Efott az első nap
Nem ez az első Efott fesztivál amin részt veszek, de nem tartozott soha a kiemelt, kedvenc helyeim közé. Egyértelműen azért, mert a külföldi fellépők jobban vonzottak. De hát az ember változik, és rájön, hogy a hazai zeneiparban is vannak értékelhető előadók. Meg hát egy szempont, ha fesztivál, ha buli, és elkap a feeling, majd hogy nem mindegy is a háttér. Így érdeklődve indultam neki. Kivételesen elsőre eltaláltuk, hogy a szakmaisok merről is léphetnek be a fesztivál területére. Megkaptam a jegyeket, szépen beállítottam a kis alumínium pöcköt, hogy hol a jó: ahol nem tág annyira, hogy elhagyjam, és nem olyan fojtósan szűk. Persze fogós emberünket ez nem zavarta, így ahogy összenyomta épp 3 cm-el csúszott lejjebb. Próbáltam szólni, hogy ne ne nyomd, de hát izmokkal lett megáldva (hallással kevésbé) így a szalag a nyakamra épp jó lett volna, csak kár hogy a csuklómról akadálymentesen tudott távozni. A bejáratnál megpróbáltam egy nagyobb izomzatúhoz közeledni és megkérni, hogy segítsen már az alumínium cuccot feljebb húzni. Közölte, hogy ezt csak abban az esetben tudja megtenni, ha a kollégája balfasz volt és nem tette rá rendesen. Hát ingatta fejét, hogy már pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az ő kollégája biza nem balfasz. Megnyugtattam, hogy dehogynem, csak épp másban volt az. Na sebaj, majd ha kell pillanatragasztóval a csuklóra rögzítem biztos ami biztos alapon. Így elindultunk előre. Tapasztalt játékosként egy térképet kerestem, programfüzettel. Tettem pár lépést, majd visszafordultam az infós lányhoz, hogy jó jó látom ez térkép, de annyit tegyen már meg, hogy kiindulásnak elárulja, hol is vagyok éppen. A válasz egyszerű volt: magam sem tudom, hogy hol vagyok. Hmm, na veled is lányom csak többen vagyunk, így józan paraszti ésszel jobban szétnéztem, majd a számozás alapján beazonosítottam, hogy kb itt lehetek. És no akkor előre. Megkerestük a főbejáratot egy fotó idejére mert csak mutatósabb, mint a hátsó bejárat. És szépen elkezdtük átérezni a fesztivál feelinget. A színpadok elrendezése igazán jó, mert közel vannak, és fotózás szempontjából luxus, kényelem. Ellenben ha épp számok közti szünet van, akkor hiába „csak Majka létezik”, Lovasi Bandi „kiscsillag virágom” beszűrődik, és néma zavart okoz, hogy a kezemmel jumpoljak, vagy épp az egész testes ugri-bugrit válasszam. No de nem lehet mindig minden mindenkinek tökéletes. Volt itt nulladik nap is. Hát nem tudom, hogy akkor mennyien voltak, de most az első napon is bármely koncert első sorába be tudtam kerülni és a szandálból a körmeim is a lábam ujjain maradtak. Szóval vagy a magyar fesztiválozók lettek intelligensebbek, vagy kevesen vannak. Igaz én mindent a régi Sziget fesztiválhoz hasonlítok, mert hát ott nőttem én fel. Viszont, mivel tolongás sehol sem volt, így nem hajtott a tatár a bizonyos három dal fotózáshoz. De nézzük szép sorjában. Igen tudtam, de nem gondoltam hogy tényleg fesztivál kártya feltöltés az első lépés, pedig de. Egyfelől ez is szimpatikus, másfelől igazán szeretném én gyártani ezt a plasztikot. Mivel azt a taktikát választottam, hogy ami szalagot látok magamra teszem, így szinte bárhova beférkőzhettem. Majkánál kezdtem, némi ismeretség segítségével. Kijelenthetem, hogy Curtis-el egyetemben, minden sztárságtól mentesen mezei néven mutatkoztak be nekem. Tény, hogy én sem visongtam, hogy intim szférán belül kerültem, így pár szó, egy béna közös fotó, aztán rácsodálkozás a többiekre. Majd át a Nagyszínpadhoz, ami amúgy nem olyan nagy. Na ott ismét egy izmosabb ember állta utamat, jelezvén, hogy ez a színpad nagyon VIP, mondtam én meg aztán a három szalagommal a karomon a