2014. április 3., csütörtök

A szívem egy darabját otthagytam

Csoportunk egy része elzarándokolt újra a Radha-Kund tóhoz. Én nem mentem velük. Biztos  nem illik így viselkedni egy szent helyen, de a héten már voltunk ott mikor azt a rövid 22 km-et megtettük. Meg kedvem sem volt most a nyomuláshoz, ugyanis ott az emberek mindent el akarnak adni, mindenki áldást akar adnia, persze megfelelő pénzért. Ezt a fajta áldást már megkaptam  nem egyszer, és biztos többet ér  mint a semmi. Igazából az itt vásárolt japa láncokat akartam megmeríteni a vízbe. Szóval már este tudtam, hogy nem fogok menni, így korán keltem és bementem reggeli programra a templomba: magala, tulasi aratai, japa és guru puja. Csoportunkból átjöttek egy páran- Én valahogy távolabb kerültem tőlük és elvegyültem az indiai hívők közé. Nem bántam, szeretek velük lenni. Menetesek minden külsőségtől, amit tesznek azt őszintén, szeretetből, természetesen teszik, semmi kényszer vagy nyomás alatt. Mondjuk azt szokni kell, hogy virág ajánlásnál, vagy tulasinál és igazából mindenhol szeretnek elsők lenni, és ezt a könyökükkel szokták nyomatékosítani. Mintha nem lenne mindegy, hogy mikor kerül sorra, s lehet nekik tényleg nem mindegy. Ilyenkor én mély levegőt veszek, és elfogadom, hogy megtűrt vendég vagyok, így szavam sem lehet. A program után visszamentem a szállásra, majd hódoltam az alvásnak. Utána pedig szépen egyedül, minden embertől mentesen átmentem a szomszéd étterembe, megettem a magam kis egyszerű ebédjét és zártam egy csokis sütivel, amit egy nap sem hagytam ki. Ezt a sütit nem tudom leírni mekkora élvezettel lehet fogyasztani. A tésztája morzsolt vajas keksz, a krém az az igazi főzött étcsokis puding, és még a tetejére tesznek egy kis tejszínt és az egész mennyei. Ahogy a jégkrém függővé tesz, úgy ez a süti egyszerű rabszolgát varázsol belőled. Én pedig gyenge voltam és nap nap után megadtam magam. A csoportom visszaérkezett, és Kriszti szobatársam azt mondta, hogy innentől kezdve hallgat a megérzéseimre, mert hogy nem volt ám olyan jó mint ahogy várta. Mert fáradtak voltak, mert esett az eső, mert az emberek mindent el akartak adni, és mindenki pénzért osztotta a kegyet. Én csak mosolyogtam, hogy tudtam én. S mikor elmeséltem, hogy nekem mennyire is jól telt a napom, némi irigységet véltem felfedezni. De hát én így szerettem volna elbúcsúzni szívem városától, ahol már a harmadik darabkáját hagyom. Persze este ismét bazár. Visszamentem a murti ruháshoz aki megígérte az arany színű ruhát, és meglepődtem hogy annyit mondott nincs. De hát hogy? Nem ehhez vagyok szokva. Drámaian közöltem, hogy I am not happy. De hát nem zavarta csak tette elém a különböző színű ruhákat. De hát mondom nekem arany, gold kell. És jött a no problem válasz, és jött a lila és kék ruha. Na mondom ismét tudom, hogy hol vagyok. Sértődötten kivonultam a boltból, majd be egy másikba és ott megtaláltam amit itt nem. Közben eszembe jutott, hogy mondta pár nappal ezelőtt az eladó, hogy szerez nekem arany színű ruhát, mert hogy akkor elégedett, ha egy nő boldog. Nagy szavak, mint a legtöbb férfitól, nincs itt különbség, csak a csomagolás más. Ahogy sétáltunk szinte belebotlottunk egy ékszer boltba, ahol még én sem jártam soha. No nem csak a szemünk, hanem a szánk is nyitva maradt. Annyi szép dolgot nem láttunk még egy helyen soha. Ahogy a tulajdonos, aki egyben az eladó is volt ki akart bennünket szolgálni, avagy elégedetté tenni az leírhatatlan. És tényleg nem tudtunk olyat kérni, ami ne lett volna a boltjában. Olyan volt mint egy meseország. Mély sóhajjal szálltam fel a riksára, mert tudtam, hogy sokáig csak az emlékeimből tudok majd táplálkozni: I lost my heart in Vrindavana, már harmadjára…

Röviden ez a véleményünk az ékszerboltról