2017. február 21., kedd

Testközelből .. FO System 2017

Volt és van egy magyar együttes. Persze több is volt és van és lesz is, de ez az egy, ami volt és van és reményeim szerint lesz is. Azok, akik ismerik, már unhatják a történetet olvasni, még ha a szívüket melengeti is. Azok, akik meg nem ismerik, valljuk be, nem is fogják már. 

Hol is kezdjem? Réges régen, mikor még 15-16 éves voltam, amikor tudjátok, annyira fáj élni és mindent annyira meg tudsz élni. Szóval akkor egyszer hozzájutottam egy FO System kazettához. Nem volt jó felvétel, bevallom Mahasz bólogató zsiráf sem volt rajta..Szóval zúgott az rendesen. De így is jajj de nagyon szépségesen fájdalmas volt. Tehát volt egy albumuk, majd pár koncertjük, amiről szépen lemaradtam. Feloszlottak és jött a Sex Action, de ők azért mások. Na de visszatérve a zúgó kazettára. Szegeden megnyitott egy supermarket. És ezen is kötelező volt ott lenni, de amíg mások az alap dolgokat keresték én felleltem egy FO System cd-t. És végre már nem zúgott. Persze nem volt hibátlan, de kit zavar ez, amikor azt hiszed, hogy a cd formátum sosem romlik el és így örökkön örökké tied lehet. Etalon lett ez a zenekar a magyar dark közegben. Szerettük, hogy voltak és szerettük, hogy fáj. Egy-egy baráti (táncos-zenés) összejövetelen, mindig előkerült. A tagok pedig más-más formációban elő-elő kerültek. 


Azt hiszem, a magyar ember, ha szeret, akkor igazán szeret, és nem enged. Mára már tudom, hogy Mátyás Attilát, a frontembert igen csak zaklatták a rajongók, hogy csak kellene egy koncert. Csak egy, még egy. Attila ellenállt, de a nép csak akarta és akarta. 

Aztán engedett és 2009-ben felléptek a Pecsa-ban. Természetesen kötelező volt ott lenni. És a hatás nem maradt el! Sem nekik, sem nekünk. Mert „a múlt bennünk, még úgy fáj”, de már nem az a belehalós, nekik meg már nem fáj, sőt öröm és boldogság volt látniuk, hogy vagyunk, hogy éneklünk és szeretünk. Jó volt látni a csillogó tekinteteket, hallani „a hangok zaját”. És éreztük, hogy „még, még, még ez még nem nem elég”. De szépen megköszöntük egymásnak, és csak vártunk. Azt hiszem ott már kezdtünk családdá alakulni. 

Én elhittem, hogy ez volt az Utolsó üvöltés, kellett mint embernek a víz. Aztán egyszer csak mozgolódás volt észlelhető és 2016-ban ismét ott álltak a színpadon, mi meg előtte. Már tudták, hogy az egész család ott lesz, már tudtuk, hogy csillognak a szemek az örömtől, a bánattól, a fájdalomtól és a boldogságtól. Mert igen a darkok is felnőnek (a szerencsésebbek) és igen a darkok is tudnak mosolyogni, miközben „lassan felettünk, elmúlik minden, ahogy jöttünk csendesen, eltűnünk a semmiben”. És ennek is vége lett. 

És én elhittem, hogy ez tényleg az utolsó volt. Pedig nem, mert jött a 2017 és nekünk megint kötelező volt ott lenni. Magam részéről azt sem tudtam, hogy mint rajongó, vagy mint fotós, vagy mint családtag legyek ott. Aztán 3in1 lett, mert hát egy családtag tudja csak igazán, hogy mit is kell majd fotózni, hogy mikor mi történik majd. Így aztán én Debrecenből, barátnőm Szegedről de végül csak kikötöttünk Budapesten, a Barba Negrában. Középre első sorba, mert tudtuk Attilánk, vagyis Matyink ott lesz. És az első ütemek után tudtam hazatértem. 