legvipebb vagyok. Szembesített, hogy majd egy negyedik által leszek császárkirály. Mondtam ok, de mire ezt elintézem a bűvös hármas szám lemegy, aztán csak nézhetem, amit nem is fotóztam. Így kegyesen eredj felkiáltással beengedett a korlát elé, és már nyomtam is az expo gombot. Lovas Bandi Kiscsillagja sosem fogott meg igazán, sőt a Kispál formációja is a legelső 2-3 albummal volt ütős számomra. Valahogy úgy érzem én felnőttem, Ő meg nem. De nincs ezzel baj, mert az újabb generációnak így legalább ugyanazt az élményt nyújtja. A Nagyszínpad elrendezése igazán jó, mert a távolból is rá lehet látni, s míg ő behallatszódott a mellette lévő sátorba, addig a sátor ugyan ki nem hallatszódik oda. Tehát zavartalanul hallgathatod messziről is. Sokáig nem időztem, hiszen gondoltam, hogy Majka a sláger számait hármas blokkokban játssza el az egy óra alatt, így visszatértem, mert hát „bennem csak te létezel”. Tény, hogy a vokalista lány megszólalását túlhúzta, próbálta csitítani az embereket, de hát nem, nem lett intelligensebb a magyar fesztiválozó nép, így a csitt szóra még hangosabban kiabáltak. Lányka pedig szerette volna megmutatni csodás hangját, de én már nem bírtam kivárni, hiszen a másik színpadon öreg Feró nyomta már a pöttyös kendőjében. Tény, hogy nem vagyok nagy rajongója, de a tisztelem azért ami Ő, így lábujj körmeimet nem féltve ismét előre mentem, egy-két fotó és utamat vettem Fesztivál Nagypapa felé. Ő pedig nem más mint Korda Gyuri bácsi, akit a fesztiválozók legalább annyira imádnak, mint Uhrin Benedeket. Így nem lepett meg, hogy a 60-tól a 10 évesig mindenki ropta, mindenki a Nagyszínpadra kívánta Gyuribát. Ő pedig lelkesen mosolyogva fogadja azt a szeretetet amit kap a tömegtől. Igazából itt mindenki mosolygott, és nem a cinkeléstől, nem a kiröhögéstől, hanem mert egyszerűen édesen szeretnivaló az öreg, a maga naivitásával. Mondjuk ez a zene nálam rezegteti a lécet, így utam visszavezetett Alvin mókusaihoz, akik épp hangoltak. Napok óta azon agyaltam, hogy mi az, hogy kétszer is fellépnek: egyszer 1-10-ig, aztán 11-20-ig. Na az első felkomfnál kiderült, hogy bizony ám az együttes 20 éves. Akkor tényleg öreg vagyok, mert még emlékszem az indulásukra. Egyből nagyobb tisztelettel néztem őket, olyannyira, hogy leültem és tovább is hallgattam az előre tervezettnél. Aztán pedig eljött a Brooklyn Bounce ideje, akiket nem akartam kihagyni, mert hát azért a 90-es években csak letettek valamit az asztalra. Odaérkezvén láttam, hogy Gyuri bácsit a közönség nem nagyon engedi el, de aztán csak lementek Klárikámmal. Gyors beállás, valahogy sejtettem, hogy nem lesz nagy hangszerarzenál. A színfalak mellett a táncos lányok gyors mozgás próbát tartottak, és elkezdődött a show. Kétméteres izmos testű emberünk igazán lazán, hányavetin dobta fel magát lépésről lépésre a színpadra. Aggódtam is, hogy a nagy lazaságban egy fokot eltéveszt és akkor zuhanás lesz a vége. De hát emberünk nem kezdő, bizonyítja ezt az is, hogy a basszust nem csak a gyomromban éreztem, hanem az utolsó hajszálamban is, és épp megfogalmazódott bennem, hogy de jó, hogy szinte semmit sem ettem, mert ez a basszus tuti kifordította volna a gyomortartalmamat, amikor feltűnt, hogy nagytestű csupa izom celebünk jelzi a hangtechnikusnak, hogy még feljebb és feljebb nyomja. Így alig 10 fotó után távoztam, mert szeretném még a további 2 napot is hallani. De egy biztos a pénteki napon Mr Presidentet ki nem hagyom, mert bár annak idején nem az én stílusomat képviselték, de a nosztalgia erős és jóleső érzelmi elérzékenyülést indított el bennem, és kellően megfelelő baráti társasággal a Retro sátrat én ugyan el nem hagynám senki kedvéért.
