Korán indultunk még akkor is ha
tudtuk belföldi járatunk csak késő délután száll fel a reptérről. Fontos, hogy
Indiában az előre jósolható menetidőt szorozd meg hárommal, s persze akkor sem
biztos, hogy odaérsz időben. Nincs ezzel baj, épp így szép, így jó, így
szeretünk India. Induláskor derült ki, hogy kis busszal kelünk útra, s ezzel
nem is lett volna gondunk, ha a shoping zarándoklaton csomagjaink száma nem
háromszorozódott volna meg. Így hát jött a pakolás, amiben az indaiak nagyon
jártasak, épp úgy mint ahogy egy négyszemélyes riksába képesek 12-en is beülni.
Így én nem aggódtam, még akkor sem mikor a bőrönd a busz tetejére került, bár
elgondolkoztam, hogy vajon Ibcsy, aki a bőrönd tulajdonosa vajon mit szólna.
Beültem a buszba, ablak mellé. Fülemet bedugtam és ahogy jöttem, úgy távoztam.
Csak néztem az embereket, az épületeket, a tájakat. Próbáltam jól az
emlékezetembe vésni minden szegletét, bár tudtam, hogy amit magammal vihetek az
csakis az érzés lehet. Egy idő után elnyomott az álmosság, de meg megébredvén
tudatosult bennem, hogy nem, nem álmodom, még mindig itt vagyok. Jött egy
pihenő, s egyből mentem chips-ért és magnó italért. Amíg a chips árát
megkérdeztem, a mangó italával nem törődtem. Fizetéskor néztem is, hogy míg
máshol a fél liter kerül ennyibe, itt a dobozos alig három decisnek lett ez az
ára. Sebaj gondoltam, nem hibáztathatok senkit csak magam, azt meg nem akarom.
Igaz visszaszállván a buszra szembesültem vele, hogy nesze neked higiénia, hogy
a fenébe tisztítom le a fémdobozt? Tudtam, hogy hazánkban sem a legtisztább
dolog ez, így legyintettem egyet, s arra jutottam, hogy az ital utolsó cseppjét
is örömmel fogyasztom: 1. mert aranyáron vettem, 2. mert igazából minden mindegy már. Utunkat folytattuk, majd
Delhibe érvén kissé eltévedtünk. Először is az út szélén megálltunk és bevártuk
a csomagraktározó emberünket. Mert a világ kicsi, és magyarok mindenhol vannak,
meg bhakták is, akik segítik egymást. Ugyanis míg a repülőn a nemzetközi
súlyhatár 30 kg/fő addig a belföldin 15kg/fő. És őszintén mondom nem tudom,
hogyan lehet Vrindavanban 15kg alatt vásárolni? Nekem nem sikerült, pedig
visszagondolva alig vettem valamit. Így is túlléptem a bűvös számot. Persze a
murti ruhákat nem mertem otthagyni, pedig őrzött-védett fizetős hely ez, de hát
mégis csak kincsekről van szó. Igaz azt
sem értem, hogy ezt miért nem lehetett egy parkolóban intézni, miért kellett az
út szélén állni, várni. De hát mindig Indiáról van szó, így ne csodálkozzunk
semmin se. Átpakolás után irány a reptér. Valószínűleg sofőrjeink soha sem
jártak még a reptéren, bár induláskor biztos közölték, hogy no problem. Így
mentünk pár kört, s mikor már a busz megunta, hogy nem találja a feljárót
inkább szabálytalankodva, de ő csak is arra ment. Leszálltunk, lecuccoltunk, de
nekem gyanússá vált a dolog, mert két évvel ezelőtti emlékeim nem ezt a reptéri
várakozót jutatta eszembe, pedig időm volt megfigyelni, mivel pár órát a földön
töltöttem, hiszen a járatot nemes egyszerűséggel akkor törölték. Szóval
kétkedésem nem volt alaptalan, mert közölték, hogy tényleg nem jó helyen
vagyunk, így a csomagokkal felszálltunk egy terminál járatra, és csak
bízhattunk abban, hogy most már értik hova is tartunk. Letett egy helyen, de a
bejáratot nem találtuk. Csoportvezetőnk lelkesen megkérdezett egy úriembert,
aki kiderült nem úriember, mert bizonyos mennyiségű rúpiáért akarta elárulni,
hol is van a lift amivel megközelíthetjük a terminált. Maga az összeg is
nevetséges volt, a hozzáállásról nem is beszélve. Vélhetően erre ő is rájött, s
kegyesen megmutatta merre is van az arra. S ez még mindig India, így nincs ezen
mit csodálkozni, s mi igen így szeretünk téged. Szóval tényleg jó korán elindultunk, de a
repülőre már nem kellett sokat várni, hogy felszálljon. S közben mert szervező
tehetségünk óriási a csapatunk később induló magyar része is befutott. Öröm és
boldogság, ölelés és magyar illat, mert valahogy én egy hete olyan koszosnak
érzem magam, a hideg miatt, meg a meleg miatt, meg úgy alapból. De a többiek
megnyugtattak, hogy szagom nincs, de vajh ha lenne elárulnák? Azért várakozás
közben már gyémánt áron vettem egy tábla milka csokit, és az árát el sem
akartam árulni senkinek: elég ha Krisna
meg én tudom, hogy még egy ekkor hülye nincs a világon. Sebaj, repülő
felszállt, nyugis utunk volt, én aludtam, majd szépen leszálltunk. Szerintem
életem legjobb repülései India belföldi járatain történtek. És egy újabb busz
következett, és már sötét volt, de végre meleg. Igaz én alig akartam ezt
elhinni, és a pulcsimat le nem vettem volna, csak gyűjtöttem be a meleget.
