2014. november 5., szerda

Felszabadulva időt utazva...

A szabadság mindenkinek mást jelent, sőt akár egy egyén is többféle szabadságot élhet meg. Az egyetlen közös pontja ennek az érzésnek a könnyedség, a súlytalanság, amikor úgy érzed, hogy bármit megtehetsz, mikor nem érzel akadályt. Nos egy év összekötött hajviselet után rászántam magam, hogy visszatérek a régi énemhez, amit anno önmagamnak éreztem. Fodrászt felkészítettem, itt bizony nyírás lesz. Persze többször is megkérdezte, hogy biztos vagyok benne. Na most egy nő, hogy is lehetne biztos bármiben is?  A lényeg, hogy változást akartam. Kitörni egy sémából, amit sosem éreztem magaménak, csak hát az elvárások. Tehát elmentem egy fényképpel. Tomi, aki a fodrász félve nyúlt hajamhoz, többször is kellett szólnom, hogy ritkábbra és rövidebbre. A végeredmény jó lett, sokaknak tetszett. De valami még sem volt oké. Így mikor Szegedre érkeztem felkerestem rég nem látott barátnőmet, és kértem, hogy alakítsa olyanná mint ami én vagyok. Megtette. Na ez az igazi katarzis. Igaz ezzel elmúlt az inkognitóm, mert egyszerre mintha az a 10 év nem is múlt volna el, mindenki megismert Szeged utcáin. Valójában cseppet sem bántam. Jó volt újra találkozni, és onnan folytatni ahol annak idején abbahagytuk. A fonalat hamar megtaláltuk. És mert a véletlen nem véletlen épp egy Csapda koncertre kerültem. Ifjú titán ismerősöm kérdezte, hogy csak úgy egyedül és hogy az mennyire nem buli. Őszintén nem tartottam attól, hogy senkit nem ismerek majd. Mégis csak jubileumi koncert volt ez. Persze volt ki egyből beugrott: egy sms váltás és már mindenki képbe volt, hogy ki lesz ott és ki nem. Ebben az életkorban másként megy már. Nem félsz belépni egyedül egy helyre, nem érdekel hogy ki mit gondol rólad, hogy azt hiszi magányos harcos vagy, vagy tudja is hogy mit gondolnak. Lehet észre sem veszik. És persze a jó öreg IH, ahova évekig jártunk. Olyan mint egy második otthon, hiába új minden bútor, minden falszín. IH az IH, és ezt Szegeden mindenki tudja. Szóval beléptem. Fura volt mert egyrészt ott voltak a szegediek, és pár debreceni is, hiszen mégiscsak Tancsapda. Furcsa egyvelege régi és mostani életemnek. Felvettem a fotózáshoz nélkülözhetetlen karszalagomat, igaz Roncsbár felirattal. És úgy volt ahogy sejtettem: a levegőzéshez felmutattam, majd secus ember közölte, fogalma sincs mit is jelent ez a karszalag, de menjek nyugodtan mert megismer és visszaenged. Aztán már jöttek a többiek, és sietve elintéztünk Tominak egy közös fotót, ami azóta az összes létező helyen háttérkép lett. És igen így van ez jól: 11 évesen merj álmodni, mert az álmok valóra válnak. És hát a koncert. Nos jubileum ide vagy oda, számomra igazán feledhető. Az utolsó két számnak örvendtem, de addig el kellett jutnom.. Nos az időutazás azt is felelevenítette, hogy miért is volt nálam évekig Csapda offline. A koncert végén pedig kapucni fel, fül bedug és egy de ja vu séta hazáig. Fel sem tűnt a táv, sem a hideg. Egyszerűen sétáltam a múltamban, ami hol a mosolytól csalt könnyeket a szemembe, hol pedig a fájdalomtól. Hiszem, hogy akikre gondoltam, ők mind éreztek ebből valamit, hiszen az életem részei voltak, vannak, lesznek.