Efott, második nap
Öreg rókaként az Efottot munka mellett nyomom végig, vagy legalábbis imitált munka mellett. Így második napon a kényelem és a gyorsaság miatt taxival indultunk utunkra. Alapvetően antiszociális vagyok, de ha valaki áttöri a falat akkor szabad az út. Na taxisunknak nem sikerült, pedig még egy gyors „sit down” comedy-et is nyomott, mondjuk tény, hogy praktikusabb vezetés közben, mint egy stand up. Még ma sem láttam azt a nagy tömeget, de legalább elférünk. Sajnos a negyedik karszalagot csak nem tudtam megszerezni, és izmos testű raszta secust csak nem tudtam meggyőzni arról, hogy az én helyem már pedig ott van a nagyszínpadi árokban. Árok? Nem is értem, attól hogy felállítok egy színpadot a lentebb még nem lesz árok. Sebaj a gépem jó, így most azért nem fakadtam könnyekre, hogy fél méterrel távolabbról kell fotóznom. Igazából az elv idegesít, de majd lenyugszom. Kowa hozta a szokásos formáját. Az elmúlt időszakban vagy hatszor láttam őket élőben (pedig nem vagyok igazi fan) és nem kellett most sem csalódnom bennük. Tudnak zenélni, értelmes szöveget írni, és értelmesen összekötni a dalokat. Szóval fotózás után tisztes távolságba leültem és átadtam magam az élvezeteknek. Majd felpattantam és átugrottam gyermekkorom kötelező olvasmányába belehallgatni. Ők is a Kispállal nagyjából egy időben indultak, de a fiúk a Pál utcából közelebb álltak hozzám. Igaz az új dalaikból egyet sem ismertem, meg a szívem húzott is vissza Kowahoz. Így gyors katt, majd futás egy kis SKA-ra (ebből nekem 2 perc is sok) és vissza a nyugis távolságba és zene hallgatásba. Megvártam az 5 perc ráadást is. Közben már a földön ültem vagy épp feküdtem. Feltűnt, hogy az emberek valamiért nagyon néznek. Furcsának tartottam, hiszen egy fesztiválon a földön fetrengés nem meglepő. Pár perc után feltűnt, hogy valahogy furán mögém és fölém néznek. Na megfordultam és akkor szembesültem, hogy én épp a bungee jumping alatt vertem tábort. Arrébb költöztem, mert két esetet tudtam elképzelni: vagy rám esnek, vagy lehánynak. Közben azért néztem őket, és hát egye meg a fene: magasan van, és még én fizessek, hogy oda felmenjek majd leugorjak? Hát nem. Bár elképzeltem, hogy én az a kategória lennék, aki nem pakolna ki semmit a zsebeiből, így a földre szállás után napokig kereshetném igazolványomat, pénzemet, telefonjaimat. De hát semmire sem mondom azt, hogy soha, így ki tudja mikor jön az őrület, hogy az ugrás nélkül nem lehet élni. Összekötő zeneként két együttes közt először Guano Apes szólt. Szerintem 20 km-es körzetben senki nem tudott egy szót sem énekelni belőle, de én igen. Majd jött egy kis Red Hot. Közben elmerengtem, hogy akár lehetnék egy olyan fesztiválon is ahol épp rájuk várnék. De nem, én most nem olyan helyen vagyok. Közben a Huligánok behangoltak. Na ha már ott voltam gondoltam belehallgatok. Bár ne tettem volna. A zene is szarul szólt, Csipás emberünk meg nem találta a hangját, ami alapból nem lenne baj, ha a fürdőben nem leli, de így élőben a kiemelt negyedik karszalagos árokból kinövős nagyszínpadon mégis csak gáz. Azért a nagyobb slágereket mint az sms királylányt felismertem. Majd szívet melengető akkordokat véltem felfedezni, és némi libabőrt magamon: mert igen ez Metallica, méghozzá Enter Sandman a javából. Ülve be is indult fejem, de.. És itt van a nagy de, amikor az emberekben egy világ romokba dől. Milyen dalszöveget nyomott Csipa a zenére? Hát újra a sms királylányt. Először nem hittem a