Szállásadónk igazán kedvesen köszöntött bennünket a buszon, és közölte hogy ő
motorral jön utánunk, előttünk és érkezésünkkor meleg étel vár, igazi
Jagannatha prasadam. Tudtam ezt visszautasítani nem illik, de így a több mint
15 órás utazás után nem hiszem, hogy enni szeretnék. Szóval lelkiekben
készültem a gyomorrontásra, mert igen illik elfogadni. Érezhetően más
hangulatba kerültünk. Óceán part, pezsgés, sült hal. Furcsa ez Vrindavana
hangulata után, de az emberek épp oly vidámak. A buszt több helyen
megállították, és fizetni kellett, hogy tovább mehessünk. Nem értettem miért
is, de hát ugye ez még mindig India. Aztán egyszer csak megálltunk, és
közölték, hogy a szállásig nem tudnak vinni, mert a busz magasabb, mint amilyen
magasságban a villany vezetékek vannak. És hogy csodálkoztam-e azon, hogy ezt a
szállásadónk nem tudta, pedig naponta
többszer megy el ezek alatt? Nem, nem csodálkozom ahogy azon sem, hogy homokban
kellett húzni-vonni a gurulós bőröndöket. Igen volt egy pont, mikor úgy
éreztem, itt most feladom vigye aki akarja a bőröndömet, mert nekem nem kell.
És ekkor Rasika aki mint egy megmentő jött és egy bőröndöt kivett a kezemből.
Gyors ölelés, köszönés és segítség. Hát ilyen egy angyal, mert bár India és a
csodák országa, de a bőrönd kereke homokban itt sem gurul. Ez van, ezt kell
szeretni. Megérkeztünk, egyből leültünk enni. Tudtam, hogy itt a prasadam
egyedi ízzel rendelkezik, és szoknunk kell. No hát tény, hogy finom és érdekes,
de szokni kell. Megettem hősiesen, mert vissza nem utasítjuk. És vajon azon
csodálkoztam-e, hogy a legfelső emeleten van a szobám, a legutolsó sarokban?
Nem ezen sem csodálkoztam. Ahogy láttam az indai nőktől, fejemre helyeztem a kisebbiket és hipp-hopp
fent voltam. A gyomrom liftezett, mert mégis csak tele lett. A másik bőröndöt
húztam vontam, de akkor is felvittem. Bár már akkor tudtam, hogy lefele nekem
férfi erő kell ehhez, hát nem vagyok én amazon. Szállásunk egy keresztény
szállás, mindenhol Jézus, meg kereszt meg Biblia. Nem bántam, hogy épp a mi
szobánkban valaki elsajátította a feszületet, mert úgyis levettem volna a
falról. Kövezzetek meg, de egy keresztre feszített ember (még ha Isten fia is)
a falon, engem zavar. Épp annyira hihetetlen volt, hogy szembesültem azzal,
hogy nem kell estére hálózsák, meleg ruha és plusz pokróc, mint az, hogy a
zuhany alatt a meleg víz ismét csak álom maradt. De hát ezen nincs mit meglepődni, ez India s mi
így szeretünk Téged. Igaz?
 |
| A második buszon Magdival |
