2017. november 9., csütörtök

Úton az óceán felé

Reggel időben keltünk, bepakoltunk a bőröndünkbe, amit ideje megszokni. Ugyanis ez az egyetlen hely ahol 4 napot voltunk: innentől kezdve 2 éjszaka után útra kelünk. Igen a bőröndből élés sosem egyszerű. Valójában mindig minden a bőrönd alján van. Hiába csoportosítom, olyan mintha a bőröndömnek csak alja lenne. Már a tegnapi nap folyamán szembesültünk azzal, hogy bár no problem Indiában minden, számunkra mégis csak probléma, hogy a busz 14 személyre van tervezve. Hiába vagyunk csak 14-en, vannak csomagjaink is: ki hitte volna?! És fejenként legalább egy nagyobb bőrönd és egy hátizsák. Minimum. Nekem pl. még egy nasi tasim is van: végszükségletre. Tehát szembesülés után egy újabb autó rendelése következett. Semmi gond, hamar lehet találni, hiszen itt a taxisok tudják, sejtik és egyben remélik is, hogy nem 5 perces útra hívod el. Mondjuk náluk az 5 perc alapból fél óra. De a lényeg, hogy nem csak országon belül, hanem városon belül is akkora távolságok vannak, hogy simán el tudom képzelni, van aki csak hétvégén jár haza. Pedig nem kell elhagyni a városhatárt.. 

Na és akkor így két autóval útnak indultunk. Két megállót terveztünk, az amúgy sem rövid útra, és egy ebédszünetet. Az ebéddel én nem foglalkoztam. Hagyatkozni szoktam a megérzéseimre. Bár szinte mindenki evett az étteremben, de nekem annyira nem tetszett. Nem tudtam megmondani, hogy mi az ami nem, de nem és kész. Ilyenkor nem erőltetem. Na erre jó a nasi tasi.  



Ebéd után egy több száz éves kőtemplomot látogattunk meg. Természetesen az udvarra is már csak cipő nélkül lehetett belépni. De minta tudtam volna, mert reggel a kézipoggyászomba rejtettem egy zoknit. Így vissza is futottam a buszba érte, mert a talpaim még mindig nem bírják a 30 fokos földet. Kedvesen végigvezettek bennünket, majd a templom belsejéből (vagy ki tudja honnan) folyó vízzel kaptunk egy kis áldást. Nah, azt egyből fertőtlenítő kendővel le is töröltem, mert a szagán érezhető volt a több száz év.  Mondjuk így biztosan tisztító hatása volt.  

A megtisztulást követően újra útra keltünk kedvenc buszunkkal és Kanchipuramig meg sem álltunk.  Jelzem ekkor még csak 130 km-re voltunk az indulási helyünktől, de esküszöm már fél napja úton voltunk. Igaz már csak mosolyogni tudtam ezen..de tény fárasztóak ezek az utazások. 


Ahogy beléptünk jött is az idegenvezető, aki igazán tájékozott volt Európáról és a magyarokról is. Szép előadást tartott a finnugor rokonságról..mintha sosem hallottuk volna, úgy hallgattuk. Nem akartuk elszomorítani, hogy ezek az elméletek kezdenek már megdőlni. Bevitt bennünket a 100 oszlopos templomba, ahol nem számoltam meg, de tényleg sok oszlop volt. És persze mind faragott és ha fotóznám, még most is ott lennék (dejóislenne). Szóval az oszlopok számával megegyező mennyiséget tudott mesélni az ember, és közben még ránk is sötétedett. És még felét sem láttuk a helynek. Gyorsan körbevezetett bennünket.  Igaz forgalommal szembe. Ugyanis mindent az óra járásával megegyező irányban kell és illik megkerülni. Ha mi tudjuk akkor ő is tudja, de ő épp leszarta, mert most mintha hajtott volna bennünket a tatár. 

Figyelmeztetett bennünket, hogy senkinek ne adjunk pénzt. Hát jó, igazából sosem tudhatod, hogy kinek adsz. Lehet egy koldus és lehet akár pujari is (nevezzük papnak). Nekünk nyugatiaknak meg szinte mindenki szentnek tűnik.  Szóval haladnunk kellett, mert lassan már zárni készültek. És mi még Sri Varadaraja-ot is látni szerettük volna, vagyis ő is látni akart minket, mert amúgy tuti nem engedte volna, hogy forgalommal szembe menjünk. Persze illedelmesen megvártuk a hazai látogatókat. Volt aki szólt is nekünk, hogy nem jó irányban haladunk, de mi csak bólogattunk, megköszöntük, de jeleztük, hogy a pandit (nevezzük őt is papnak) engedélyével, sőt vezetésével tettük ezt. Aztán a sorban állás és a köteg füstölő, na meg a meleg, meg a pára, és természetesen a busz út megtette hatását: volt ki rosszul lett, volt ki csak szédelgett és mikor ott álltunk az Úr  színe előtt, dögöljek meg már megint nem tudtam mit kérjek, és amúgy is. Még jó, hogy szobatársam észnél volt: és kért...és megkaptunk, de nem szaladok ennyire előre.

Szóval egy gyors hare krisna és már mentem is a levegőre. Közben vezetőnk szólt, hogy ételt se fogadjunk el, mert nem igazán finom. Nos ő még ezt is megtehette: prasadamra azt mondani, hogy nem finom! Volt aki ezt nem hallotta és nem értette miért nem ehet. Majd mikor kiértünk a templomból látta a templom tövében az ételes tálakat étellel és már nyúlt is érte, hogy milyen kedvesek, hogy előre elkészítették nekünk. Mi persze szóltunk neki, hogy nem azért van ott..épp ellenkezőleg. Persze a fáradtságtól ezen már akkor könnyesre röhögtük magunkat, sőt szerintem aki ott volt és most olvassa soraimat épp úgy röhög mint én. Ugye? 

Majdnem elfelejtettem volt itt még egy gyík, Hold, Nap kombó a mennyezeten, amit meg kellett simogatni. Persze nem volt mindegy sem a sorrend sem az irány. És azt sem tudom, hogy miért is simogattuk..tuti valami áldást kaptunk, vagy tisztultunk. Viszont csak én fényképezhettem le, mert engem szavazott meg a közönség.


Ezek után újra busz és indulás Mahabalipuramba az óceán partjára.