fülemnek, másodjára már igen. Nagyot sóhajtottam és távozásra szólítottam fel magam. Közben viszont felfedeztem egy történést, így mint a moziban gondoltam végignézem. Igazi fesztivál romantika, mikor a lány elesvén összehányja magát. A fiú meg próbál segíteni (bár ne tette volna). Lányka a hányás vízivás hányás kombót nyomta. Reméltem rájön az összefüggésre és később már csak az öblítő funkcióra használja a vizet. Rájött, igaz közben ülve is dőlt balra majd jobbra. Felszisszentem magamban, hogy nem lesz ennek jó vége. És hát a vége az lett, hogy saját hányásába dőlt és a törölgetésre használt papírzsepik itt ott ráragadtak. Legény meg szedegette róla. Mikor láttam,hogy közeledik a happy end, elindultam Péterfy Borira. Benne sem lehet ám csalódni, mert a hazai pályán intelligens extrémnek számít, így örömmel fotóztam. Zeneileg, hangzásilag és színpadilag perfect volt. Némileg talán elvett az igényességéből az, hogy nem felépített színpadi kollekciója van, hanem különböző hangszeres dobozokat pakolnak egymásra, majd fehér szalaggal körbe ragasztják, hogy a művésznő nehogy félrelépjen. Igaz engem aggódással töltött el, hogy a dobozokon görgő is található, és mi lesz ha az épp használja is gördülő funkcióját, miközben előadó művészünk rajta lépdel. De az aggódásomat elhessegettem, mert sejthetően nem először használja ezen ad-hoc segédeszközöket. Gondoltam egyet és átmentem a Mókusokhoz hátha változott valami 24 óra alatt. De igazából ők is hozták a formájukat a második felvonásban is. Pár percet töltöttem a vadonban, és betértem a Retro sátorba ahol a Vengaboys formációt várta mindenki, mint a messiást. Be is mentem a korláthoz, majd egy izmos testalkatú nem fekete pólós security közölte, hogy távozzak, mert karszalag ide meg oda itt biza a színpadmester nem engedi a fotózást. Színpadmester? De hát a színpadon nincs is semmi? Ez a Vengaboys and girls playpack-el. Akkor minek is ide színpadmester? Höö? Na a kezdeti megrázkódtatáson, hogy itt sem fotózom halálra magam, beálltam előre. Épp benéztem oldalra, a zene az ének már ment, de ők még nem tátogtak. Na mondom ez sem lesz rossz, sem jó. Felszaladtak, ugráltak és tátogtak. Na ezt nem fotózhattam, és nem is bántam. Szinte fejt vesztve menekültem a jó öreg Aurórára, mert ők legalább szívből és szeretetből nyomják azt, amit életüknek éreznek. Nem is tudtam mást tenni, csak álldogáltam és mosolyogtam rájuk, mert tényleg oly kedvesek. Majd a távozás színterére léptem, és csak reménykedtem, hogy a sit down komédiásunk már mással ment el egy körre.
Efott, harmadik nap
Napok óta figyelem, hogy mi történik az üvegbetétes műanyag sörös korsókkal. Egy mondatban ennyi anomáliát még nem láttam. Szóval újdonság (nekem) hogy egy korsó sör 650 forintba kerül. Ha visszaviszed a korsót, ami műanyagból van, akkor a következő kör csak 400 forint. Értem én, hogy az embereket valahogy rá akarják kényszeríteni, hogy ne szemetelj te barom, hiszen ott a kuka. De. És megint az a de. Hova teszed amíg nem kéred a következő kört? Mert hát csak nem iszod meg egyből és kéred a következőt. Vagyis egy ideig igen, de utána már nem bírod. Tehát cipeled magaddal mindenhova. Van ki zsebbe teszi, van ki a nadrág derekába dugja, van ki kézben tartja. De próbáltál már műanyag korsóval (mondom műanyag, Istenem) pogózni? Nonszensz ez a dolog. Nekem, a beváltom a műanyagpoharakat valami csecse-becsére project sokkal szimpatikusabb megoldás volt. Ez nem praktikus, és igazán hülyén is néz ki.
