2014. április 3., csütörtök

Varsana

A tegnapi bevásárlás hosszúra nyúlt, és az estét egy jégkrémmel zártuk. Nagy jégkrém fan vagyok, valójában függő, s bár a jégkrém mindig jó, de az igazi társ hiányzik mellőlem: Rasika. Ő most Mayapurban van, és ha sikerül online tartjuk a kapcsolatot. Jégkrém fogyasztásban megelőzött, de nála jobb az idő, bár tény, hogy ott is esett az eső. Lehet velünk magyarokkal van baj. A többieket nem kellett sokáig győzködni arról, hogy a jégkrém jó, és olcsó. Első falat után képes az ember ráfüggni. Lehet részesedést kell majd kérnem India jégkrém gyártó cégeitől. A mai program Varsana. A bokáim még tartanak, de nem az igazi. Viszont ezt nem lehet kihagyni: a lelki töltődés mellett, fotós szemmel igazán jó környezet. A buszút a szokásos rázkódós, hideg süvítős volt, de lassan már megszokom. De az oroszokat még mindig nem. Viszont ez saját szervezésű zarándokút volt, így nem volt zavaró tényező. Tudtam, de még sem sejtettem, hogy a kb 925 db lépcsőfok ismét kikészíti a lábaimat. Néztem a kis gyerekeket hogyan rohannak fel. Én meg már megint a négy kézláb megoldáson agyaltam.  Közben persze lelkesen fényképeztem. Szeretem ezt a helyet. Egy kis településen kell átvágni, majd jön a sok lépcső és a magaslatok, templomok. Itt igazán közel érezhetem  magam a természethez, persze mások ezt úgy fogalmaznák meg, hogy Istenhez. Én nem tudom kihez, vagy mihez kerülök itt közel, de az biztos, hogy teljes nyugalom, béke és harmónia áraszt el, amiből nem igazán akarok kiszakadni. Itt észrevétlenül repül el az idő. Amúgy egész Indiában az időnek nincs fontos szerepe. Azt sem tudom, milyen nap van, vagy hogy otthon hány óra lehet, és a külvilág hírei sem jutnak el hozzám, de nem is érdekel, mert valahogy itt semmi sem fontos ami ott az. Ahogy én fotózom az indiaiakat, úgy ők is engem, vagy minket. Innen nézve kicsit vicces az egész ahogy fotózzuk egymást és majd otthon mutogatja mindenki a saját képeit. De egyszerűen nem tudok ellenállni az életképeknek. Mert itt az emberek tényleg élni, míg mi nyugaton jó esetben csak vagyunk és vegetálunk és rengeteg felesleges információval rakjuk tele agyunkat. Az utolsó templomot két úton lehetett megközelíteni. Önjelölt idegen vezetőnk rátett egy lapáttal, így először lefele mentünk vagy 100 lépcsőt, majd 10 lépés vízszintes gyaloglás utána pedig vagy 200-at felfelé. A tüdőmet úgy a századik lépcsőfokon elhagytam, a bokáimat mert eddig is éreztem, de most már igazán tudatossá váltam arról, hogy nekem vannak bokáim. És persze dolgunk végeztével a lépcsőfokokat lefele ismét meg kellett tenni. Néztem nem lehet-e nemes egyszerűséggel lecsúszni, legurulni, de nem találtam a rövidített pályát, így csak lépkedtem lefelé. Fura érzés, mert a lábaim majd leszakadnak, s percenként megjelenik elmémben a fájdalom, de abban a pillanatban el is tűnik, mert annyi lelki élmény ér, hogy elfeledteti a rosszat. Persze tudtam, hogy jó magyar mondás szerint meg lesz ennek még a böjtje. Visszatértünk a kicsiny településre, és ismét az embere közt sétáltunk. Majd az út végén szembesültünk azzal, hogy ez nem az az utca aminek a végén a busz vár minket. Senki nem esett kétségbe, egy legény volt a talpán aki felvállalta, hogy ő biza a buszt megkeresi, mi addig üljünk és várjunk. Ekkor leültem egy helyre és csak az embereket figyeltem, közben fotóztam és eldöntöttem, ha újra jövök (mert tudom, hogy jönni fogok mert  „még jőni kell még jőni fog” akkor lesz egy egy nap mikor nem csinálok semmit, csak leülök egy forgalmasabb utcán és az egész napot ott töltöm. Nem tudom mennyit vártunk, de a legény a buszt megtalálta, így újabb séta következett, majd pedig visszaút. Kissé szomorú szívvel vettem tudomásul, hogy a holnapi nap az utolsó, hogy ma van az utolsó előtti éjszakánk Vrindavana-ban. Bedugtam a fülem, zenét hallgattam, mintha azzal palástolni lehetne vagy semmissé lehetne tenni az előtörő könnyeket. Közben néztem ki az ablakon, majd megráztam magam, hiszen még nem jött el az idő a búcsúzkodásra, mert a holnap még eljön, még itt ér, s tudtam délelőtt egyedül vehetek mindentől, mindenkitől búcsút úgy ahogy én akarom, ahogy szeretném, ahogy nekem jó, beleszólást nem engedve senkinek sem.