2014. május 14., szerda

Navadvipa

Azért ha szent helyen van az ember lánya csak nem töltheti semmit tevéssel, még ha ez másoknak annak is tűnik. Így utunk a „komp”-hoz vezetett és átkeltünk a Gangeszen, hogy részt vegyünk az utolsó előtti parikramunkon. A komp az egy nagyobb csónak, és hihetetlenül sok ember képes elférni rajta. Ott ülve jókat nevettünk, hiszen az első napokban mind ugrottunk arrább a dudaszóra, félreálltunk ha szembe jöttek stb. Közel három hét eltelte után már mi is épp úgy figyelmen kívül hagytuk a dudaszót, mint a hazaiak. Sőt hiába berregett a Hero Honda motor szinte a fejünk mellett, hiába szólongattak, hogy engedjük őket is fel a csónakra, mi ugyan meg nem mozdultunk. És még közöltük is magyarul, hogy tessék mi idejöttünk illedelmes nyugatiként, és ti megrontottatok minket, mert már bennünket sem érdekel az, hogy mit is akarsz. Hogy ők mit értettek belőle nem tudom, de mi jót nevettünk ezen. Itt is jártam két éve, és volt ami ismerős volt, és volt ami nem. Ez a város hangulatában már jobban hasonlít Vrindavana-ra, így igazán szeretem. Három szent helyet látogattunk meg, volt ahol még zenélni is leülhettünk. Visszafelé pedig gyalogoltunk egy nagyot. Persze kissé eltévedtünk, és a bokám is fájt, de egy cseppet sem bántam mert csak fotóztam és próbáltam még mindig töltődni, mert a búcsú ideje közeledett és ilyenkor az ember szeretne mindent magába szívni, mindent jól bevésni az agyába, a szívébe, az orrába. De ez lehetetlen. Igaz a hangulatot, mint egy flash-t bármikor fel lehet idézni. Bár szerettük volna elkerülni a legnagyobb meleget a „kompon”, de nem sikerült. Fáradtak és kimerültek voltunk, de még mindig lelkesek mindenre. De azért lehetett érezni, hogy ez az utolsó előtti napunk. Bármennyire nem akartam ezzel szembesülni, az érzések elkezdtek működni, és a csak most még egyszer lássam, halljam lassan elindult a maga útjára. Pedig ezt jobb kikapcsolni, hogy az utolsó napok ne ebben a hangulatban teljenek.