltem fel) a zene az ami öröknek mondható.  Így aztán fekete örömmel néztem a 49-dik SZIN pénteki napjának programjait. Első perctől kezdve tudtam milyen sorrendben is megyek és hova érkezem. Igen elfogult vagyok, mert szegedi vagyok. És igen Szeged tud valamit. Egyszer egy késő nyári estén egy idős úr mellém lépett és közölte: Szeged megöl. Ki tudja? Lehet ott jó meghalni, ahol a világra jöttél?!

Ismerős útvonalon érkeztem a helyszínre, tudtam kivel, hol találkozok. Tettünk mi negyvenes lányok egy-két kört, majd elkezdtük a magunk utazását. Elsőként a Pál utcai fiúkat kerestük. A közönségben csupa-csupa ismerős arcot véltem felfedezni. Igen az idő mindenkin meglátszódott, de a szemek épp úgy csillogtak: kinek ettől, kinek attól, de boldognak tűntek. Leginkább egy kis házibulira hasonlított, nem voltunk sokan, de épp elegen. Kicsit csúszott a kezdés, viszont itt senki sem kiabálta, hogy mi a f.sz van. Valahogy eszünkbe sem jutott azokat bántani, akiket várunk, tisztelünk és szeretünk. Ugye, hogy ennek kellene a természetesnek lennie? Aztán elkezdődött. Jöttek a dallamok, emlékek. Mi is örültünk és Lecsó is elégedettnek tűnt. A tavalyi évhez hasonlóan koncert után hátra mentünk, hogy váltsunk vele egy-két szót. Többre nincs ideje, mert a Kiscsillag formációban is fellép. Szóltunk ő pedig kijött. Aztán jött a közös szelfi: „Bal felső. Jobb az. Tudom én!” majd egy nagy nevetős klikk és már mentünk is tovább. 

És Majka után jött is Marci a Fruttikkal. Hát igen, ha van aki mélyről jött és fentre jutott, akkor az ő. És igen tud magával vinni, húzni, cipelni. Mert látod a fényt, mert lehetsz te is azaz egy, na persze csak ha akarod, mert hát tudjuk, hogy nekünk amúgy senkink sincsen, és hogy a szívünk is túl nagy. De hát ezt mérte ránk az Úr, akkor cipeljük ezt az édes terhet, mert még mindig jobb ha túl nagy, mintha nem is lenne. Őt is megkerestük koncert után: gyors szelfi és gyors páros, aztán mindenki rohant Robihoz a Hiperkarmára. 


Persze maradhattunk volna 30Y-onon is, mert mai szemmel ők sem rosszak, de megegyeztünk: Robi az mégiscsak Robi. Köszönjük a 30Y-nak, hogy épp elegen voltunk a Hiperkarmán. Hát igen: Robi. És ha azt hiszed, hogy a fent örökké tart, akkor naivabb vagy a csücsörítős lányoknál, mert a fent épp addig tart, amíg a lent el nem kezdődik. És hogy a lentnek van-e alja? Igen épp addig tart, amíg el nem kezdődik a fent, persze csak ha te is akarod. Mert "mindenütt jó, de messze a legjobb" és ezt Marci is tudta, mert együtt énekelte velünk, hiszen a szálak egyszer csak összefutnak. 

Ahogy Robi végzett, mi is irányba tettük magunkat és következett Esti Kornél..na nem a regényhős. Bevallom mélyebben most kezdtem el őket figyelni, talán mert lent vagyok, nagyon lent és nemsokára fent, persze csak ha én is akarom. De ha mégsem, akkor egyszerűen kib.szom a szívemet a picsába..hiszen úgyis túl nagy..a fejem meg fáj.


Összegezve: lehet hogy sok volt az átfedés, és lehet hogy lemaradtunk erről meg arról, de ezerszer egy ilyen fesztiválnapot kívánok mindenkinek, mert jobb nem tudni dönteni erről meg arról, hogy mit is és mikor és hol, mint csak állni és látni, hogy semmi de semmi nem érdekel.