2014. április 1., kedd

Az a 22 kilométer

Lassan már teljesen összeszokunk Krisztivel: én ébresztem, majd elmeséli az éjszakai történéseket. Na most vagy nagy képzelőerővel van megáldva vagy tényleg én kerülök alvás közben át egy másik dimenzióba. Most épp majmokat üldöztek emberek a folyosón. Mondjuk tény, hogy mindez hihető csak vajon én ilyenkor hol vagyok: álomországban? Ezek után mély lélegzet és indulás a fürdőbe. Most még nehezebb eldönteni, hogyan is öltözzünk, mert korán indulunk, sokat gyalogolunk és későn érkezünk. Tehát a hőmérséklet ingadozás nem kicsi, hanem igazán nagy, meg kell víz, no meg fényképezőgép, és még némi étel is. Próbáltam minél kevesebb cuccot vinni magammal. Ismét társultak hozzánk oroszok, sajnos még mindig nem szerettem meg őket. Újra busszal mentünk a indulópontig, de most megvolt az összes ablaka, bár a hideg így is inkább csak jött, mint ment volna. Megérkeztünk, egy gyors eligazítás és akkor indulás. Hol tehenek, hol birkák hol meg majmok közt. Hol rohanva, hol sétálva, hol pedig fotózgatva. Sok kis kutya tetemet fedeztem fel. Azon gondolkoztam, hogy vajon ezek a kutyák milyen testből születtek kutyákká? Kik lehettek előző életükben, hiszen szent helyre megszületni nagy kegy. De vajon egy olyan szegletébe ahol szinte semmi élelem nincs, ahol az életben maradása a „turista zarándokok”-on múlik, hogy adnak-e nekik enni, az miért történhet. Hiszen megszületésük után, szinte egyből elhagyják testüket. Aztán kizökkentem ebből a gondolatmenetből, mert egyre melegebb lett, így egy-egy réteg ruhától meg kellett válni. Közben a táskám egyre nehezebb lett. Induláskor szinte észre sem vettem, majd az út felénél már mázsás súlyként nehezedett rám. Az út háromnegyedénél már a fotózást is abbahagytam, mert hirtelen megértettem a Valóvilág szlogent: itt a lét a tét. Valójában a bokámat kezdtem fájlalni, hiszen mégiscsak gyenge az a baleset óta, és most homokban, szandálban és közel 30 fokban gyalogolok 22 km-et. Ezen a zarándok úton nem voltam így teljes egészében, de ahogy közeledtünk a Radha kundhoz (tó) kezdett ismerősé válni a hely. Persze a sok fős társaság klikkesedett és már sem az elejét sem a végét nem láttuk. Így a helyiektől kértünk segítséget, akik laza kézmozdulattal mutatták az hogy merre is az arra. Néha elgondolkoztam, hogy lehet nem is az utat mutatják hanem egyszerűen a hagyjál már békén kézmozdulatot próbálja érvényesíteni. De még mindig bíztam bennük, így töretlenül haladtunk előre. A tóhoz érve kicsit megpihentünk, majd egy ideig visszafelé kellett menni. S ekkor megpillantottuk a célt, ami egyben a rajt helyünk is volt. Az utolsó két kilométert leginkább sírva, fetrengve, akár négykézláb tettem volna meg. No de mégis van nekem tartásom, így összeszorított foggal mentem előre, előre, előre. Közben jól megnéztem a dandavatot gyakorlókat (akik minden lépésnél leborulnak, hasra fekszenek, és így csinálják végig a 22 kilométer). Már ez is igazán vonzónak tűnt, de persze csak a lustaságot és a pihenést láttam benne a magam részéről, és nem az odaadást. Szóval előre, előre, előre. Már nem nagyon beszélgettünk, s mikor megérkeztünk mindenki (vagy csak én és kivetítem) összerogyva leült. Igazából ott már nem bántam volna ha elhagyom a testem, mert csak is fájdalmat éreztem. Indiaiak vendégszerető emberek, kaptunk ebédet bár éhes nem voltam. A visszaút a buszon szinte mindenkinek alvással telt. Erőm annyi volt, hogy a szobába vonszoltam magam, és bedőltem az ágyba. Azt terveztem alszok egy kicsit és megyek este a templomba. Reggel nyolckor ébredtem, s vártam, hogy Kriszti elmeséli az éjszaka történéseit, de most ő sem emlékezett másra, csak arra, hogy igen megcsináltuk: Govardana ki jaya!!

Start és cél






Mert barátaink az állatok