2014. január 15., szerda

Ne Replikázzatok... de mégis egy kicsit de..

Talán novemberben kezdtünk el azon gondolkozni, hogyan is lehetséges egy főnix madarat a hamvaiból feltámasztani, mert nem lehet mindenki olyan szerencsés mit az előbb említett mitológiai lény. Szóval egyeztettünk, terveztünk, szerveztünk, s közben rájöttünk, hogy ez napi odafigyelést követel. Figyelni kell az emberek reakcióira, amiket jelen esetben csak like-okkal és nézettséggel tudtunk mérni, de legalább volt egy elég egyértelmű számszerűsíthetőség. Hát-tal nem kezdünk mondatot, de hát mi neki kezdtünk. Persze az emberek, a rajongók hálásak és nem felednek. Emlékeznek minden apró mondatra, szóra, mozdulatra. Azt hiszem még én is képes vagyok felidézni azt a bizonyos 1993-as első DM koncertemet, pedig azóta többször is szerencsém volt látni őket. Tehát teltek múltak a napok és egy idő után már csak sodródtunk. Érezhető volt, hogy valami van a levegőben, mert eddig nem tűnt fel, hogy egy Roncsbár koncertre több mint egy hónappal előtte elkezdenék árulni a jegyeket. És persze vidéki játékosaink be is futottak, hogy na vajon velük mi is lesz, hiszen több száz kilométernyi távolságból nem tudnak jegyhez jutni és mi lesz ha jönnek, terveznek, költenek és aztán hoppon maradnak. Érzékeny lelkünk és együttérzésünk ezt nem engedhette, így a Roncsbár eddig pályafutásában első alkalommal elővételi illetve előfoglalási lehetőséget nyújtottunk a közösségi portál oldalán. Több szemmel figyeltük a befutó igényeket. Volt aki kérte hogy utalhasson és kérte hogy postázzam, mert szeretné fizikailag is biztosra venni, hogy igen ő tutifixen már ott lehet. Empatikus vagyok így egy-két esetben megtettem, majd mikor szinte két naponta jártam a koncert helyszínére jegyet venni, elgondolkoztam, hogy aki csak annyit lát, hogy munka után egyből egy kocsmába megyek, vajon mit gondolhat? Nem mintha érdekelne, de azért vicces lehetett ezt végignézni. Az idő és a jegy is közben csak fogyott, fogyott és fogyott. Aztán egyszer csak kikerült a sold out tábla. S igen ez volt a cél: adjunk el mindent elővételben. Persze emberek előjegyeztek, majd lemondtak, és néha nem találtam a fonalat, csak az alagút végét láttam a január 10-ben. Na és eljött a nap, mikor indulhattam a helyre kicsiny névsorommal, ami 73 előjegyzést jelentett. Segítségem is lett (a jó Isten mellett) Brigusz személyében, aki rajongóból egy kettőre segítővé változott, és nem is csodálkozott. Szóval szedtük a lábainkat, és már útközben két telefon egy-egy kézben: hol ez csörög, hol az hol foglalt hol nem és hogyan is tudnék egyszerre két telefonon tárcsázni.. No megérkeztünk, felmértük a helyet, a lehetőséget és kivártam a legmegfelelőbb pillanatot, mikor közöltem azért sok minden úgy lesz ahogy én akarom, mert hát ez a feladatom. Shop előpakolás, hiszen Zsófi az ász és ő úgyis átpakolja, majd leülve a jegyárus hölgy mellé kezdődhetett a menet, és az izgalom: vajon mindenki jelzését észrevettük, felírtuk és a le és felmondásokat is nyomon tudtuk követni. No meg a nagy kérdés: vajon mindenki eljön? Kijelenthetem, hogy egy név nem volt felírva, de pánikba nem estem, mert közben egy megérzés alapján egy telefonhívással kiderítettem, hogy ketten lemondták így maradt plusz jegy. Hát igen ilyenek ezek a női megérzések, nincs mit tenni hallgatni kell rá, s igen a frontember visszafordult és megnézte az üzeneteket: köszönöm a bizalmat itt is, ebben a helyzetben. Na jöttek az emberek, volt aki kétségbeesett, hogy itt áll jegy nélkül, volt aki felháborodott, hogy neki nincs facebookja (no de ember nézd meg a mi lett a dinókkal? nekik sem volt facebookjuk.. regisztrálj gyorsan!). Az első 5 jegyre várót még arcra meg tudtam jegyezni, majd azt a bizonyos fonalat ismét elvesztettem (sorszámot kellett volna adni, sebaj így legalább van hova fejlődni). No mikor láttam, hogy vannak renitensek aki nem jöttek és nem szóltak, próbáltam kedvesen és pozitívan mosolyogni a jegyvárókra, de őket csak az a bizonyos papírfecni nyugtatta volna meg. És igen sikerült őket megnyugtatni, és jó volt látni, hogy most ők mosolyognak hálával telve, no meg alkohol mentest sört ajándékozván nekem a megfelelő helyre.. Közben telefon ide-meg oda, jöttek akiknek én őriztem a jegyet, majd befutott egy-két fel nem használt jegy, így mint egy igazi jegyüzér kerestem az embereket akik magukba roskadva bámultak ki a fejükből. Talán egy percre benéztem az elő zenekarhoz, majd újra ki a tömegbe. Mikor eltelt a 2 óra jegyárusítás az agyam egy szitával lett egyenlő, pedig már a koncert majdnem elkezdődött. És tényleg elkezdődött az amiért eddig harcoltunk, no nem magányosan. Minden felvezető nélkül (pl imádlak Magyarország, love van Debrecen) egyszerűen és tökéletesen elkezdődött. Készítettem pár képet, majd a háttérben elkezdtem élvezkedni. Láttam körülöttem az arcokat, a boldog önfeledt arcokat, akik mind kántálták a dalokat, láttam a mosolyokat, a gondolatokat, a könnycseppeket: az igazi érzelmeket. Láttam elől a pogózós népet, ahova 4 percre én is becsatlakoztam, majd visszatértem az érzelmileg és gondolatokkal túlfűtött területre, hiszen az is az én pályám, mert a kettő nálam csakis együtt működik. Sem elmondani, sem leírni, sem lerajzolni nem lehet azt amit csakis érezni lehet. Egyben biztos vagyok: a Replikának igenis van létjogosultsága, mert érezhetően áldás van rajta, még akkor is ha az egy fejsérülésben nyilvánul meg. Aki pedig a számokról, a sorrendről vagy egyéb másról olvasna látogassa meg Brigusz oldalát.