2014. január 24., péntek

20 nap és GO EAST

Egy kis nosztalgia: emlékszem 2008 decemberében derült ki hogy eljutok Indiába. Hogy mióta is vágytam rá? Régóta. És akkor 2009-ben valóság lett. Sokadik külföldi út, de első repülés és az első álom átélése. Az idő ott és akkor megszűnt létezni, nem volt más csak a most, a jelen, a pillanat, a varázs, az impulzus, az adrenalin. Hiába éreztem a lábam alatt a talajt nem hittem el, hogy akkor én ott vagyok. Csak szívtam magamba az impulzusokat, és többet és többet akartam. Mikor visszatértem, tudtam ennyi nem volt elég: akarok még többet és többet. És igen megkaptam újra 2012-ben, ami ismét hihetetlennek tűnt, még akkor is mikor leszálltunk Delhiben és a sok-sok taxis fogadott, még akkor sem hittem el, mikor a nemzetközi reptérről átmentünk a belföldire, hogy ismét ott vagyok. Láttam, hallottam, éreztem mindent de  nem hittem. Miközben a lekésett vagy kimaradt helyi járatot vártuk, már testközeli lett, hiszen gondolkodás nélkül feküdtünk aludtunk ki széken ki jógamatracon, vagy épp bőröndön ülve állva. És emlékszem mikor megláttam Panca Tattvat, na akkor elhittem, hogy itt vagyok újra. S  mikor visszajöttem tudtam: ennyi nem elég, akarom még és még és még. És most hogy tudom, 20-at kell aludnom, kezdem felfogni, hogy ismét útra kelhetek. Most hogy megvan a bőrönd, a „minden ami feltétlenül szükséges Indiába” lista, az egészet valóságossá teszi. De ha jobban belegondolok még azt a 2009-es utazást sem fogtam fel, nemhogy ezt a harmadikat. Vajon lesz olyan mikor hazajövök és azt mondom: nem kell már, ennyi épp elég volt.. Nem hiszem. Mert ezt mindenkinek látni és leginkább éreznie kell, és ha érzed akkor megérted, és megszereted a maga apró és nagy csodáival, szépségével, nyomorával, bűzével, koszával, erőszaktevőivel.. Mindennel együtt mert ez így természetes ez így valóságos, mert ez maga a Csodás India.