2014. április 14., hétfő

Utazás Puriba belföldön

Korán indultunk még akkor is ha tudtuk belföldi járatunk csak késő délután száll fel a reptérről. Fontos, hogy Indiában az előre jósolható menetidőt szorozd meg hárommal, s persze akkor sem biztos, hogy odaérsz időben. Nincs ezzel baj, épp így szép, így jó, így szeretünk India. Induláskor derült ki, hogy kis busszal kelünk útra, s ezzel nem is lett volna gondunk, ha a shoping zarándoklaton csomagjaink száma nem háromszorozódott volna meg. Így hát jött a pakolás, amiben az indaiak nagyon jártasak, épp úgy mint ahogy egy négyszemélyes riksába képesek 12-en is beülni. Így én nem aggódtam, még akkor sem mikor a bőrönd a busz tetejére került, bár elgondolkoztam, hogy vajon Ibcsy, aki a bőrönd tulajdonosa vajon mit szólna. Beültem a buszba, ablak mellé. Fülemet bedugtam és ahogy jöttem, úgy távoztam. Csak néztem az embereket, az épületeket, a tájakat. Próbáltam jól az emlékezetembe vésni minden szegletét, bár tudtam, hogy amit magammal vihetek az csakis az érzés lehet. Egy idő után elnyomott az álmosság, de meg megébredvén tudatosult bennem, hogy nem, nem álmodom, még mindig itt vagyok. Jött egy pihenő, s egyből mentem chips-ért és magnó italért. Amíg a chips árát megkérdeztem, a mangó italával nem törődtem. Fizetéskor néztem is, hogy míg máshol a fél liter kerül ennyibe, itt a dobozos alig három decisnek lett ez az ára. Sebaj gondoltam, nem hibáztathatok senkit csak magam, azt meg nem akarom. Igaz visszaszállván a buszra szembesültem vele, hogy nesze neked higiénia, hogy a fenébe tisztítom le a fémdobozt? Tudtam, hogy hazánkban sem a legtisztább dolog ez, így legyintettem egyet, s arra jutottam, hogy az ital utolsó cseppjét is örömmel fogyasztom: 1. mert aranyáron vettem, 2. mert igazából  minden mindegy már. Utunkat folytattuk, majd Delhibe érvén kissé eltévedtünk. Először is az út szélén megálltunk és bevártuk a csomagraktározó emberünket. Mert a világ kicsi, és magyarok mindenhol vannak, meg bhakták is, akik segítik egymást. Ugyanis míg a repülőn a nemzetközi súlyhatár 30 kg/fő addig a belföldin 15kg/fő. És őszintén mondom nem tudom, hogyan lehet Vrindavanban 15kg alatt vásárolni? Nekem nem sikerült, pedig visszagondolva alig vettem valamit. Így is túlléptem a bűvös számot. Persze a murti ruhákat nem mertem otthagyni, pedig őrzött-védett fizetős hely ez, de hát mégis csak kincsekről van szó.  Igaz azt sem értem, hogy ezt miért nem lehetett egy parkolóban intézni, miért kellett az út szélén állni, várni. De hát mindig Indiáról van szó, így ne csodálkozzunk semmin se. Átpakolás után irány a reptér. Valószínűleg sofőrjeink soha sem jártak még a reptéren, bár induláskor biztos közölték, hogy no problem. Így mentünk pár kört, s mikor már a busz megunta, hogy nem találja a feljárót inkább szabálytalankodva, de ő csak is arra ment. Leszálltunk, lecuccoltunk, de nekem gyanússá vált a dolog, mert két évvel ezelőtti emlékeim nem ezt a reptéri várakozót jutatta eszembe, pedig időm volt megfigyelni, mivel pár órát a földön töltöttem, hiszen a járatot nemes egyszerűséggel akkor törölték. Szóval kétkedésem nem volt alaptalan, mert közölték, hogy tényleg nem jó helyen vagyunk, így a csomagokkal felszálltunk egy terminál járatra, és csak bízhattunk abban, hogy most már értik hova is tartunk. Letett egy helyen, de a bejáratot nem találtuk. Csoportvezetőnk lelkesen megkérdezett egy úriembert, aki kiderült nem úriember, mert bizonyos mennyiségű rúpiáért akarta elárulni, hol is van a lift amivel megközelíthetjük a terminált. Maga az összeg is nevetséges volt, a hozzáállásról nem is beszélve. Vélhetően erre ő is rájött, s kegyesen megmutatta merre is van az arra. S ez még mindig India, így nincs ezen mit csodálkozni, s mi igen így szeretünk téged.  