Persze elöl mindig történik valami. Például fontosnak tartottam megkérdezni, a mögöttem állótól, hogy ugye nem fog lehányni. A választ jól átgondolta és közölte hogy nem. Aztán persze a buli hevében párszor könyökkel fejbe vágtak, én meg ahogy illik szépen visszarúgtam. Majd megkért az ember, hogy ne tegyem. Nos kicsifiú, attól, hogy megkérsz hogy ne, megfogom tenni, pont annyiszor ahányszor lekönyökölsz. És a további hévben, a kapucnim szerinte pont jó arra, hogy abba kapaszkodjon és ütemre rángassa. Nyilván én is élveztem volna, ha közben nem éreztem volna, hogy fogy a levegőm. Így már csöppet sem kedvesen hátra fordultam és túlüvöltve mindent, közöltem, ha még egyszer a kezébe veszi kapucnimat: leütöm. A buli hevében, meg amúgy is hol érdekel engem, hogy férfi testben van (nem, nem használom ki, hogy nő vagyok és nem illik megütni.. igenis üss meg ha megérdemlem!, mert ez ilyen pálya) hogy magasabb nálam: egyszerűen túl akarom élni. 

Na de ezek mellett figyeljünk a színpadra, mert ott is dúlt a harc. A harmadik szám után érezhetően történt valami a mikrofonnal. De ugye mi hozzászoktunk a rossz minőségű felvételhez, így énekeltük Matyival, vagy épp helyette. De aztán a gitár is feladta. Nem kicsit hanem nagyon. Próbálták közben javítani. Nem sikerült. Na akkor Matyi megkérdezte mehet-e gitár nélkül? Őszintén mondom, mind úgy voltunk vele, hogy gitárral vagy nélküle, énekkel vagy nélküle, nekünk aztán mindegy: csak legyetek a színpadon, mi meg majd folytatjuk a bulit. És akkor jött a mínusz egy gitáros koncert rész, ahol úgy vélem, hogy Zana Zoltán (igen-igen ő az a kartelből) ha fogyasztott is némi alkoholt egyből kijózanodott, s mivel közel voltam leolvastam a szájáról, mikor közölte: de így nem tudom, nem tudom. Így még jobban átéreztem „a kétségbeesés hullámai, ha átcsapnak a fejünk felett”  részt a Talán című dalból. Viszont büszkén mondhatom, hogy Zolibá helyt állt, lehet hogy hol gyorsabb volt, hol lassabb, mint az a zúgós felvétel, de nekünk így is tökéletes volt. Persze közben ment a küzdés a gitárral, mert Matyink fél nélküle a színpadon..és nem úgy fél, hogy fél, hanem hogy nem egész, és igen azt láttuk, éreztük, de jobb egy fél, mint egy nulla. Sőt a fél is épp tökéletes, mert a másik felet, majd mi hozzátesszük, ahogy tudjuk. 

Majd Matyi gitárját átvette Tomi, aki igen ritkán mosolyog. Most sem tette, mert érezte a súlyt a vállain. Hiszen egy kultikus zenekarnak, aki ritkán ad koncertet teljesíteni kell. Pedig én mondom, hogy elvárás részemről sosincs, épp elég hogy ott lehetek. Na de a harcot nem feladva Jani megjavította a gitárt, és bár nem volt 100%, de akkor is a félből majdhogynem egész lett. 

Én pedig biztonságba helyeztem a fényképezőgépet, mert végre lett egy kép Zana Zoliról is (róla nem egyszerű a dobok mögött) és amúgy is a túlélési ösztönömet is előhívták. A ráadásnál még lőttem párat a színpadi árokból, mert a buli heve és a hátam mögött álló ember alkohol szintje csak nőtt és nőtt, és kezdtem félteni a gépemet. A koncert után vártunk és vártunk, aztán csak megkérdeztem, hogy a fiúk kijönnek-e hozzánk. Vélhetően ez volt minden vágyuk egy ilyen technikai csuda koncert után. De nem kellett csalódnunk, mert Matyi és Csaba jött is a hívó szóra. Volt ott ölelkezés, puszilkodás: mi köszöntük ők köszönték. Csaba mellém állt, majd sóhajtva rám nézett és ennyit mondott: „jól éreztük magunkat, de a végére kibuktunk”. Viszont már csak mosolyogtunk, nevettünk, hiszen a múlt elmúlt, de nem feledjük soha!


Köszönjük Matyi, Zoli, Csaba és ritkán mosolygó Tomi! Én mindig elhiszem, hogy az utolsó üvöltés az utolsó.. de most már reménykedni is merek!!!