2013. november 5., kedd

Takarítás

Amikor lezárul életünk egy jelentős fejezete nem csak a lelkünkben, szívünkben kell rendet tennünk, hanem a környezetünkben is. Azt mondják a férfi elme praktikus, nem kötik érzelmek, csak azt nézi ez jó, ezt használható. A nőket kötik az érzelmeik, és amihez negatív érzelem társul azt kidobják, még akkor is ha helyette vesz egy másikat, de ahhoz legalább nem köti semmi. Nem hiszem, hogy ez általánosítható. Ismerek férfiakat akik jobban kötődnek, mint bármelyik nő, még akkor is ha az fájdalmat okoz. Egyfajta önhipnózis: tudd ha ezt  teszed, ezt érzed no akkor ez lehet a vége. S ilyenkor inkább egyből kihátrálnak, nehogy újabb fájdalmas tárgyakat gyűjtsenek össze, bár ezzel elzárják a jó lehetőségét is. No de mi nők sírunk, veszekszünk, követelőzünk, majd megtörünk. Sajnáljuk magunkat, sajnáltatjuk magunkat, majd bezárkózunk, később kinyílunk, felállunk és túlélünk. És igen minden a „nagy takarítással” kezdődik. Szépen, komótosan körbe járunk, szétnézünk és ami fáj azt kidobjuk. Aztán hirtelen ott találjuk magunkat az üres falak közt, s ebbe is beletörődünk, mert rá kell jönnünk, ki kis vagyunk, mit is akarunk, s hogy ezek a falak hogyan lesznek is sajátjaink, honnan is lehet egyből felismerni: ez hozzám tartozik, ez én vagyok.  És nem veszünk el a mi fogalmába többé. No és ha megtaláltuk önmagunkat, ami mindig is jelen volt csak épp elnyomás alatt tartottuk, no akkor kezdünk építkezni. Akkor kezdjük érezni és nem érteni, hogy ezt eddig miért is nem így csináltam, miért is nem ilyenre alakítottam, hiszen mindig is ez tetszett, s nem az ami volt. Közben pedig kilóktól szabadulunk  meg mind lelkileg, mind testileg és észre sem vesszük, csak  mikor mások mondják: de hát te sugárzol. Szóval nem kell bánkódni, mert mindennek meg van az oka, mert ha nem fordítunk elég időt önmagunkra, akkor ez visszaüt, és a lélek kiharcolja, fájdalmasan de felébredünk és elkezdünk látni. Igen azt amit mindenki mondott, amit mindenki látott, csak épp mi nem hallottuk, nem akartuk hallani, elnyomta az én akarata. Az újra kezdés minden esetben a lomok eltakarításával kezdődik, és nem a dobozolással. Hiszen mi lenne a Sziget fesztivállal, ha az a sok szemét nem lenne a napok végén összeszedve, hanem csak egy nagy dobozba tárolnák? És mi lesz velünk, ha egy idő után nem férünk a dobozoktól, a fájdalmaktól? Értem én hogy már több fájdalom nem fér el a dobozok közt, de sajnos az öröm sem fér már így be. Osztás, szorzás, és szortírozás. És boldog lehetsz, ha te is akarod…