Szóval tényleg jó korán elindultunk, de a repülőre már nem kellett sokat várni, hogy felszálljon. S közben mert szervező tehetségünk óriási a csapatunk később induló magyar része is befutott. Öröm és boldogság, ölelés és magyar illat, mert valahogy én egy hete olyan koszosnak érzem magam, a hideg miatt, meg a meleg miatt, meg úgy alapból. De a többiek megnyugtattak, hogy szagom nincs, de vajh ha lenne elárulnák? Azért várakozás közben már gyémánt áron vettem egy tábla milka csokit, és az árát el sem akartam árulni senkinek:  elég ha Krisna meg én tudom, hogy még egy ekkor hülye nincs a világon. Sebaj, repülő felszállt, nyugis utunk volt, én aludtam, majd szépen leszálltunk. Szerintem életem legjobb repülései India belföldi járatain történtek. És egy újabb busz következett, és már sötét volt, de végre meleg. Igaz én alig akartam ezt elhinni, és a pulcsimat le nem vettem volna, csak gyűjtöttem be a meleget. Szállásadónk igazán kedvesen köszöntött bennünket a buszon, és közölte hogy ő motorral jön utánunk, előttünk és érkezésünkkor meleg étel vár, igazi Jagannatha prasadam. Tudtam ezt visszautasítani nem illik, de így a több mint 15 órás utazás után nem hiszem, hogy enni szeretnék. Szóval lelkiekben készültem a gyomorrontásra, mert igen illik elfogadni. Érezhetően más hangulatba kerültünk. Óceán part, pezsgés, sült hal. Furcsa ez Vrindavana hangulata után, de az emberek épp oly vidámak. A buszt több helyen megállították, és fizetni kellett, hogy tovább mehessünk. Nem értettem miért is, de hát ugye ez még mindig India. Aztán egyszer csak megálltunk, és közölték, hogy a szállásig nem tudnak vinni, mert a busz magasabb, mint amilyen magasságban a villany vezetékek vannak. És hogy csodálkoztam-e azon, hogy ezt a szállásadónk  nem tudta, pedig naponta többszer megy el ezek alatt? Nem, nem csodálkozom ahogy azon sem, hogy homokban kellett húzni-vonni a gurulós bőröndöket. Igen volt egy pont, mikor úgy éreztem, itt most feladom vigye aki akarja a bőröndömet, mert nekem nem kell. És ekkor Rasika aki mint egy megmentő jött és egy bőröndöt kivett a kezemből. Gyors ölelés, köszönés és segítség. Hát ilyen egy angyal, mert bár India és a csodák országa, de a bőrönd kereke homokban itt sem gurul. Ez van, ezt kell szeretni. Megérkeztünk, egyből leültünk enni. Tudtam, hogy itt a prasadam egyedi ízzel rendelkezik, és szoknunk kell. No hát tény, hogy finom és érdekes, de szokni kell. Megettem hősiesen, mert vissza nem utasítjuk. És vajon azon csodálkoztam-e, hogy a legfelső emeleten van a szobám, a legutolsó sarokban? Nem ezen sem csodálkoztam. Ahogy láttam az indai nőktől,  fejemre helyeztem a kisebbiket és hipp-hopp fent voltam. A gyomrom liftezett, mert mégis csak tele lett. A másik bőröndöt húztam vontam, de akkor is felvittem. Bár már akkor tudtam, hogy lefele nekem férfi erő kell ehhez, hát nem vagyok én amazon. Szállásunk egy keresztény szállás, mindenhol Jézus, meg kereszt meg Biblia. Nem bántam, hogy épp a mi szobánkban valaki elsajátította a feszületet, mert úgyis levettem volna a falról. Kövezzetek meg, de egy keresztre feszített ember (még ha Isten fia is) a falon, engem zavar. Épp annyira hihetetlen volt, hogy szembesültem azzal, hogy nem kell estére hálózsák, meleg ruha és plusz pokróc, mint az, hogy a zuhany alatt a meleg víz ismét csak álom maradt.  De hát ezen nincs mit meglepődni, ez India s mi így szeretünk Téged. Igaz?

A második buszon Magdival