Vándoréletem folytatódik.
Induláskor közölte jóbarátom, hogy figyeljek mert reggel visszafele már egyedül
teszem meg az utam. Nos aki ismer, azt tudja, hogy elég hamar fonalat vesztek.
Meg amúgy is beszélni kellett, hiszen ki tudja mikor is töltöttünk már el
együtt ennyi időt. Szóval egyik földalatti le, másik metro fel, harmadik le.
Aztán CBA bolt, majd séta egy Bikás téren, ahol tényleg voltak bikák. Igaz
sötét volt de láttam a szarvát. Aztán pedig fel a lakásba. Némi tanakodás után
mit is együnk a végeredmény: krumpliprüré, brokkoli és grillezett sajtpakora
lett, hosszas beszélgetésekkel. Mert vannak azok a barátságok, melyek az idővel
és a kilométer távolsággal csak még jobban erősödnek, ahol már fél szavak sem
kellenek, csak sóhajok vagy pillantások. És ilyenkor az ember lánya igazán
biztonságban érzi magát, és az online hírek sem zaklatják fel lelkivilágát.
Lefekvéskor átgondoltam hánykor is kell elindulnom és hogy merre is jöttünk,
amerre majd megyek. Ébredéskor azon tűnődtem, hogy egyáltalán hányadik emeleten
is vagyok, és vajon lifttel jöttünk-e vagy gyalog. Még tusolás közben is
mosolyogtam, hogy ennyire hülye azért nem lehetek. Pedig de. Na kilépvén a
folyosóra felismertem a liftet is. A ház előtt balra fordulva megkerestem a
Burger King feliratot, mert azzal tudtam irányba helyezni magam. Mikor
megláttam a metró lejáratot akkor már egyenesben is éreztem magam. Mondjuk azt
nem tudtam melyikkel mennyi megálló, de bíztam magamban. Ami feltűnt, hogy a
pestiek kultur-lények, mert sokan olvasnak: telefonon, tableten, papír alapú
sajtót és még könyvet is. A lényeg, hogy mindenki elmélyült valamiben, csak én
nézelődtem, mint Aliz csodaországban. Az első átszállás zökkenőmentesen ment,
figyeltem a kiírásokat és használtam a mozgólépcsőt (természetesen megfelelően
és nem sietve, azon is gyalogolva). Az M4 az M3-hoz képest maga a mennyország:
szép, színes, új, fényes és csillog-villog. Az M3 pedig a jól megszokott
Kontroll film hangulat. Aztán pedig jött az M1. Először elgondolkoztam, hogy az
M2-esel is megyek egy megállót és akkor majd elmondhatom, hogy egy reggeli
munkába menet én biza minden metrón ültem már. De aztán letettem róla. Nos az
első kijáratot eltévesztettem, így kissé feltűnően de visszafordultam és mentem
a kis nosztalgia járathoz. Emlékszem régebben volt olyan, hogy direkt mentem
egy kört az egyes metróval (ami nem is metró néven fut/futott, hanem kisföldalatti), mert olyan aranyos. Na még most is aranyos, és
tényleg nosztalgikus, mert hozzá nem vezet mozgólépcső. De szép kis aranyos,
kedves és sárga így megbocsájtottam neki. Vele is utaztam egy kicsit és már
hopp bent is voltam újra a melóhelyen.
Összegezve bár egy ideig azt sem
tudtam honnan indulok, de azt hogy hova kell érkeznem 100%-os bizonyossággal
tudtam, és célt nem tévesztve el is értem. Vajon az életben is így történnek a
dolgok? Lehet bármi ami megzavar, vagy kicsit eltérít, de ha a célod nem
téveszted szem elöl, akkor úgy biza azt eléred?