A harmadik napon munka mellett minimál funkcióra kapcsoltam. Ami annyit jelent, hogy gyors fotók, majd egy fekvő alkalmatosságot használva hallgattam a zenéket. Igazából elismerésem a szervezőknek, hogy csináltak egy ősrocker napot. Méghozzá úgy, hogy a négy szalagos VIP nagy színpadra szépen egymás után, hogy ne kelljen ide meg oda is rohangálnia az ember lányának.
Gyuszi bácsi nyitotta meg a napot, akiben azt hiszem nem lehet csalódni. Ő az aki imádja a zenét és a közönségét. És még mindig szívbemarkolóan adja elő kedvenc Steve királyunk betétdalát.
Őt egyből a Karthago követte. Tény, hogy édesapám jóvoltából nem ismeretlen a csapat, de azért sok dalukat homály fedte előttem. Viszont egy mondtad jutott eszembe: tudnak zenélni.
Utánuk pedig a legősibb és a legeredetibb miskolci következett: Pataki Művek. No, hát úgy gondolom, hogy a 40 éves zenetörténetért tényleg kijár a tisztelet, bár jelzem a Dáridós korszakot szeretném elfelejteni. Viszont lelki szemeim előtt láttam, ahogy Atisunk Kozsóval egy gyertyafényes asztalnál megbeszéli az univerzumot átható mindenki szeretetét. Összegezve: kissé csöpögős lett az a nagy nagy szeretet ami áradt belőle. Persze a nagy számok nem maradhattak el, és így van ez rendjén, hiszen Szeged is imádja a CPG-t, még ha mások ezt nem is értik.
Közben azért átszaladtam a és belehallgattam illetve néztem a Road formációt, ahol igazán szeretem gitáros legényüket fotózni, mert végre történés van a színpadon.
Valójában történésben nem volt hiány, mert a Watch my dying tűzzsonglőrjei tették a dolgukat. A színpadmester kissé belerondított a munkámban, mert ahogy beléptem harmadik karszalagommal, izmos barátom közölte, hogy a színpadmester most mindenkivel szeretne beszélni akinél fotomasinéria van. Kérdőjel lehetett a homlokomon, mert egyből közölte, tudja immáron harmadik napja járkálok korlátokon ki és be, de nincs mit tenni. No színpadmester fiú elő is lépett és magához intett a kis 20 évével. Bemutatkozás, majd elkezdi mondani, hogy merre mehetek és merre nem stb. Közben a koncert elkezdődött és azt hiszem agyam szépen lassan felforrt, mert a nyitó tűzforgatásról szépen lecsúsztam, hiszen a mondandója végére már a tűzből csak füst lett, és képzelőerőmmel a fiút hamuvá égettem.
Éjszaka pedig bevetettem magam a mosolygós Retró sátorba, mert ott tényleg mindig, mindenki mosolyog. Betty Love szinte semmit sem változott, talán a kezei lettek hosszabbak, amivel ő igazán tud táncolni.
Ezután 10 perc és következett Coco Jumbo. Szóhoz sem jutottam, és most is csak barátnőm szavait tudom idézni: „Na akkor hogy Mindenkinek világos legyen: Mr President egy 150 cm-es szemüveges néger kék mellényben. A két csaj kipusztult mellőle, eggyel tolja.Van neki új száma, emellett tudja magyarul hogy egészségedre. És még mindig követi a napot.”
Az est zárásáról a P-Mobil gondoskodott még az ősrocker színpadon, akik szintúgy életüknek tekintik a zenélést. Igazán jó látni, hallani olyan együtteseket, zenészeket akik még ha megélhetéséért de szívből, lélekből teszik azt amit. És a minőséget nem győzöm hangsúlyozni, mert a mai zenei piacon nagy érték ez már kérem szépen.
Számomra a pénteki nappal véget ért az Efott. Egyfelől mert a szombati napon semmi érdekfeszítőt nem találtam (pedig hát szombat, a legnagyobb nap), másfelől jövő héten Campus, és ami itt kimaradt majd ott pótolandó…
