2017. november 6., hétfő

Újra Balajinál

Pihenő napot akartunk tartani, de aztán nyert a fotózási kedvünk. Így béreltünk egy autót és újra nekivágtunk Tirumala-nak, Balaji lakhelyének. Most jobban megfigyeltem az utat, mert ugye Indiában a tömegközlekedés teljes káosznak tűnik egy európai számára, pedig valójában mindenki tudja mit akar, hova akar eljutni. Fontos a határozottság! Ha nem vagy határozott a büdös életben nem jutsz át a másik oldalra, pedig az igazság mindig odaát van. Tény hogy, a hegynek felfelé vezető útja egyirányú..igen ebből adódik, hogy a lefelé menő is. Ez azért megnyugtató, hogy legalább a szemben levő forgalom nem zavarja a sofőrünket. Persze a többi lassabb autó zavarta..bennünket meg a szakadék. Viszont ha már egyszer beülsz egy jeep-be akkor bizalmat szavazol a vezetőnek. Igazából lehetne idegeskedni, hogy ajj szakadék, jajj odaérünk-e, mert oly sok minden baleset történik..de!! Ha már bent vagy akkor teljesen felesleges ezzel foglalkozni, mert az egész nem rajtad múlik. Vagyis add át magad a táj szépségének, hiszen 800 méter magasban leszel. Megnyugtató, hogy előző nap is így világosodtam meg és még másnap is ez hozza meg a békét.

A csapatunk egy része úgy döntött, hogy gyalog vág neki az útnak. Ez 3550 lépcsőt jelent. Sőt lemondásból nők/férfiak/gyerekek le szokták vágatni a hajukat. Így tett a mi busz sofőrünk is: igazán emberi feje lett bajusz és haj nélkül. Gondoltam jelzem ezt neki is.

Mi öregek autóval mentünk, közben fényképezgettünk. Egyszer csak csörgött a telefon, hogy 4 emberből egy eltűnt. Hmm néztünk egymásra hogy ez mégis hogyan lehetséges egy lépcsőn. Persze volt pánik, meg telefonálgatás, de aztán meglett szobatársam és mindenki megnyugodott. Mindeközben felértünk a hegyre. Persze 2 lépésenként megállítottak bennünket egy-egy közös képre. Majd egy ember odajött és szólt, hogy itt nem mehetünk szandálban. De jó, zokni nem volt nálam, a kő pedig épp 40 fokos volt. Aztán imáim meghallgatásra leltek, mert egy mataji lelkesen locsolta a követ meg a lábamat is. Tetszett neki hogy beleálltam a vízsugárba..nekem tetszett a hűs víz. Na ez az igazi boldogság, amikor mind a két fél elégedett.
Körbejártunk mindent és próbáltam mindent, de tényleg mindent magamba szívni. Szívesen becsomagolnám az egészet és hazahoznám megmutatni..de ezt át kell élni, másként nem lehet. Itt kell lenni és látni kell, érezni kell ahogy több tízezer ember mozdul meg Istenért.

Órákig el tudtam volna nézni azt az áhítatot, ahogy Sivanak ajánlják a kókuszt, a kámfort. Egyszerűen csodálatos!



Visszafele is gyorsan, de azért biztonságban haladtunk. Láttuk a gyalogos zarándokokat. Ha Indiában jársz és köveket látsz egymáson..na az nem a véletlen műve és ne nyúlj hozzá. A zarándokok teszik egymásra..ez is egyfajta hódolat ajánlás, kis oltárszerűség..szóval a kavics nem minden esetben csak kavics!

Lassan búcsút vettünk Balajitól és elindultunk a szállásunkra.

Ez az utolsó éjszakánk Tirupatiban. Lehet, hogy az idő nem számít Indiában, de a napok gyorsan telnek.



Este csaptunk egy utolsó fagyizást, plusz fáslit is vettünk. Kézzel, lábbal elmutogattam mit is szeretnénk és egyből megértették. Igen van egy bokaficamunk is. Így megy ez: majomtámadás, bokaficam, megfázás és hasmenés. 

Ezekből mindig van egy vagy kettő vagy akár az összes egyszerre..

mert hát ez India. .