Amikor lezárul életünk egy
jelentős fejezete nem csak a lelkünkben, szívünkben kell rendet tennünk, hanem
a környezetünkben is. Azt mondják a férfi elme praktikus, nem kötik érzelmek,
csak azt nézi ez jó, ezt használható. A nőket kötik az érzelmeik, és amihez
negatív érzelem társul azt kidobják, még akkor is ha helyette vesz egy másikat,
de ahhoz legalább nem köti semmi. Nem hiszem, hogy ez általánosítható. Ismerek
férfiakat akik jobban kötődnek, mint bármelyik nő, még akkor is ha az fájdalmat
okoz. Egyfajta önhipnózis: tudd ha ezt
teszed, ezt érzed no akkor ez lehet a vége. S ilyenkor inkább egyből
kihátrálnak, nehogy újabb fájdalmas tárgyakat gyűjtsenek össze, bár ezzel elzárják
a jó lehetőségét is. No de mi nők sírunk, veszekszünk, követelőzünk, majd megtörünk.
Sajnáljuk magunkat, sajnáltatjuk magunkat, majd bezárkózunk, később kinyílunk,
felállunk és túlélünk. És igen minden a „nagy takarítással” kezdődik. Szépen,
komótosan körbe járunk, szétnézünk és ami fáj azt kidobjuk. Aztán hirtelen ott
találjuk magunkat az üres falak közt, s ebbe is beletörődünk, mert rá kell
jönnünk, ki kis vagyunk, mit is akarunk, s hogy ezek a falak hogyan lesznek is
sajátjaink, honnan is lehet egyből felismerni: ez hozzám tartozik, ez én
vagyok. És nem veszünk el a mi fogalmába
többé. No és ha megtaláltuk önmagunkat, ami mindig is jelen volt csak épp
elnyomás alatt tartottuk, no akkor kezdünk építkezni. Akkor kezdjük érezni és
nem érteni, hogy ezt eddig miért is nem így csináltam, miért is nem ilyenre
alakítottam, hiszen mindig is ez tetszett, s nem az ami volt. Közben pedig
kilóktól szabadulunk meg mind lelkileg,
mind testileg és észre sem vesszük, csak
mikor mások mondják: de hát te sugárzol. Szóval nem kell bánkódni, mert
mindennek meg van az oka, mert ha nem fordítunk elég időt önmagunkra, akkor ez
visszaüt, és a lélek kiharcolja, fájdalmasan de felébredünk és elkezdünk látni.
Igen azt amit mindenki mondott, amit mindenki látott, csak épp mi nem
hallottuk, nem akartuk hallani, elnyomta az én akarata. Az újra kezdés minden
esetben a lomok eltakarításával kezdődik, és nem a dobozolással. Hiszen mi
lenne a Sziget fesztivállal, ha az a sok szemét nem lenne a napok végén
összeszedve, hanem csak egy nagy dobozba tárolnák? És mi lesz velünk, ha egy
idő után nem férünk a dobozoktól, a fájdalmaktól? Értem én hogy már több
fájdalom nem fér el a dobozok közt, de sajnos az öröm sem fér már így be.
Osztás, szorzás, és szortírozás. És boldog lehetsz, ha te is akarod…
