2013. november 11., hétfő

Mert fáj, úgy fáj, nagyon fáj...

Mert kell egy jó barát...
Már hetek óta terveztük, és végre elérkezett Kowa a városunkba. Igaz alig pár hete volt itt a Black out formációval, de hát Kowank sok projectben van, így lehet válogatni. Erőt vettem magamon és nem vittem fényképezőgépet, mert hát ha buli akkor buli. Nem várt, de annál jobban szeretett emberek is megjelentek a koncerten, így volt hova sodródni, de valójában a tér és idő elvesződött ahogy a küzdőtérre értem. Magam sem tudom mikor voltam utoljára a Lovardában, de élvezem hogy nem lehet bent dohányozni, igazán tetszik. Szóval a koncert pörgött én pörögtem ahogy illik, ahogy láttam és ahogy tanultam a szüleimtől. Aztán séta haza, majd egy rossz döntés és egy figyelmetlen lépés. Épp hogy megúszod esés nélkül, talán épp a mellett levő kap utánad, s te örömmel látod, hogy van egy korlát amire rátámaszkodhatsz, s támaszkodás közben eldöntheted hogy nevess, sírj, üvölts vagy épp a fájdalomtól elhányd magad. Azt mondják, hogy akkor fáj igazán ha hányingered is van. Jelentem volt. Közben azt sem tudod, hogy csillagot látsz, s már a melletted levő is kezdi felfogni, hogy nem viccelsz, nem hisztizel, hanem tényleg szenvedsz. No de fog összeszorít és indulás, hiszen csak 5 percre laksz. Mutasd magad keménynek, de erőd elfogy, és a melletted levő próbálna vidítani, de te inkább azt mondod: ok jöhetsz mellettem, de inkább ne nagyon szólj hozzám. Aztán gyors búcsú mert iszonyat kemény vagy. Na persze a második emelet, ami magasföldszinttel három, olyan mintha a Himalayat másznád. Aztán belépsz a lakásba lerúgod magadról a cipőt, majd a zoknit nadrágot, hűtő kinyit, mirelit zöldség a kézbe, bebicegsz a szobába, bedőlsz az ágyba és a lábadra helyezed a fagyott zöldborsót és átadod magad a fájdalomnak, a mennyei szenvedésnek, és csak vergődsz. Először nyeled a könnyeidet, majd rájössz hogy rohadtul nem lát senki, így már nem kell megfulladnod, majd hallod hogy egyre hangosabban tör elő belőled az az irdatlan fájdalom, ami hihetetlen mélyről tör elő, ami mindent magába foglal. S közben ráz a hideg, mert a zöldség hideg, s talán ha nem fájna annyira felvennéd a fűtést, vagy lenne annyi eszed hogy betakarózz. De nem te csak hánykódsz, közben szólnál valakihez aki a telefon másik oldalán van, de kevésbé tudsz már érthetően kommunikálni, mert a könnyeket már nem nyeled, hiszen senki sem lát. Eltelik vagy egy óra, már belefáradtál a szenvedésbe, a zöldséget visszarakod a hűtőbe, jó lesz az máskor is mert 2 in 1: ehető és gyógyító. Majd beveszed a kedvenc fájdalom csillapítódat, mert jobb mint a csoki torta, és bevánszorogsz a szobába. Végre felveszed a fűtést és be is takarózol. S szépen lassan rájössz: túléltem most már alhatok. És elalszol. Pár óra múlva felkelsz és szembesülsz a hajnali fájdalmad 80%-ával, s tudod, hogy te most nem fogsz ételt osztani. Előveszed telefonod, és a facebookot, összeszeded a gondolataidat és bízol benne hogy akik megígérték ott lesznek, és segítenek, és fel sem tűnik hogy nem vagy ott. És igen a csapat egy személyben mögötted áll: mennek bevásárolnak, megrendelik a következő hétre a kenyeret, eljönnek a kötényért, közben aggódva kérdezik, hogy vagy, mit tehetnek. Mindenki ajánlj egy jó gyógyírt. Aztán eljön a déli 12, de te nem akarod őket sokkolni, így csak várod hogy minden menjen a maga módján, ahogy hétről hétre, közben egy egy bizonytalan telefon, mert hát döntéshozót bár kijelöltem de ő a konyha rabja, én meg ott vagyok a telefon végén. Majd lezajlik minden, ahogy hónapok óta mindig. Elfogyott minden, szinte eljött mindenki, s közben még a zöldbab is akciós volt. Mert a csapat mint egy hátvéd áll mögötted, akik ha kell átmennek „támadóba” és előtérbe kerülve épp úgy jól működnek. Gyors helyzetjelentés, majd részemről sok sok köszönöm, mert igen köszönöm, hogy azzá lettünk amikké. És valójában az elmúlt időszakban többször mondtam, hogy a lelkem fáj, s talán fájhatna a testem kicsit, hogy elterelődjön a gondolatom. Hát vigyázzunk mit kívánunk, mert megkaphatjuk!