2014. május 9., péntek

Az Univerzum Uránál

Sokat gondoltam arra, hogy milyen lesz Jagannatha templomát kívülről csodálni, tudván, hogy ott van bent, s mi nyugatiak oda ugyan be nem mehetünk. Mert hát ahimsza ide vagy oda, mi még mindig csak vendégek vagyunk ebben az országban, és ha tetszik hanem vannak szabályok amiket el kell fogadnunk. Ilyen jelen esetben az, hogy nekünk ott nem semmi keresnivalónk nincs. Reggel még el sem tudtam képzelni milyen is lesz ez az egész. Étkezés után beültünk a motoros riksákba és indulás. Végig az óceán partján, ami épp olyan látványos és megnyugtató mint az első nap. A nagy templomtól nem messze van egy „nyugatiak részére fenntartott” Jagannatha templom. Mayapuron kívül még nem találkoztam a mosolygós úrral, így igazán vártam ezt a találkozást. Az oltár épp be volt zárva. Bár éreztem némi csalódottságot, de fogtam magam és ahogy illik, ahogy tanultam körbejártam az oltárt balról jobbra, közben szembe jött velem egy orosz, akinek egyből jeleztem, hogy stop ne tovább, majd vette a lapot, hogy tehát hátra arc és akkor ugye háromszor? Én pedig csak bólogattam, mert hát csak nem engedhettem, hogy az Univerzum Urát megsértsék. Titkon kívántam, hogy lássam Őt, és hát a titkok mindig kiderülnek, így a második megkezdett körnél észrevettem, hogy a pujári nyitja az ajtót és az Úr már mosolyog is. Azt nem tudom, hogy Ő vagy én voltam-e a kíváncsibb (csak sejtem, hogy én, hiszen Ő mindig láthat engem), de a harmadik kört már gyorsabban tettem meg, hogy odamehessek elé, hogy adományozzak és egyszerűen csodáljam nagy szemeit és széles mosolyát. És igen mahát is kaptam, és igen egy darabja az utcán a földre hullott, és igen egy másodpercig sem gondolkoztam: lehajoltam érte és már meg is ettem (bocs anyu). És eszembe sem jutott, hogy por, hogy India, hogy fertőzés, hiszen az Univerzum Urának a mahája, mit holmi kosz. Na és ezután harinámmal indultunk meg. Akik megpillantották a nagy nagy templomot egyesével a földre borultak. Az utcai árusok ez már megszokhatták, hiszen nem is figyeltek ránk. A templom előtt pedig tánccal köszöntettük az Urat. S igen könnyek törtek elő, mert Ő ott, én itt és mégis minden úgy volt tökéletes ahogy volt. S igen mindenki próbált belesni, volt aki elég sokáig be is jutott, de hát Őt mégsem láthattuk, de igazán érezhettük. Még este is éreztem jelenlétét, s miközben páran az út szélén kolduló leprásokról meséltek elgondolkoztam, hogy vajon én miért nem láttam azokat az embereket. Talán egy pillanatra megszűnt a tér és az idő? Igen azt hiszem ez történt, mert a körülöttem történtekről nem vettem tudomást, csak a bennem zajló érzelmekre koncentráltam, ami teljesen magával vitt oda be a templomba, oda ahova ebben az életembe fizikailag be nem léphetek soha.